Jól ismerem én a hajdanán
volt Ninive-szagú város
összes kicsinyeskedő szennyesét;
falak s kapuk már régóta
nem fognak kezet velem,
nem fordítják arcukat felém
se boltívek, se házsorok.
Hajnali robotban még elég
vánszorog, akár egy meztelencsiga
egy-két csuklósbusz,
míg pletykás öregasszonyok
is meg-megszólnak:
„egy fiatal sosem lehet eléggé fáradt!"
– Sztoikus, viharvert keserűségem
általános naplementéje,
akár a szálka befúrakszik
egészen pergamen-bőröm pórusai alá,
s már nem is lehetséges
onnét kiírtani;
arcomra sokszor geometrikus
nyugalmat próbálnék még erőltetni,
márha a Hiéna-Világ engedné
s hagyná szabályszerűnek
elkeresztelt ellentmondások
örvényeiben is
– mostanság –,
már egyre több
a métánytalan ellentmondás.
Inkább már a jólcsengő,
de párnás kézfogásoknak
is azonmód örökérvényű
búcsút intek, hiszen
hazug-talmi az összes ígéret.
Küszöbökön toporogva
csupán csak önmagam
szelíd sziszifusz-Hóhérja
lehetek csupán.
Mert jó volna még
bizton elkerülni
a mindenkire rászabott megalkuvást,
mely mostan immár
egyre népszerűbbé lett,
a vérszegény önámítás
se biztos, hogy már oly vonzó,
akárcsak öt-tíz éve.
Lelkemen most láthatatlan
korbácsok suhannak,
s tán bele kellene nyugodnom,
hogy örökké álmatlanná leszek.
Éjszakák didergő tigrisfogai közt
– magamon érzem –,
mennyire védtelen
s kiszolgáltatottá tett
a zsigeri halandóság átka.
Végigfutkos hátamon
a kiáltó csend s én még
legszívesebben azonnal
menekülnék, ha megtehetném,
mert kettőzött zárójellé válik
a belső én is,
ha még szabadulni szeretne
a benti hallgatások tornyaiból.
Hozzászólások