ALKOTÓ

A lányka, akit Denisének neveztek

                                      

 

            Ő a harmad szülöttem. Amikor a nevét kapta, a magyar utónév szótárban még nem volt helye. Ezzel együtt az apjának az volt a kívánsága, legalább a harmadik viselje az ő nevét. Miután lánynak méltóztatott születni, és mert neve a Dénes lány változata, Denise nevet kapott a keresztségben, és Dénes napján köszöntöttük. Ezt a nevet lehetetlenség becézni, így automatikusan Denise baba lett belőle évekre. Komoly és méltóságteljes volt a kis hölgy, alaposan megnézett mindig mindent maga körül, nyugtázta, amit tapasztalt, miközben állandóan mosolygott. Rendkívüli igénye volt a rendre. A szőnyegek rojtját egyengette apró ujjaival, ha netalán felborzolódott, s ha valamit tenni akart, előtte megkérdezte: Szabad ezt nekem anuka? Ha olyan ennivalót kapott, amit nem ismert, megérdeklődte: Szoktam én ezt szeretni anuka? Ezt a fajta gyereket szokták minta gyerekként aposztrofálni, de ez korántsem az én nevelésem eredménye volt, ő ilyennek sikeredett. Állandóan rendezkedett, mindig mindent elrakott, s időnként komoly gondokat okozott nekünk az általa elrámolt tárgyak előkerítése.

            Még nem beszélt, amikor egy reggel a férjem fel-alá rohangált a lakásban, mert hiába kereste a rendelő kulcsát, amelynek felelőtlen elpakolásáért magától értetődően engem tett felelőssé. Miután a kulcsnak állandó és biztos helye volt a bejárati ajtó jobb oldalán, megérdeklődtem, mi a kórságért tettem volna el a helyéről, annál is inkább, miután nekem az vált szokásommá, hogy reggelente iskolába járok, és nem holmi állatorvosi rendelőbe. Szó szót követett, és már éppen a válókereset sorsát rendeztük, amikor két kis csattogó tappancsa megjelent közöttünk, ölbe kapaszkodott, s mosolyt fakasztott karból karba kéredzkedve.

            Ekkor jutott eszembe, hogy a hölgy arról híres, hogy ő a Nagy Rendező, esetleg köze lehet civakodásunk tárgyához is. Denise, - szóltam hozzá - hol a kulcs? Hol a rendelő kulcsa? Külön-külön ránk nézett, komolyan bólintott, majd lecsúszott a földre. Elballagott a kitárt konyhaajtóhoz, behajtotta, minek következtében a sarokból azonnal előtűnt férjem hatalmas pepita papucsának egyike. A gyermek fogta a papucsot, és vitte apjához, aki pillanatokon belül kiemelte belőle jogos tulajdonát.

            Az utóbbi években a Deniséknek december hatodikán a Mikulás szorít maga mellett helyet a naptárban. Tegnap tehát erről eszembe jutott a kulcs. A valahai kulcs sorsa. Megkérdeztem az immár nem egészen apró lányomat, meg tudná-e mondani ennyi év távlatából, miért rejtette el akkor rég a kulcsot? Hogyne, mondta ő hervadhatatlan mosolyával. Apu és a kulcs mindig egy időben tűnt el a lakásból. Amiből ő kikövetkeztette, - miként be is bizonyosodott -, ha elrejti a kulcsot, apu nem hagyja el a lakást. Az én negyvenöt éves lányom el tudta mondani, mit miért tett apró gyermekként. Egyébként pedig szeretett rámolni. Ehhez a szokásához a mai napig ragaszkodik.

            Már tudott beszélni, amikor Nellike barátnőm meglátogatott minket az apró Judittal. A kocsi hálójába gondosan berakott egy fehér kardigánt, ha lehűlne az idő, mire mennek haza. Így is történt. Az idő hűvösre váltott, a kabátkának viszont csak hűlt helyét láttuk. Mint komoly tapasztalatokkal bíró anya, máris fordultam saját tulajdonú lányomhoz: Denise, hol a Judit kardigánja? A gyermekem nyugodt mozdulatokkal odaballagott apja két meglehetősen sok istállót megjárt csizmájához, és mosolyogva mondta: A siszmában. A szapa siszmájában….

És, hogy miért? Hogy ne menjenek haza hamar.

 

Berettyóújfalu. 2011,11.07

 

Szavazatok: 0
Kapjak e-mailt, amikor valaki hozzászól –

Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!

Csatlakozás 4 Dimenzió Online

Hozzászólások

  • ALKOTÓ

    Drága Évikém! Tüneményes kis angyal lehetett a kislányod! Nekem tetszik, ahogy megoldotta a helyzeteket. Egy csöpp gyermek sokkal többet lát/hall/ért a felnőttek világából, mint hinnénk. Ő például - belecsöppenve egy perpatvarba - " mosolyt fakasztott karból karba kéredzkedve"..., és ezzel el is vette a vita élét.

    Évikém.... Nagyon szeretem a stílusodat! Könnyed, kifinomult, élvezetes, és elragadóan kedves. Szeretettel gratulálok, és ölellek, Lótusz.

  • ALKOTÓ

    Köszi! Hát az én lányom nem lett zseni, de nagyszerű anya, remek társ és pedagógus. De az a tény, hogy ma el tudja nekem mondani, hogy első éveiben mit miért tett, elgondolkodtató. Mert igaz ugyan, hogy nem hamar megtérülő művelet, de a pszichológia nyugodtan tanulmányozhatná, milyen képességeinket veszítjük el, mire felnövünk. Nekem van olyan tanítványom, akit én tanítottam meg beszélni, mert a környezete még erre is tunya volt, s olyan dolgokat tudtam meg tőle apró koráról, hogy a szám is tátva maradt,

  • ALAPÍTÓ

    Kedves kis tündér lehetett a leányzó. Persze a bűbájos cserfességnek, a pedantériának is megvan a maga hátránya, pláne amióta tudjuk: "Csak az átlagember tart rendet, a zseni a káoszban is kiismeri magát."
    Gratulálok
    finoman formált etűdödhöz!

Ezt a választ törölték.

Témák címkék szerint

Havi archívum