A csönd a semmiből
visszadomborodva még visszanézne,
ám nem merészel;
őrzi önző Gorgó-zúzódásait,
felülről csorog le lassan,
akár a melasz-lé,
megcsöndesült,
tomboló vihar-orkánok
háborognak még egyre
az elveszettnek hitt
belső Lélek börtönfalain.
A fuldokló evilági sírás peremén,
akár az ingatag
kötéltáncos még
merészel sírógörcsök közt
fetrengeni, hogy egyszer
s mindenkorra kiokádhassa
magából átszenvedett,
méltatlanná lett tartós
fájdalmai jussát;
izzó indulatiság fortyog,
akár a láva a test pólusain át.
Már jó volna - sokszor -,
végleg elhagyni
a megalkudott határzónát,
mely a Lét kezdet-vég
pólusait kijelöli.
Mert szívet s lelket
most még a némaság
szándékszik végleg lepecsételni,
bár szólna s szólítana
a száj ,,egyeseket" akik
méltatlanokká lettek.
Érezni még a belső
megsemmisülés tartósnak
becézett szégyenfoltjait.
- Gengszterek szerencse-kockákon
kivetett tulajdon
s érték-osztása még egyre dívik,
- de hát ki tudhatja igazán,
hogy még meddig?!
A mindennapok instabil
nyikorgásaival most mintha
megelégedne az átlag is,
hiszen már nincs s nem is
lehet túl sok értelme ígéretek,
kicsinyes alku-próbálkozások
kézfogásainak,
mik nem jelentenek semmit.
Mert most még
a névtelennek hívott városok
is megnyúlnak
s bármikor elszakadhatnak,
akár a nyúlós tészta-massza.
- Akár a leszálló,
tejsavó-köd,
az éber álom kerülgeti
az embert, holott érzi
s tudhatja reggelente
mindig egyedül ébred fel.
hiszen az álomkép
az emberre nő, akár
a gyorsankötő gipsz.
Bizonytalanul csúszkálnak
fejek felett labirintus-falak,
alaktalan örvénylések
s kettőzött spirálok fogságában
vergődve talán
csak egy-ketten segíthetnek.
Hozzászólások