Esős reggel volt. Az ősz már-már télbe hajlott. A gyönyörű kertben a munkások befedték a medencét, összegyűjtötték a lehullott faleveleket. Edina lehajolt egy elejtett sárga levélért, és forgatni kezdte ujjai közt. Nem morzsolódott szét, mert magába szívta a reggeli párát. Megsárgult, sebzett kis falevél volt, élete utolsó leheleteivel, mégis volt még benne egy cseppnyi szikra rövidke életéből. A nő elindult a kapu felé, de nem dobta el a falevelet. Tovább forgatta a kezében. Sötét kabátjában, a fekete hajával olyan volt, mintha temetésre indult volna. Ám ő csak úgy, a nagyvilágba indult.
Beszállt a hatalmas autóba, és elfordította a kulcsot. A falevelet maga mellé tette az ülésre. Nézte egy darabig, rácsodálkozott annak nemes egyszerűségére, törékenységére, élni akarására. Mint egy utolsó sikoly a létért…- gondolta a nő, majd kifordult a keskeny utcából.
Nem volt szokása gyorsan hajtani, de akkor rohanni szeretett volna. Mindegy hova, csak el onnan, a valóságból. Kétszer megkerülte a várost, majd beparkolt egy bevásárlóközpont mélygarázsába. Nem használta a liftet, lépcsőn ment fel a harmadik emeletre. A fodrász már várta. Csendesen köszönt, de arca mosolytalan volt. A szakértő kezek óvatosan dolgoztak a haján, mintha valami felbecsülhetetlen kincset kellene óvniuk. Egyszer le akarta vágatni a haját kicsit rövidebbre, de Béla nem engedte. Azt mondta, ő így tökéletes. A hosszú, fekete, hullámos hajával. A fodrász kifésülte a rakoncátlan tincseket, és a szárítóért nyúlt. Edina leintette.
Amikor kilépett a szalonból, mosolyognia kellett. Minden egyes kirakatban megnézte magát, és minél tovább nézte, annál inkább mosolygott.
Két nagy csomaggal ment az autóhoz, bepakolt, és egyenesen hazament. Átöltözött, és leült az asztalhoz. Várt. A kocsikulccsal játszadozott, amikor eszébe jutott az ülésen felejtett falevél.
Épp kinyitotta az ajtót, amikor Béla megérkezett. A férfi először meglepődött, majd arca szürke, vörös, aztán sárga lett. Edina szemében félelem bujkált, de kihúzta magát, és állta férje tekintetét. A lába kissé remegni kezdett, és érezte ahogy elsápad, de nem futott el. Álltak egymással szemben, és egyikük sem szólt. Béla félrelökte a nőt, bement a házba, majd intett. Edina elindult férje után, de félúton megtorpant. Nem, ezúttal nem fogja hagyni magát! Ha az ég szakad le, akkor sem, ha megnyílik a föld, akkor sem!
Talán fél óra telt csak el, talán jóval több, amikor Edina elkezdte összeszedni a padlóról a ruháit. Bement a fürdőbe, és a drága fürdősót félrehajítva, olcsó szappannal kezdte sikálni a bőrét. Agyában számok pörögtek gyors egymásutánban. Azt próbálta kiszámolni, mennyit ér ő vajon? Napi árfolyamon... Aranyban, gyémántban, avagy valutában érdemes-e számolnia? Esetleg mindezekben egyszerre? Vagy szimplán csak a lelkét kellene mérlegre tennie? A testét eladta a tulajdon férjének, ennek tökéletesen tudatában volt, és már a lelkét is kezdte áruba bocsátani, akaratán kívül. –Soha! -kiáltotta hangosan, ám képtelen volt meghallani a saját hangját. Akkor, ott kettészakadt, s lényének egyik fele megszűnt létezni.
Béla a kanapén ült, konyakot ivott, és belefeledkezett a focimeccsbe. Csak az ajtócsapódásra kapta fel a fejét, felesége nevét kiáltotta, s mivel az nem válaszolt, visszaszegezte tekintetét a televízióra. –Liba- morogta maga elé.
Edina az autóba ülve meglátta a falevelet. Újra a kezébe vette, végigsimította óvatosan, megcsókolta, aztán elindult.
A nagy fekete autó a kicsi pékség előtt parkolt le. Nem akart már elbújni senki elől az asszony. Minek is tette volna? Maximum a jólétét kockáztatja. Meg az életét.
Ahogy belépett az üzletbe, ismét érezni kezdte az ismerős illatokat. A frissen sült kenyérét, a szegénységét, meg a szerelemét. A fiú finom csókkal üdvözölte kedvesét, és kereste rajta az újabb nyomokat, amiket a férje hagyhatott rajta. Nem látott semmi komolyat. Leszámítva néhány könnycseppet, amik egy száraz falevélre csepegtek. Nézte, csak nézte az előtte álló csodát, és valami fojtogató dühöt érzett a torkában. Kérdezni szeretett volna, és tenni valamit, segíteni, vagy csak hallgatni. Elmenekülni azzal a gyönyörű nővel, el egy másik dimenzióba, elvinni őt a feketedő aranykalitkából…
Edina odanyújtotta a fiúnak a haldokló levelet, halványan elmosolyodott, aztán elindult kifelé. A fiú utána szólt, csendesen:
-Jól áll a rövidebb haj. Szép vagy...
-Megfizettem érte. - felelt a nő, és anélkül, hogy visszanézett volna, becsukta maga mögött az ajtót.
Hozzászólások