SZÉPIRODALOM

15

— Mire gondolsz?

 Kérdése meglepte Carnavont és hirtelen visszatért a valóságba.

— Tudom, hogy nem hiszel majd, biztos vagyok benne. A szerencsétlenség profétáira gondoltam. Évezredek óta ígérték a világvégét. Ismeretlen zsidó proféták beszéltek az utolsó ítéletről. Nostradamus-szerű alakok érthetetlen alkimista halandzsával magyaráztak mindent és annak az ellenkezőjét, a kutatók kívánságainak megfelelően. Egészen napjainkig, mikor szélhámosok ingyen publicitét keresve a világ vége dátumát jósolták zavaros gondolataik eredményeként. Tűzesőről beszéltek, égből leszálló angyalokról, vagy éppen semmiről a kategorikus állitáson kívül, hogy január 31-én 3 óra 25 perckor lesz a világvége. Hülyeségek gyenge elmék számára.

„Az ötvenes évek eleji kiváló fantasztikus írókra emlékszem, a nukleáris télről tojtak novellákat az atom ellenes hisztéria idején. A nyolcvanas években más írók a divatos ideológiák hatására a nyomorgó amerikai társadalomról írtak, ahol a bűnözés, az anarchia és a nyomor roncsolt mindenkit, az emberek patkányt ettek és egymást gyilkolták egy döglött kutyáért. Lidércnyomásos álmuk egy világ végét mutatta. De senki, egyetlen zseni vagy proféta nem képzelte el a valóságot, amiben élünk! Nincs nukleáris tél, égből jövő tűz, sem patkányokat evő anarchikus társadalom. Tisztán és egyszerűen eltűntünk. Ez a mi életünk Judith! A tied, az enyém, a fiunké és talán a többieké, akiket nem ismerünk! A valóság mindig sokkal bonyolultabb, mint amit elképzelünk.

A következő hat hónap nagyon nehéz volt. Még egy normális helyzetben is az első hetek egy újszülöttel sokat követelnek a szülőktől. Bizonytalan helyzetük még nehezebbé tette életük. Mindig abban a rettegésben éltek, hogy David megbetegszik! Carnavon a gyerek betegségeket tanulmányozta minden eshetőségre készen, de meglepően egészséges volt a gyermek.

Voltak szérumaik és az elválasztás elég könnyű volt mert a gyógyszertárakban sok kis bébi eledelt találtak. Saját élelmezésük volt nehezebb. Hiányzott a friss zöldség. Judith irányításával Carnavon kis kertel foglalkozott, sárgarépát, salátát, hagymát, zöldpaprikát, paradicsomot és káposztát ültetett. Puskával vadászott az elvadult disznókra és egy elsoványodott tehénre.

Nem merte bevallani, hogy helyzetüket kétesnek találta. Bolondság volt gyereket nevelni. Az igazság az volt, hogy Judith erős jelleme késztette erőfeszítésre.

— Tudod mire vágyom, kérdezte egyszer és elfordította a tekintetét.

— Mond, mire. Kis kertjükben dolgoztak miközben bébi bölcsőjében pihent egy napernyő alatt.

— Szeretnék hazamenni!

— Parizsba?

— Igen.

Néhány percig gondolkozott.

— Ha ez a kívánságod, miért ne? Feltéve, hogy mindhárman együtt megyünk!

Meglepően, Carnavon hangulata megváltozott. Egyszerre felélénkült és áradozóvá vált.

— Ha akarod, azonnal indulunk. A házat bezárta, nem akarta, hogy a kóborló kutyák mindent tönkre tegyenek és az eső a szobákba essen, ha vihar tör ki.

„Nem maradunk sokáig, ne félj. Talán egy napot. Egyik kezében a hordozható bölcsőt az alvó gyermekkel, másik karjával az asszony vállát szorította.

„Hagyd el magad, vezetlek! Ne gondolj semmire! Erősen a házra gondolt, ahol régen élt, és ott találták magukat.

Az utca nem sokat változott. Egy elégett gépkocsi váza a járdán, de sértetlenül maradtak a házak, az üzletek és a többi kocsik. Újra Párisban volt.

— Itt laktál?

— Igen.

Nézte az utcát és az épületeket. Elsárgult levelek halmozódtak a kapu alatt pedig nem voltak a közelben fák.

— Ott az erkélyem, nézd! Egy modern épület harmadik emeletén egy teraszra mutatott. Gyere!

Átmentek az úttesten és eltolta az üvegkaput. A második ajtó nem mozdult, az elektromos zár nem működött többé. A másik oldalra ment és kinyitotta az asszony és fia elött.

A lift sem működött! Judith kezét fogva a harmadik emeleten a folyosón, a be nem zárt lakása elött álltak.

Elképesztő volt, hogy milyen jó állapotban találta a lakást a finom porrétegen kívül, ami mindent halotti lepelként takart.

— Itt éltél? A bölcsőt egy fotelre tette Judith és elhúzta a függönyt az ablak elött. Egy újság és néhány képeslap a kerek asztalkán. Két szobás kislakás, konyha és fürdő. Minden a helyén azt a látványt keltve, hogy a holmik visszatértét várták, hogy életre keljenek.

„Ezt akartad látni, kérdezte Judith.

— Igen.

— Akarsz a városban sétálni?

— Örömmel. Még egyszer szeretném átitatni magam.

Az indulás pillanatában tekintete utoljára összefogta régi lakását, a múltat, egy végleg elveszett világot. A guruló asztalkán egy kávés készlet, szülei ajándéka mikor beköltözött. Csak három csésze maradt, a negyedik összetört. Úgy emlékezett mintha tegnap történt volna.

„Ha megengeded, magammal viszem. Az előszobában talált egy üres cipődobozt. Néhány perc alatt mindent újságpapírba csomagolt.

— Emlék, kérdezte Judith.

— Igen. Szüleim ajándéka.

Lassan átrepülték az összetört kocsikkal torlaszolt utakat. Mindenütt sok volt a kár, a tűz sebhelyei. Egyes helyek csodálatosan éppen maradtak, de mindenütt az elhagyatottság, a por, sárgult falevelek és semmi élőlény. Még a madarak is elhagyták a várost. Nem volt mit enni.

„Nem tudod elképzelni milyen szép volt Párizs! A Diadalív tetején tekintetük felmérte a néptelen sugárutakat.

„Mikor mindenki eltűnt, az utolsó normális délutánt egy moziban töltöttem a Champs Elyséen. Csukd be a szemed és képzeld el a gépkocsik végtelen folyamát a Diadalív körül, befolyva a sugárutak szakadékába... Borzalmas egy halott város.

— Akarod, hogy itt maradjunk éjszakára, kérdezte Judith arcát kutatva.

— Nem. Hazamegyünk.  Egy pillanatig azt képzeltem, hogy élőket találunk itt, társakat.

Újra otthon voltak. A nap még magasan járt az égen volt idejük megöntözni az ágyasokat. A generátor adta a villanyt a vízpumpához. Itt úgy érezték, hogy majdnem normálisan élnek. Páris halott volt.

16

A házból hajlék lett. A bútorok és a nehéz függönyök az ablakok elött a szőke dohány mézes illatával átívódva, számukra az otthon légkörét teremtették. Lily és Shannon közös szobát választottak az első emeleten. Egy örökre eltűnt asszony szobáját.

— Végleg itt maradunk?

— Pillanatnyilag igen. Nem ismerjük a jövőt, válaszolt Shannon. Készülni kell a télre.

— Igazad van, de hogyan? Lily barátnőjét nézte Pepita fejét simogatva.

— A fűtésre kell gondolni.

— Fűteni a házat?

— Dehogy, csak néhány szobát! A szobánkat és a konyhát.

Az üzleteket járva egy petróleummal működő radiátort választottak. Szállítása nehéz volt. Minden közös erőfeszítésük ellenére, ötven méterenként megálltak pihenni, olyan súlyos volt. Egyik ilyen pihenés alkalmával találta a megoldást Lily.

— Miért nem repülünk vele? Az első pillanatban Shannon nem értette mit akar, az értetlenség tekintetében látható volt.

— Arra gondolsz, hogy...  A szót félbeszakítva homlokára ütött.

„Zseniális! Igazad van! Te jó ég milyen buta vagyok! Nézte a nagy és nehéz dobozt, lassan felemelkedett. Lebegve követték a karton dobozt minden fáradozás és erőfeszítés nélkül közösen összpontosítva figyelmüket.

Hihetetlen képességeik könnyitették a téli készülődést. Elmenetelkor mindig bezárták a házat attól félve, hogy Pepita elcsavarog és eltűnik a városban, vagy egy kóbor kutya megöli kis barátnőjüket.

Keresztül-kasul szelték a várost. Elhagyott múzeumokat látogattak, a Buckingham kastélyt és hosszú órákat töltöttek egy könyvtárban. Itt vették észre, hogy más, még ismeretlen képességgel is rendelkeznek. Csodálatos emlékező tehetséggel. Végleg az agyukba vésődött, amit olvastak. Lily izgatottan magyarázott.

— Mindig nulla voltam és vagyok a számolásban. Nézd, véletlenül egy matematikai könyvet lapozgattam s mindent megértek! Minden számítást értek, és érdekesnek találom ezt.

Este a napnyugta után, amit csak ritkán láttak mert felhők takarták, életük nehezebbé változott. Nagyon hiányzott a villany és minden előny, ami ezzel járt. A gyertyák és a petróleumlámpa remegő gyenge fénye életre keltették a sarkokban rejtőző árnyakat, s az éj még sötétebbnek tűnt Lily elött.

— Soha nem félsz a sötétben, kérdezte lámpa oltás után.

— Senki nem tud minket bántani, válaszolta Shannon. Nincs más élőlény a világvárosban. Egyedül vagyunk, Lily.

— Tudom, de a sötétben semmit nem látni és mindig elképzelek dolgokat...

— Ajtó, ablak zárva a kóbor kutyák miatt, pedig régóta eltűntek már. Csak az állatok lehetnek veszélyesek és amint láthatod, Pepita boldogan alszik.

Kutyájuk Lily ágyára telepedve szuszogott hangosan, mint mindig mikor álmodott, de az éj őrizte titkait Shannon nyugtató szavai ellenére. Mozdulatlan a takaró alatt, Lily érezte, hogy felébred a ház. Zörejek, megmagyarázhatatlan rezgések járták be a szobákat. Bútorok reccsentek és a parketten mintha láthatatlan lábak surrannának azt a benyomást keltve, hogy az eltűnt lelkek látogatják régi otthonuk.

Soha nem mert ezekről a zajokról beszélni és szerencsére elaludt mikor a szél bejött egy szellőzőnyíláson és gyászosan fütyült.

17

Nehezebben vészelték át a telet, mint Shannon elképzelte. A hőmérő leszállt és a város felett összegyűlt nehéz felhők kiöntötték fölösleges hó többletüket. Jól bebugyolálva lebegtek az utcák és a minden nyomtól tiszta hó fölött és nézték lustán úszni a jeget a Themzén.

Pepita ugrándozott, és lépéseik nyikorogtak a hóban miközben szaladt a Lily dobta hógolyók után. Egy távoli zaj zavarta meg a játékot.

 Mióta Londonban éltek, soha semmi zajt nem halottak. A házak közé bebukkanó szél, vagy egy a város fölött elmenő vihar és a távoli menydörgés egy légiharc illúzióját keltve volt az egyedüli természetes hang. Még madár sem volt! Vidékre mentek.

A brummogás távolról jött és nem tudták honnan és milyen eredetű.

— Hallod?

— Igen, válaszolt Shannon és torka elszorult. Pepita mozdulatlan állt orrát az égnek szegezve. A moraj kivehetővé vált. Délutáni sétájuk messzire vitte őket, a Westminsterhez közel. A túloldalon a St. Thomas Hospital, mintha abból az irányból jönne a zaj.

„Gyere, a túlpartra megyünk.

Lily átrepült a sodródó jég fölött Pepitával a hóna alatt. A épületek között keresgéltek majd Lambeth Palace Road-ra értek szemben a parkal. A távoli moraj közeledett.

— Egy motor! Ez kétségtelen! Shannon szíve erősen dobogott.

— Igazad van. Gondolom egy teherautó.

— Meglehet. De egy nagyon nagy és messzi teherautó.

Izgatottan átrepülték a Parkot és a környező utcákat, elmerészkedve az Impérial War Museumig, de semmit nem találtak. A motor zaja változatlan távoli maradt majd hirtelen elhalt.

— Megállt, és nem akarom tovább keresni. Pepita és én mindketten fázunk! Lily meleg kabátjában kiskutyájával remegett és Shannon is érezte kabátja alá lopakodni a hideget.

— Hazamegyünk, s majd meglátjuk holnap.

18

 Este izgalmukban sokáig égve hagyták a lámpát.

— Biztos vagy abban, hogy egy motor volt? Minden reményük ellenére Lily még kételkedett.

— Mi más? Az biztos, hogy nem egy vihar. Januárban nincs és nem igy közeledik és nem szakad félbe hirtelen, mint ma délután.

— Ez igaz, de ha valóban egy motor, akkor azt jelenti, hogy...Lily nem fejezte be mondatát, hanem kitágult szemekkel, O-ra nyitott szájjal barátnőjére meredt.

— Végre érted már, sóhajtott Shannon. Egy másik ember van a közelünkben. A gépek nem indulnak el maguktól. Ehhez emberre van szükség. Én dudáltam a falukban abban a reményben, hogy meghallja valaki. Ez az ember egy traktort vagy teherautót talált, biztosan egy diesel motor a hang után ítélve. Messzire hallatszik.

A gyertyákat eloltották, de sokáig ébren maradtak a sötétben.

— Holnap reggel megkeressük?

— Igen. Melegen kell öltözni mert magasra megyek majd, hogy messziről lássam, hól megy a teherautó, magyarázta Shannon. Ha akarod te lent maradsz.

— Szó sem lehet róla! Veled megyek! Kell, hogy...Lily mondatát a motor moraja szakította félbe. A csendben, mint egy robbanás, a vibrálás fázisban, remegtette az ablakokat.

— Hallod, kérdezte Lily. Remélem, hogy éjjel nem megy el!

— Nem hiszem. Gondolom, hogy a hideg miatt járatja a motort. Ha lehűl, nem biztos, hogy újra megindul.

Sokáig hallgatták még a hipnotizáló monoton brummogást mielőtt az álom elnyomta őket.

Sötét volt még reggel nyolckor, de már felöltözve készen várták a hajnal ébredését. A hang után ítélve az volt a benyomásuk, hogy a teherautó jó ideje közeledik. Egyre erősebb volt.

— A kapuban vársz amig magasra megyek, hogy lássam.

Pepita a meleg szobában maradt amig Lily a kapuból nézte eltávolodó barátnőjét. A házak fölé emelkedett a King’s Road sarkán. Távolabb, a Sloane Square irányában egy reflektor fénye remegett.

Shannon hirtelen visszajött.

— Gyere velem! Nincs már messze!

Az utca közepén állva nézték a fehér fényt sápadozni a reggeli világosságban. Valami hatalmas árnyat láttak az utca végén. A zaj egyre erősödött és hallották a láncok csörömpölését az aszfalton és érezték a benzin szagát. Megállíthatatlanul közeledett és felismertek egy hatalmas harckocsit hátrafordult ágyúcsővel.

— Egy tank, kiáltott Shannon és ugrándozva az út közepére húzta Lilyt. A gép még néhány métert közeledett mintha eltaposni akarná őket, majd megtorpant. Süketitő volt a váratlan csend. A kinyíló toronyból egy alak bujt elő. Közel három méter magasból a földre ugrott. Egy kócos és magas fiatalember állt előttük gyűrött egyenruháját igazgatva.

— Capt Jack Stockwell a szolgálatukra áll hölgyeim, szalutált, és elnevette magát.

19

Megváltozott az életük mióta velük volt Stockwell. Egy közösségi embriót formáltak és Shannon és Lily nagyobb biztonságban és kevésbé egyedül érezték magukat. Stockwell technikai ismeretei megkönnyítették az életet. A tank a levegőt szennyezve szolgáltatta az energiát eltüntetve a halálos csendet. Ők pedig cserében megmutatták levitációs képességüket. Néhány bátortalan kísérlet után a fiatal férfi is sikeresen lebegett, s igy együtt mentek keresni és szállítani a tankhoz szükséges üzemanyagot. Kulturális életük is kétségtelenül megjavult. Mióta áramuk volt zenét hallgattak, és az élet visszatért a televízió ernyőjére mikor régi filmeket néztek.

Stockwell a földszinten lakott és Lily többé nem félt éjszaka. Pepita is hamar megbarátkozott vele és sokszor hosszú sétára mentek együtt.

Stockwell magyarázta, hogy félelmetes és hangos gépe ellenére nem tankos volt, hanem pilóta. Amikor megmagyarázhatatlan módon mindenki eltűnt, egyedül találta magát a katonai reptéren néhány gép roncs között. Elindult gyalog, majd egy gépkocsin, s a végén egy harckocsis ezred laktanyájában egy tankra esett véletlenül. A zaj miatt választotta. A motor dörgése messzire hallatszik és nem veszítette el a reményt, hogy valahol egy élőlénnyel találkozik. A tank súlya és ereje volt választása másik oka. Könnyen mindent eltolt maga elött az utakon. A harmadik pedig a helykérdés volt. Lőszerek helyett nagy mennyiségű konzervet cipelt magával.

De ő sem tudta a történteket megmagyarázni.

— A lényeg, hogy semmiféle magyarázat nem változtat a helyzeten, hogy egyedül vagyunk. Igy van, lányok? Lilyt és Shannont nézte és szépnek találta a fiatal nőt. Nem tudta, hogy ottléte óta gondosabban vigyázott megjelenésére és azelőtt megfizethetetlen, drága szépségápoló krémeket szerzett.

„A jövőnkre kell gondolni.

— Hogyan? Shannon egy doboz száraz süteményt keresett a tea mellé.

— Lilynek folytatnia kell tanulmányait!

— Ez nem okoz problémát. Mondtuk már, hogy mindent megértünk és bennünk marad amit olvasunk. Még nem próbálta ki, Jack?

— Nem is gondoltam rá. Holnap, vagy talán ma kipróbálom. Meghökkenve gondolkozott egy pillanatig.

„A keresést is folytatnunk kell.

— Mit, kérdezte Lily.

— A többieket. Biztos vagyok, hogy másutt is vannak magányos emberek. Kétségtelen, hogy élek és maguk is élnek. Képzeljék el, ha nem jövök Londonba, vagy egy távoli negyeden megyek keresztül és nem hallanak engem, egymás mellett megyünk el! Változatlanul azt gondolom, hogy egyedül vagyok, és maguk is ezt gondolják. Létezésnek, saját és a maguk létezése a bizonyitéka, hogy másutt is élnek emberek!

— Itt?

— Meglehet, Shannon. Keresni kell. A jövőnkre is gondolnunk kell. Annak ellenére, hogy szeretem szülőhazánkat, ismerjük be, hogy klímánk nem csodálatos. Nem látom hogyan tudnánk túlélni néhány hosszú telet. A tartalékok hamar tönkre mennek. Rengeteg mindent kell csinálni! Rengeteget!

20

A hószőnyeg ropogott lépteik alatt. Órákon keresztül turkáltak az üzletekben és kerestek esetleg túlélő embereket. Időnként saját lábnyomaikat keresztezték, és másutt mindenütt szűzi havat találtak. Kóbor kutyák nyomát is látták vagy elveszett madár lépteket. Soha, semmi más.

Egy szép napon a véletlen vezette őket Twickenhamba. Bementek a nyitva hagyott kapun és a félhomályba burkolt folyosókon keresztül egy másik kapura bukkantak megtalálva a napvilágot. Mint a várost, hó borította a stadiont, érintetlen, szűz hó.

Szótlanul álltak a pálya közepén. Körülnéztek. A hatalmas stadion látványa a kihalt lépcsőzetes padokkal furcsa benyomást keltett. Halotti csend burkolta őket, amit szinte aláhúzott a felhős égen köröző sirályok kiáltása.

— Félelmetes. Lily suttogott és Jack kezét kereste, hogy belekapaszkodjon.

—  Igy igaz. Ugyanaz a benyomásom van, mint a római Coliséeban. Régen voltam ott. Jack is halkan beszélt mintha attól félne, hogy felébred a csend.

— A Circus Maximusban úgy éreztem, hogy hallom az ezernyi római üvöltését bátorítva az élet-halálra küzdő gladiátorokat. Mintha az ezredéves kövek őriznék a múlt szenvedélyét, borzalmait, félelmeit és a vér szagát.

— Itt senkit nem öltek meg, remegett Lily hangja.

— Nem, de érezni a szenvedélyt, az izzadság szagát, az erőfeszítést a győzelemért. És hallom a csapatukat bátoritó több tizezer szurkoló üvöltését.

Nem hallottak mást, mint a havat felkavaró bezúduló szél fütyülését, amit letett távolabb a néptelen padokon.

— Olyan szomorú mindez, és Shannon is Jack kezét kereste.

—Igy van. Csak az emlékek maradnak és az árnyak amig itt vagyunk, amig létezünk. Deprimáló. Gyerünk innen, és Jack magával húzta a lányokat.

Mikor elfáradtak átrepültek az utakon és Jack meghívta őket egy elhagyott Pub-be felmelegedni. A bárpult mögött kereste az üvegeket és cocát vagy sört kínált. Ő pedig egy nagy korty Scotchal melegedett fel. Majd folytatták útjukat és mindig otthon voltak öt felé, ez volt a pihenés ideje.

Egy délután Jack szokása ellenére óvatosan kopogott a lányok ajtaján.

— Bocsásson meg Shannon egy kérésem volna. Zavartan állt az ajtóban egy ollóval kezében.

— Mit akar Jack?

— Arra kérem, hogy nézzen rám!

— Mi van? Figyelmesen nézte arcát. Semmit nem látok, válaszolt Shannon. Mit akar, és elpirult.

— A hajam Shannon! A fejem nézze. Több mint hat hónapja nem vágták le a hajam és ez higiénikus szempontból elviselhetetlen. Nehezen tudom magam rendbe tenni...

— Mit csináljak? És a pirulás helyét meglepetés foglalta el.

— Vágja le, kérem szépen! Ezt az ollót találtam ma reggel a fodrászüzletben, nyújtotta Jack a szerszámot.

— De.… ez egy mészárlás lesz, Jack! Nem vagyok fodrász!

— Nem érdekes Shannon! Jó rövidre vágja, utána én majd a villanyborotvával rendbe teszem.

— Maga megrémít Jack! Tetszik a haja... Véletlenül elejtett szavai megbénították és kezével szájára csapott és kimeredt szemmel nézte a férfit.

„Csak azt akarom mondani, dadogta, de Jack megmentette a helyzetet.

— Én is szeretem Shannon, biztosíthatom. De nem akarom, hogy állatkák fészkeljenek benne. Akkor mentsen meg, nagyon kérem! Fogait mutatva mosolyogva közeledett és kezébe vette kezeit. Előre hajolt szemeivel egy magasságban, és a nő egy pillanatig azt gondolta, hogy folytatja majd és megcsókolja és zavartan lehunyta szemeit, de semmi nem történt. Mikor újra kinyitotta Jack már felegyenesedett.

— Egyetért velem?

— Igen. Hangja remegett és torkát reszelte. Jöjjön a fürdőszobába.

Pepita és Lily asszisztáltak. Shannon egy fésűvel segített, mint a fodrászoktól látta. Lily, Jack borotvájával jött és egy óra múlva kopaszra nyírt fejjel hagyta el a fürdőszobát.

— Hideg van, panaszkodott és nem viccelt. Egy sapkára van szükségem!

— Olyan, mint egy idegen, kiáltott fel Lily. Hiányzik a szép haja, nem igaz Shannon?

 Nem válaszolt véleményét magának tartva és a tükörben nézte magát, majd Lilyhez fordult.

— Szép hajról beszélve, ideje lesz levágni a mienket is. Mi sem voltunk fodrásznál mióta minden megváltozott. Lerövidítem fürtjeid, utána rajtad lesz a sor.

Minden két-három hónapban levágták egymás haját, s az idő múlásával technikájuk úgy megjavult, hogy elfogadhatóvá váltak önmaguknak.

21

Lassan elmúlt a hosszú tél. A márciusi hideg éjszakák ellenére egy kis napsugár áttört a felhőkön. Április végén, néhány havas nap után, — mert a tél váratlanul visszatért, — a tavasz végre beköszöntött.

Napokon keresztül a lányok egyedül mentek kirabolni az üzleteket. A téli holmikat színes, könnyű ruhákra cserélték. Amikor Shannon először jelent meg rövid szoknyában Jack elött, a férfi szótlanul meredt a szép fiatal nőre.

— Mi történt? Shannon meglepődött.

— Semmi, és Jack 32 éve ellenére elvörösödött. — Olyan szép, dadogta zavartan.

— Tetszem, mosolygott a lány és szemei szikráztak.

— Igen, és Jack nem mert ránézni. Szerencsére Lily érkezése megmentette a kényes helyzetet. A kislány farmernadrágot, könnyű blúzt viselt baskettel a lábain. A szép idő ellenére változatlanul kislány maradt, soványabb, mint a korabeli lányok.

— Tudod mire gondoltam Shannon? Mivel olyan szép idő van, miért nem megyünk a tengerpartra?

— Mit gondol Jack, fordult Shannon a férfi felé, aki időközben visszanyerte szokásos semleges magatartását.

— Jó gondolat. Különben sem maradunk itt végleg. Folytatni kell a keresést. A kérdés, hogy merre akar menni Lily? Folkstone, Plymouth vagy Holyhead?

— Dover.

— Valami hátsó gondolata van a kislánynak? Jack szemöldökét összehúzva nézte a lányt.

— Azonkívül semmi, hogy tiszta időben a kontinens látható.

— Kocsin megyünk?

— Szó sem lehet róla, vágott közbe Shannon. Repülünk.

Sajnálat nélkül hagyták el Londoni házukat. Lily egy speciális zsákban a vállára akasztva hordta Pepitát, miközben a kihalt város eltűnt mögöttük és megtalálták az elvadult zöldellő angol vidéket.

Kihasználták a napsütést. A part sziklafalán álltak és a messze kelet felé elnyúló szürke vonalat nézték.

— A kontinens! Jack a távoli szürkevonalra mutatott. A Csatorna vize meglepően nyugodt!

A sziklafal alatt sóhajtó hullámok csobogtak.

„Ez ritkaság, ha nem tévedek. Minden nehézség nélkül hajózhatnánk feltéve, hogy találunk egyet jó állapotban.

— Szó sem lehet róla Jack! Túl kockázatos! Shannon a férfi csupasz karjára tette kezét és Jacknak furcsa érzése volt érezni ujjait.

— Azonnal indulni akar?

— Dehogyis. A környéken folytatjuk a keresést. Ki tudja, talán találunk valakit?

22

Szerencsére Carnavonnak sok dolga volt. Sokat dolgozott, hogy túléljenek. Egy asszony és egy kisbaba. Mindketten dolgoztak. Amint Judith felépült és David újszülöttből babává változott, a zöldséges kertel foglalkozott. Amig a bébi nyugodtan aludt, mindig kertészkedett.

Carnavon egy második generátort szerzett és tartalék tartályokat, hogy este, napnyugta után házuk körül is világitás legyen. Egy fénypont a végtelen éjszakában számukra azt a impressziót keltette, hogy normálisan élnek.

Dolgozva nem gondolkozott. Félt a gondolatoktól. Fárasztó volt mindig ugyanazokat az arcokat látni. Feleségét és fiát. Soha nem mert erről Judithal beszélni tudva jól, hogy mások a nők. Soha nem unatkoznak, amikor gyerekük van.

David szemlátomást növekedett s ő mindig attól félt, hogy megbetegszik. Egy értelmetlen félelem mert mindig felelőtlenségükre gondolt. Jövő nélkül nem csinálnak gyereket. Pillanatnyilag és szerencsére, Judith nem akart másikat mert újra fogamzásgátló pirulát szedett.

Mindig a betegségek gondolatával foglalkozott. Mit csinálnak majd, ha egy szép napon fogfájás kínozza őket? És ha megöregednek és képtelen lesz ellátni magukat? Válasz nélküli kérdéseket tett fel és nem beszélt róluk. De csodálatosképp egyikük sem volt beteg. Nátha nélkül múlt el a tél és a gyerekkel sem volt semmi problémájuk.

— Még egy hasmenés sem, jegyezte meg Judith. Emlékszem még, hogy a lányom amikor kisbaba volt, több időt töltött a korházban mint velünk.

Carnavon balesetére gondolt és csodás gyógyulására. Soha nem találtak rá kielégítő magyarázatot. Sokszor beszélgettek a megmagyarázhatatlan változásokról, a helyváltozásról, a lebegésről vagy a gyógyulásról és mindig arra a következtetésre jutottak, hogy valami megváltozott bennük. De nem tudták, hogy mi. Carnavon azt gyanította, hogy a fejükben történt a változás, de képtelen volt a teóriát bizonyitani.

Gondolatai köröskörbe jártak. Egyrészt néhány bizonytalan elképzelésen kívül semmi magyarázata nem volt új képességeiknek, másrészt pedig fogalmuk sem volt, hogyan és miért tűnt el az emberiség!

Egyszer elment félállitani a katonaság egy generátorját, hogy az egyetemi könyvtárban is legyen elektricitás. A lámpák és a képernyők újra működtek hála a villanynak, igy órákat töltött újság olvasással és tv kazettákat nézett. Egy periódus hat hónappal az események elött, ez a nyári nap, amit a magány napjának nevezett, az emberi történelem legfontosabb dátuma.

Régi újságokat lapozgatott. A politikai események vagy a bűntények, nem érdekelték. A tudományos híreket kereste. A különböző katasztrófákat, mint földrengés, áradás vagy vulkán kitörés. Olvasta az egymást követő események magyarázatait, hogy megnyugtassa lelkiismeretét, mert meggyőződése volt, hogy semmi nem magyarázta meg hirtelen eltünésüket.

Körülbelül három hónappal a végzetes nap elött talált egy hírt, ami figyelmét felkeltette. Rövid kis hír az Ufókról. Két ilyen gép repült el Róma fölött.

Messzire nyúlt az Ufók létezése. Időnként megjelentek és újságcikkek, könyvek, fényképek próbáltak magyarázni létezésüket. Tudósok és sarlatánok keresték a választ és mint mindig, két táborra oszlott a közvélemény. Azok, akik elfogadták, s azok, akik nem fogadták el létezésüket.

Felelőtlen és sokszor hóbortos egyének miatt könnyű volt megcáfolni a legtöbb fényképet, mint hamisítást. Sokan, hogy hírnevet szerezzenek, minden félét összebeszéltek, marslakókkal találkoztak és valótlanná tették a valódi megfigyeléseket. Három hónapon keresztül az Ufók mindenütt megjelentek. Európa, Ázsia, a két Amerika és Ausztrália légterében, éjjel és nappal átrepültek a városok, lakott és lakatlan vidékek fölött, párosan vagy több magukkal.

A pesszimista tudósok, akik évtizedeken keresztül tagadták létezésüket és kollektív hallucinációról, vagy gombvillámról, felhőkről vagy más természetes tüneményről, mint napnyugtáról beszéltek, kénytelenek voltak beismerni tévedésüket. E gépek valósága kétségtelenné vált.

Ebben az időben a katonai radarok megtalálták nyomaikat a képernyőkön, tehát semmit nem tudtak letagadni. A vadászgépek megpróbáltak legalább egyet leszedni, tanulmányozás céljából, de mindhiába. Sebességük olyan nagy volt, hogy eltűntek a képernyőről abban a pillanatban amikor kilőtték rakétájukat.

Az utolsó héten állandóan jelen voltak. Több száz gép járőrözött megállás nélkül a kontinensek fölött. Az újságok és a televízió rengeteg amatőr és profi képet és filmet közölt és többé senki nem kételkedett hitelességükben.

Carnavon órákon keresztül nézte a felvételeket és a különböző formájú gépek táncát a városok fölött.

Soha nem válaszoltak az elküldött rádióüzenetekre! Visszaemlékezett arra, hogy a közvéleményt túlterhelték velük. Hosszú hetek után az újság elveszítette újdonságát, semmi ütőképessége nem volt és ő mint a többiek csömörlött volt, megszokták létezésüket.

Az utolsó angol nyelvű híradás, — nem olvasott és értett héberül, — alig két órával az események elött, több ezer Ufóról adott hírt. Nagyon magasan, több mint 30.000 méteren, mozdulatlanul vártak. A műholdak megszámlálták és jelezték helyüket. Minden száz kilométeren volt egy Ufó. Ezután nem volt semmi más.

 Carnavon úgy érezte, hogy elájul, mert megérteni, hogy idegenek semmisítették meg az emberiséget, borzalmas volt. Háború és rombolás nélkül. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Semmi olyasmi amit az emberiség elképzelt. Soha egyetlen filozófia vagy teória nem gondolt arra, hogy csak egyetlen egy, az első és utolsó találkozás lesz az emberiség és a csillagokból érkezők között.

— Érted ezt Judith?

Elmesélte az asszonynak, amit talált és milyen következtetésre jutott.

„Olyan különbség van köztük és köztünk! Áthatolhatatlan kulturális és technikai távolság, hogy lehetetlen minden személyes kapcsolat velük.

— Nem értelek!

Kertjükben egy napernyő alatt ültek a gyerek miatt. A nap a nyugati láthatáron hanyatlott és fia Judith karjai közt aludt.

— Ide figyelj. Képzeld el, hogy képesek vagyunk a neandervölgyi emberrel találkozni. Alig beszél, medvékkel harcol a barlangokért, kőszerszámokat és fegyvert használ és állatbőrbe öltözik. Hogyan akarsz kapcsolatot teremteni ezekkel a lényekkel? Egy szobába költöztetni, ismeretlen ételeket adni limoge-i porcelánban, televíziót mutatni, zenét hallgatni, repülőn utazni, egy puskával lőni, ismeretlen nyelven szólni hozzá, egy elképzelhetetlenül finom anyagú ruhába öltöztetni, illatos, melegvizes fürdőkádba ültetni, felgyújtani a villanyt, hogy rövid legyek, kapcsolatba hozni egy hihetetlen és ismeretlen civilizációval? Gondolod, hogy képesek lesznek megtanulni a nyelvet és úgy gondolkozni, mint mi használva gépeinket, technológiánkat, egy évezredes fejlődés eredményeit? Ez képtelenség, Judith! Esetleg egy tudós majmot csinálhatnánk, de még ez sem biztos!

Carnavon sokáig ülve maradt és alvó fiát nézve. A nap lassan csúszott a dombok mögé miközben hallgatott.

— Ideje bemenni, és Judith felállt. Vacsorát kell készíteni.

23

Három napja szakadt. Európában voltak, a csatorna másik oldalán, egy idegen országban. Külföldnek semmi jelentősége nem volt helyzetükben. Senki nem élt sem Franciaországban, sem Angliában. De itt különbözött a környezet. A házak, a falvak és a városok, az épületek, az idegen nyelvű feliratok a házakon tették kézzelfoghatóvá, hogy külföldön voltak.

Könnyen találtak egy gépkocsit. Mindenütt volt, csak beindításuk volt nehéz. Az akkumulátorok kiürültek a hosszú tél után. Különböző garázsokban és hipermarketekben keresgéltek, amig találtak egyet jó állapotban. Egy gépkocsi zajt csinált és az édeni csendben messzire hallatszott, s mikor egy városon vagy falun mentek át, dudálva jelezték ottlétük az esetleges túlélőknek. Sokkal kellemesebbnek és könnyebbnek találták az utazást a levegőben.

Késő délután mindig megálltak és házat választottak éjszakára. A megszokás ellenére, mindig furcsa érzést keltett bennük, hogy megsértik az elhagyott házak intimitását. Mivel mindenütt találtak konzerveket, a meleg ételt kis gáztűzhelyük biztosította.

Egy délután Lily sírva maradt a kocsiban.

• Ebből elegem van... elegem van... ismételte csukladozva.
• Mi történt Lily? Shannon visszajött és odébb tolva Pepitát a kislány mellé ült.

— Haza akarok menni! Elegem van ezekből a házakból! Itt számunkra semmi nincs, a másik oldalon otthon voltunk!

• Londonba akarsz visszamenni?

— Igen.

Közben Jack is visszajött és hallgatta őket.

• Miért?

__ Mondtam már! Semmi nincs itt. Házat és ágyat váltunk minden nap és nincs egyetlen olvasható könyv sem!

— Ha Londonban maradunk minden reményünk elveszítjük, hogy találjunk valakit. Érted ezt, Lily?

A kislány nem válaszolt és Pepita térdén nyugvó fejét simogatta. A kiskutya úgy tett mintha értené a beszélgetést.

— Megértem persze, de miért nem megyünk haza minden este?

— Londonba visszamenni?

— Igen. Rögtön ott lehetünk! Holnap reggel visszajövünk folytatni utunkat, de este hazamegyünk.
— Nem buta gondolat, szólt közbe Jack. Valljuk be, hogy erre nem gondoltunk mert az azonnali helyváltozást még nem szoktuk meg. Még nem gondolkozunk így, Shannon.

— Gondolja? Shannon meglepődött.

— Igen! Gondolom, hogy kellemesebb lesz visszatérni a megszokott környezetbe.

E naptól kezdve minden este hazamentek. Lily annál könnyebben folytatta tanulmányait, hogy mindent megértett egyszeri olvasás után.  A csukott teraszon Pepitával olvasott amig Shannon és Jack a francia utakon voltak.

Stockwell egyre nehezebbnek találta az életet Shannon mellett. Valóban nagyon szép volt. Rövidre vágott sötét haja ovális arcot keretezett. Néhány hete ajakrúzzsal élénkíttet érzéki ajkai színét, ami ellentétben volt sápadt arcával és sötét tekintetével. Az volt a férfi benyomása, hogy szemvágása ferde volt.

— Nincs véletlenül egy ázsiai őse? Kérdése meglepte a fiatal nőt. Éppen Párizs külvárosaiban voltak és sokszor kerülni kellett a gépkocsi roncsokkal torlaszolt utcákat.

• Nincs, volt a válasz és útitársához fordult. Miért?

— Mert úgy tűnik, hogy ferdék a szemei! Hirtelen villamosság volt a levegőben kettőjük között. Nem tudott mit válaszolni és fejét elfordítva érezte, hogy nyakát és arcát pír önti el.

Londoni házukban Stockwell a földszinten aludt és a lányok az emeleten. Éjszakánként Shannon szobája körül kalandoztak gondolatai. Ő volt az egyedüli nő a világon, ő pedig az egyedüli férfi. Normális körülmények között is mágnesként húzta volna magához. Az események pillanatában volt egy barátnője, de minden érzelem nélkül. Nem volt szerelmes. Csak egy futó kapcsolat. Shannon mellet egy eddig ismeretlen érzése volt. Szerelmes volt. És mert szerelmes volt attól félt, hogy egy illúzió áldozata lesz. És ha Shannon semmit nem érez iránta?

— A szemem nézi, Jack?

Halkan beszélt. A motor zaja, a nyitott ablakokon beáramló levegő süvöltése, nem volt biztos, hogy jól hallotta. Az autópálya közepén magállt és leállította a motort kezeit a kormányon tartva. Shannont nézte és tekintetük találkozott.  

• Igen, dadogta. A szemeit nézem mert szeretem.

Kimondta és megijedt a szavaitól.

— Én is Jack.

A végtelen autópálya csendje halotti lepelként borította őket és mozdulatlan, szótlan dermedésben maradtak.

— Úgy féltem, motyogta Stockwell. Nem szerelmi vallomásra való helyet választottam.

• Mégis merészelte, válaszolt Shannon megkönnyebbülten!

„Régóta szeretem. Mióta a haját levágtam. Nem vette észre, hogy azóta másként öltözködöm, hogy figyelmét magamra hívjam?

Egymás felé fordulva mozdulatlan maradtak.

— Annyira szeretném megcsókolni.

— Én is, vallotta be és nem mozdultak mintha a mágikus pillanatot őriznék.

24

Kapcsolatukban semmi nem változott. Visszatértük után úgy éltek Londonban, mint eddig. Szemlátomást semmi nem történt azonkívül, hogy időnként súrolták egymás kezét vagy tekintetük összeforrt. Egy nehezen megmagyarázható szemérem akadályozta őket abban, hogy szeressék egymást.

Egy hallgatólagos megegyezés fűzte össze őket, vártak. Hogyan fogja megmagyarázni Lilynek az eljövendő változást, erről Shannonnak fogalma sem volt. Többször kereste az alkalmat, hogy beszéljen, de mindig valami furcsa szeméremérzet megakadályozta és elodázta a kérdést.

Mindenek ellenére folytatták a keresést. Minden nap elindultak egy irányba, mert semmi más cél nem vezette őket csak a véletlen, hogy találkozzanak egy megmaradt lakossal. És minden este visszatértek londoni otthonukba.

Lily szokása szerint kora délután tért vissza. Türelmetlenül falta a könyveket és néhány hónap alatt elérte az érettségi színvonalat. Egy délután Shannon minden bátorságát összeszedve elkísérte Lilyt és hagyta, hogy Jack egyedül folytassa útját.

— Valóban velem maradsz? És segítesz majd egy piskótát sütni? Lily boldog volt, hogy újra megtalálta Shannon társaságát. Piskóta sütés közben tette fel Shannon a napok óta kínzó kérdést.

— Lily, Nem haragszol meg ha Jack és én összeköltözünk? Végre kimondta és lélegzetét visszatartotta. Lily csodálkozva nézte és egy kérdéssel válaszolt.

— Miért kérdezed?  Régóta várom már, hogy együtt éljetek!

— Tudtad ezt? Shannon nem hit a fülének.            

—Annyira látható volt, nevetett a kislány.

Két nappal később Shannon, Jack asszonya lett. A biztonság okáért előzőleg egy gyógyszertárban fogamzás gátló pilulát keresett. Erről csak a nászéjszaka után beszélt, amit szülei házában töltötték Skóciában. Egyedül akart lenni a szeretett férfivel abban a házban, ahol gyerekkorát töltötte. Életében először szeretett és akarata ellenére eltűnt vőlegényére gondolt.

Jack karjai közt álmodozva kereste egy fiatalember arcát, aki nem tölthette nászéjjelét szülei házában. John olyan volt, mint egy bolondos fiatal csikó, bolondul szerelmes. Csak arra vártak, hogy befejezze egyetemi tanulmányait. Jack is ismert biztosan más lányt, voltak tervei, egy szerelmes románc mielőtt minden végleg eltűnt.

Házasságuk első napján egyedül akartak maradni. Lily könnyen beleegyezett, mert Pepita társaságában nem félt. Most, hogy egyedül voltak beszélt a piruláról.

—Nem akarod, hogy gyerekünk legyen, Shannon?

— Még nem, nem most. Nem ismerjük a jövőt, Jack! Nem tudok minden segítség nélkül egy szülést elképzelni. És a bizonytalanságban nevelni egy gyermeket? Fogalmunk sincs hogyan éljük majd túl a következő telet!

Hosszú ideig nem beszéltek többé gyerekről.

25

Haszontalannak tűnt a keresés. Alig két hét után rájöttek, hogy annyi eshetőségük volt találni valakit, mint egy gombostűt a szénakazalban!

— De mi hárman találkoztunk, magyarázta Lily mikor a szokásos reggeli indulás helyett leültek hogy jövőjükről beszéljenek.

— Ez igaz, egy hihetetlen véletlen, korrigálta Jack. A kellő pillanatban a jó helyen voltunk.

— Attól félek, hogy Jacknak igaza van, fogta pártját Shannon. Gondolom, hogy időnket vesztegetjük Franciaországban vagy más európai országban keresgélve. A közeljövőnkre kell gondolni. Julius elején vagyunk, találni kell egy helyet, ahol átvészelhetjük a telet.

„A gyümölcs, ez könnyű. A gyümölcsösben kell keresni, mint a verebek, mosolygott Shannon, majd elkomolyodva hozzá tette, hogy nehezebb egy zöldségeskertet csinálni.

— Nagyanyámnak egy konyhakertje volt a ház mögött, magyarázta Lily.

— Tudsz kertészkedni, érdeklődött Jack.

— Nem, válaszolt a kislány szomorúan. Túl kicsi voltam még, és le nem vette szemét a tank láncát lelkiismeretesen öntöző Pepitáról.

— Nem ismerjük a földművelést, a kertészkedést és ezernyi más foglalkozást, fintorgott Jack bosszúsan. Keresnem kell könyveket erről a kérdésről.

— A magokról sem felejtkezz el, tette hozzá Shannon.

— Van még egy lényeges dolog...

— Minden lényeges drágám, hajolt feléje Shannon, hogy megsimogassa arcát. Mint például a borotválkozás! Amig lehet külsőleg maradj civilizált ember.

— Ne haragudj. Stockwell lopva megcsókolta vékony ujjait. Találni kell egy helyet, ahol télre megállapodunk és megcsináljuk a kertet.

— Itt nem maradhatunk, kérdezte Lily reménykedve.

— Képtelenség, válaszolt Jack. Az éghajlatunk hideg, folytatni kell dél felé.

— Dél Franciaország, proponálta Shannon.

— Ha akarjátok! De dél Spanyolországban sokkal kellemesebb az idő, még ha száraz is a föld. Sokkal könnyebb ott maradni télen. Még fűteni sem kell és mindig találni egy darabka földet a kertnek. És ott sok melegház is van. Mit gondoltok?

— Gyerünk spanyolba. Lily, te is akarod? Shannon kutatva nézte szomorú arcát.

— Igazatok van, menni kell. A kislány majd sírva fakadt. Gondoljátok, hogy visszajövünk egy szép napon?

— Megígérem. Shannon átölelte vékony vállát és ő is a sírással küszködött.