SZÉPIRODALOM

 Egy csendes kis faluban nőttem fel, ahol telente nagy fehér hótakaró borította az utakat, háztetőket. A falu szélén laktunk, az utcában csak egyik oldalon voltak házak, a túloldalon a régi körgát húzódott, ameddig a szem ellátott tartott a látóhatár. Ha sokáig néztem, néha úgy éreztem, a végtelenbe visz a tekintetem. Különösen a téli hónapokban, amikor a természet magába zárkózott, a fák lehullatták lombjaikat, felöltötték méltóságteljes hófehér ruháikat. Kicsit távolabb, a körgáton túl a hófedte szántóföldek némasága uralta a tájat.

Szép volt…

…Karácsony közeledtével mindent a várakozásnak szenteltünk. Úgy tűnt, ilyenkor lelassult az élet. Ahogy a természet bezárkózott, úgy zárkóztak be az emberek is otthonaikba. Számvetést készítettek az eltelt esztendőről. Jó volt ez az elnémulás. Nagy izgalommal vártuk a Jézuskát. Nekem a karácsonyfát valóban a Jézuska hozta. Sokáig hittem benne. Szenteste napján, a kora esti órákban, sötétedés előtt gyönyörű angyal ruhában, különös, finom karácsonyi illatával érkezett.

Szenteste napján egyszer hatalmas hóvihar tombolt. Délután már senki sem járt az utcán. Nagyon türelmetlen voltam. Különös félelem kerített hatalmába. Korábban is sokszor átvillant bennem, hogy az én Jézuskám lenge ruhájában nem fázik-e? Sosem mertem megkérdezni. Arcát mindig fehér fátyol borította, ruhája olyan volt, mint egy menyasszonyi ruha. Csodálatos és sejtelmes volt. Akkoriban már iskolás lehettem, de még hittem benne. Nekem ő volt a csoda, egy „Igazi Jézuska”. Akkor, azon az estén nagyon aggódtam érte (talán életemben először aggódtam valakiért), hiszen kint egyre jobban tombolt a hóvihar. Felénk úgy mondták, hogy ”odakint nagyon kustol”. Ilyen időben az ember a kutyáját sem engedi ki.

Érkezését mindig halk csengettyűszó előzte meg. Ezen az estén is vártam a csengettyűszót, de nem szólalt meg. Karácsonyeste, kint ítéletidő, benn a csempekályha ontotta a meleget, de se Jézuska, se karácsonyfa nem volt. Nagyon izgultam érte, de bíztam benne, tudtam, hogy jönni fog!

Az estét lassan kezdték felfalni az éjszaka csillagai. Csendesedett a havazás. A távolból innen-onnan csengettyűszó hallatszott, egy-egy lónyerítés kíséretében. Akkoriban a faluban még gyakran jártak lovas szánok. Lassan elállt a havazás. Odakinn egyre nagyobb lett a csend, odabenn meg a reményem és várakozásom  erősödött. A konyhából a mákos csík ínycsiklandozó illata suhant ki, amint édesanyám ki-be járkált.

- Jönnie kell! Jönnie kell! – jártam fel-alá a folyosón. Egyszer csak közelről hallottam a csengettyű hangját. Majd kibújtam a bőrömből. Annyira megörültem, mint még soha. Talán azért, mert úgy megvárakoztatott. Betoppant kis házunk gangjáról a konyhába, innen szüleim a szobába invitálták. Ott állt előttem az én karácsonyi Jézuskám teljes életnagyságban, agyonfagyva, átázott kabátjában. Kezében tartotta a szaloncukrokkal és néhány vidám dísszel felékesített karácsonyfát és elcsukló hangon mondta:

- Boldog karácsonyt Nórika! Boldog karácsonyt Mindenkinek!

Édesanyám elvette a karácsonyfát, lesegítette a Jézuskáról a vizes kabátot és egy székre terítette. Akkor pillantottam meg a csizmáját. 

- Pont ilyen van Terike néninek is! – suttogtam. – Nem, az nem lehet – morfondíroztam magamban.

Ezután elmondtam az akkor épp legkedvesebb versemet, ami hagyomány volt már nálunk, mi tettük azzá.

Asztalhoz ültünk és jó meleg forralt borral és mézes süteménnyel kívántunk egymásnak békés ünnepet. Édesanyám nagyon finomakat sütött. Párja nem volt a mézes krémesének.

Nagyon nyugtalanított a Jézuska csizmája. Le sem vettem róla a tekintetemet. Állandóan az járt a fejemben, hogy lehet ekkora hasonlóság egy ilyen különös égi tünemény és a szomszéd Terike néni között. Egyszer csak megkérdezte:

- Mit nézel  kicsim?

- A csizmád, a csiz… - elakadt a szavam, nem tudtam beszélni, hangom elcsuklott, a felismerés és a valóságra ébredés megrázó volt. Olyan forróság járta át egész testemet és lelkemet, amit leírni nem lehet.  Jobban szemügyre vettem az arcát, néztem a kézfejét, a csizmája már nem érdekelt.

Észrevette. A fátyolt felhajtotta, a titkot tovább nem hordozta. Ismerős tekintet nézett rám. Ott állt előttem természetes emberi mivoltában a szomszéd Terike néni, a világ legaranyosabb szomszédja, aki önzetlenül eljátszotta nekem és még jó pár gyereknek az utcánkban, hogy Ő a Jézuska, csakhogy nekünk örömet szerezzen. Ölébe ugrottam, de nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek.

Azon a karácsony estén kicsit felnőtt lettem, egyszerre ismertem meg a csalódás és az önzetlen szeretet érzését. Az utóbbi máig bennem él és remél, mindig remél.

2013. december 22.