SZÉPIRODALOM

Eltűnődöm azon, szükség van-e arra,

Mai ember fülét, régi hang zavarja,

Letűnt birodalmak, bukott királyságok,

Otromba törvények, őrült kiváltságok,

Vajh érdekel bárkit, hogy a múlt ködéből,

Kiragadott képek szólnak ijesztő mesékből?

Hát én csak lerovom és magamban morgok,

Ma sem mennek másképp, az emberi dolgok,

Hisz míg idő járta a monoton táncát,

Tudat nem dobta el, szellemének láncát,

Megmaradt béklyóba, mozdulatlan gúzsba,

És bíz azt sem bánta, ha bevágott a húsba.

Hát nézzük a mesét, melynek egyik vége,

Ahonnan elindult, volt több ezer éve,

De maradjunk ténynél, volt egy kicsiny láda,

Rajta furcsa jelek, s ábrák sokasága

Négy élén aranyból, kicsiny csavart oszlop,

Tetejét nap véste, majd sugarat bontott,

Ezredévek óta őrizte a titkot,

Melyért már sok király háborút indított.

Pedig kevés ember, látta ezt a ládát,

S talán ha fél tucat a megintő titkát,

Belőlük is kettő ki e tudást túlélte,

Nevük elfeledve, múltba elenyészve.

Olykor álom csavar a titokból képet,

Megérint és vetít, ősrégi igéket,

A szellem meg tanul, olthatatlan hévvel,

Ha néha szembesül álmodott mesékkel.

Egy apró fénycsíkot vetít most az álom,

Átvág ezerféle, mélysötét világon,

Átvág a tudaton, időn és a téren,

Átvág számolatlan szomorú emléken,

Egy kicsinyke láda, amely ontja fényét,

Festi fel múlt búját, s jövőnek reményét,

Majd egy hívó hang szól: Nézd meg, mi van benne,

Ha van merszed, eljössz, messzi végtelenbe,

Kezem lassan mozdul, majd nyílik a láda,

Óriási örvény lesz feneketlen szája,

Ragadá magával a tudatom szédül,

Sok ezer millió múltba meredt képbűl'.

Aztán simul minden, rend lesz a káoszban,

Amit ott megláttam, égett a tudatba,

Pedig mind ismertem, bár az írott forma,

Más, amit róva látsz, s más, amit a porban,

Sorolhatnám mind fel, milliónyi érzést,

Magasztos örömöt, vagy pusztító sértést,

Dühödt indulatot, ami gyilkost termel,

Átélni, ahogyan aljasul az ember.

Vagy az áldozatnak, nincstelen reményét,

Riadt szellemének, kihunyó esélyét,

Tolvaj irigykedő, lusta, dőre lelkét,

Ahogy ellopja munkáknak gyümölcsét.

Vagy ahogy ösztön gyűr tudatot a porba,

Szemérmet, érzelmet, eltaposva sorba,

Síkos, hamis nyelvnek, bódító varázsát,

Józan valóságnak, égető parázsát.

Ám mindezt átélni, állni minkét parton,

Győztesként tobzódni, vagy törni meg kudarcon,

Ez meggyűrhet lelket, a tudat is szédül,

Szellem sok ütéstől és pofontól kékül,

Majd nyugszik a belső és egy embert látok,

Ki váltja meg múltban a megőrült világot,

Fohászkodnak ma is, tán túl sokan érte,

Talán lustaságból, magukat kímélve.

És egyik sem érti, ha igéket törünk,

Csak magunknak tudjuk, lemosni a kezünk,

Keresztünk cipelni, nem kenhetjük másra,

Imával oldozván vinni a padlásra,

Tán még azt is láttam, erről nem szól fáma,

Ő nem csak szenvedést, de a poklot is járta,

Hisz nem csak vezekelt, hanem mind átélte,

Magát mások által, keresztre ítélte.

Majd zárul a láda a fedele koppan,

A nógató hang most, tudatomban robban:

Megismertél mennyet, megismertél poklot,

Érezted hogy szellem, épített vagy rontott,

Megtanulhattad azt a tudat határa,

Minden egyes szellem, legbelső világa,

Ám kitörni nem tudsz, fogoly vagy magadban,

Szellemed bent szárnyal s nem kint a szabadban,

Tanuljál hát úgy meg, határok közt élni,

Hogy ne kelljen magad, bűnösnek ítélni,

S ha néha kiszédülsz, legyen ez ajándék,

Ne feledd fény mellett, mindig is van árnyék.

---

Kicsit fura mese ne törjed az elmét,

Hogy megkevert szavak közt az értelmet lessék,

Csak pár apró foszlány, mit sodort az álom,

Múltból és jelenből a jövőm formálom.

S ha gúzsban is feszülünk s idő köt ránk láncot,

S számoljuk arcunkon a sokasodó ráncot,

Közel vagyunk ahhoz hogy létünk megéljük

Tobzódó hibáink börtönre ítéljük.