SZÉPIRODALOM

Évezredek telnek, s a homályba vesznek,

Múltnak a ködében, csak emlékek lesznek,

De van úgy, hogy felkel, s formálódik képbe,

Majd terjed hangokba, s érdekes zenébe,



Volt egy csodás földrész, messze-messze innen,

Csak mítosz említi, hisz más nyoma nincsen,

Nincs is írás róla, mit tett ott az ember,

Megokolt tetteket, ellepte a tenger,



Régen sem volt másképp, vérünk tehet róla,

Jó s a rossz állandó, évezredek óta,

Voltak ott királyok, irigyek, kevélyek,

Voltak ott elnyomva, dolgozó szegények,



Lakta két királyság a hatalmas földet,

Középen egy hegység, szab két részre völgyet,

Volt rajta nyolc hágó, mit őriztek kardok,

Időként ott voltak, kisebb helyi harcok,



De volt még egy átjáró, mit öleltek hegyek,

Köztük egy nagy fennsík, tágítja a teret,

Két végén hatalmas, láva marta szikla,

Vezet el középre a fennsíknak titka,



Egy hatalmas kráter szab középen sebet,

Tán négyezer lábnál is szélesebb lehet,

Két végén két pillér, mely támasztja szélét,

Átívelő sziklahíd, adja a szegélyét,



Kráter mélye felett, szaladt el az útja,

Közepén egy kőkolosszus, borzalmas a súlya,

Ősi uralkodók, rögzítik parancsba,

Görgetettek sziklát, végzetes magasba,



Ha oly szégyen éri, királyoknak hídját,

Hogy két királyságból, egymás vérét ontják,

Roppanjon meg kőhíd, törje szét föld kérgét,

Pusztítsa a földet, mindkét király népét,



Mégis, mindkét vezér, vágyta másik házát,

Mesés gazdagságát, szomszédos világát,

S hívták harcba egymást, döntő nagy csatába,

Királyoknak hídjánál, életre-halálra,



Pedig mindkét urat, intette a bölcse,

Hogy telhetetlenségét a népére öltse,

De minden szó meddő, ők hiába óvtak,

Vadult meg eszmétől szegény és a gazdag,



Ragadnak lándzsákat készülnek csatára,

S gyülekeznek népek, király udvarába,

Több tízezer harcos, elveik ordítják,

Mindet elpusztítjuk, miénk az igazság



Csak hárman maradtak, kik nem mentek harcba,

Az egyik a déli uradalom sarja,

Másik kettő az északi királynak fiai,

Két serdülő dalia, egymásnak ikrei



Egyik megjön délről, rongyos álruhába,

S szaladnak tengerhez inuk-szakadtába,

Mert éjjel mindhárom, intő álmot látott,

Hogy hagyják itt örökre e becstelen világot,



Zaklatott szívükben egy intelem székel,

Hagyják el a földet, holdtöltekor éjjel,

Három kicsiny hajó, háromfelé menjen,

Három ifjú ember, új világot leljen,



Egy szaladjon délnek, amott leljen partot,

Hol éget a nappal, ott vívja a harcot,

Ahol homok az úr, s kincs a víznek ára,

S hullámot vet tenger, mind a két partjára,



Egy menjen keletnek, viharos tengeren,

Menjen jégmezőkön, keljen át hegyeken,

Hagyja el a pusztát, rengetegnek szélén,

Kövesse a folyót, egy hegyvidék mélyén,



Harmadikat a szél, repítse nyugatnak,

Hatalmas vízen át, hol szűz földek vannak,

Ott meg menjen délnek, hosszú vízi útján,

Míg nem egy öbölre árnyat vet egy vulkán,



Búcsúznak egymástól, más céllal indulnak,

Tudják jól, utódok, és még csak tanulnak,

Déli az őrzi meg, hitét tiszta szónak,

Keleti vigyázza szellemét a jónak,



A nyugati vándor lesz, őrzője a fénynek,

Csillagokból jövő, végső eredménynek,

Csillagokból jövő, apró üzenetnek,

S hosszú idő múlva, új csodát tehetnek,



Évezredek telnek, külön, megkísértve,

Veszti déli hitét, hatalmat remélve,

Keletit is sújtják, önnön átkos szavak,

Nyugatnak fiát meg, hatalmi indulat,



Ám utódok meglelhetik régi vágyak hangját,

Megtalálhatják majd, fény, szellem s hit rangját,

Akkor foghatnak csak úgy egymással kezet,

Hogy összeforr újra a három képzelet,



S fogadják szellemük be külső világok,

Múlik feledésbe, a vérben írott átok,

S jönnek új szellemek, kik segítenek élni,

Csillagok közt, új emberként már nem csak remélni,



Amott fent most kráter körül, ember, embert gyilkol,

Csatakos a fennsík, a vértől s a portól,

Majd mind veszti éltét, s már csak a két vezér,

Csap össze szüntelen, végső győzelemért



Csap le kard a pajzsra, s kerülnek a hídra,

Pedig ott a harcot, ősi törvény tiltja,

Majd roppan a pillér, kőmonstrum legördül,

Zuhan le a hídról, s a kráterben döndül,



Reped meg az alja, tűz csap fel az égre,

Kiköpött sziklákkal, kövekkel kísérve,

Megroppan a kráter, föld remegve ordít,

Fennsíknak szélére, forró lávát fordít,



Hömpölyög völgy felé, ám soha nem ér le,

Hegygerinc omlik be, majd zuhan a mélybe,

Robajlik a földrész, reped szét az arca,

Majd nyer tért a tenger, földrészt betakarva,



A távolban messze, három kis vitorla,

Dél felé, keletre, egy pedig nyugatra,

Vitték el magukkal, emberek reményét,

Egy megőrült fajnak, egyetlen esélyét,



Mindig ismétlődik csak a kor változik

Eszmék mellett nem más, mint vad harag tobzódik,

Bizony nincs fejlődés csak hatalmi érdek,

Mely igába dönti az összes földi népet.