A városba menvén, álmodón,
még tántorog a ködös hajnal.
Kisebb tócsákat a szél mohón
ébreszt, és falevélen nyargal.
Házak falán a fény lecsorog,
felnyitja szemét a jövendő,
és mindig éhes gyomra korog,
bár üresen marad a bendő.
(Az élet-dal is útra szállna,
de magában pihen a lárma.)
S mint rózsás kendőt, a tiszta ég,
meglebbenti fátylát, a ködöt,
s az itt felejtett, megmaradt jég
önmaga vackában nyöszörög.
A szürkület vele menekül,
bíborpírhajnalt szárít a por,
s az ablaküvegről Nap vetül
a térre, mint bátor kalandor.
(Daliás, ifjú és erős Ő,
a sötétet mindig legyőző.)
Ki gyáva volt, és elbújt éjjel,
vagy munka után kábán aludt,
most nem reszketett a veszéllyel,
szívritmusgörbéje megvadult.
Nyit a bódé, s a hangos kurír
már üvölti az új híreket,
s ahogy az lenni szokott, tupír
a hír az ócska pártok felett.
(Oszlik a prédikátor-vakság,
felsír bennünk a vélt szabadság.)
A múló idő, lám, elavul,
mi előttünk van, fel sem ébred.
az ember él, és abból tanul,
ha balgatag, örökkön téved.
Mert választhatunk jobb hatalmat,
hisszük mi, a pogány ostobák,
és agyunk, szívünk csupa gyarmat,
s nem leszünk mások, csak katonák.
(Sírdombjainkon falak nőnek,
ma még tartozunk a jövőnek.)
Hívjuk a reggelt hozsannával,
így álljunk őrt minden hajnalon.
A dómnak köve is csak házfal,
ha nem volna Mennye, a plafon.
Utasok vagyunk mindahányan,
s míg éget, perzsel a Nap heve,
elhullunk mi, a semmi által:
múzeumok kérdő szelleme.
(Mondom néktek, így hat a morál,
ahogyan bennünket komponál.)
Árvábban állunk virradatkor,
busz pöfékel, dolgozni siet,
kezünk által épül a major,
s ki kiáll a sorból, ráfizet.
Cigarettát tapogat egy úr,
zilált köpet benne a tüdő,
a hamu is életére hull,
halántékán a haj, őszülő.
(Füstbe ment terv itt minden lélek,
amit kihagytunk, az a vétek.)
Vajon megérjük a holnapot,
a büszkék megújult századát?
Vagy ránk eresztenek több papot,
titkainkat vallatók hadát?
S aki állig kazulát húzott
és selyemből, aranyból beszél,
ő, az Istennel randevúzott
és elhiszi, hogy van szemfedél?
(Viskókra épül a szép világ,
csak szegény mond őszinte imát.)
A földnek íze, savas gőze
közöttünk önfeledt tekereg,
mert alkotni jöttünk e Földre
s a költő verse is itt pezseg.
És hajszálerek futnak tova
a szobrász vasvésője alatt,
s az alakot márványra bontja
ahogy a talapzaton halad.
(Emléket hagy majd mind a kettő,
megörökíti ezt a festő.)
Átjárunk hát a délutánba,
s az olcsó presszó benépesül,
s egy szerelmespár enyhe tánca
szemembe imbolyog részegül.
Ledönt a látvány, megbabonáz,
csak nézem lesve, ahogy lehet,
elönti ölem a forró láz,
magamra képzelem a kezed.
(Gyöngysorlámpást izzít a homály,
ajkamat hűsíti a pohár.)
Hagyjuk az eszmét, hol lehetsz most,
ó, milyen gyönyörű is veled,
csókoddal rólam mindent lemoss!..
Nélküled önarcképem beteg.
...Így kuporgok és elmélkedem,
a Fiastyúk baktatva halad.
S mint Enigma-kód, a rejtjelen,
a kérdés megfejtetlen marad.
(...Mellette nyugalmas az este.
Ha alszom, testem az ő teste.)
prayer
Hozzászólások
Ennyi dicséret láttán rájöttem, nekem találták ki a 4 dimenzió online felületét. :)
Fogadd gratulációm. Én szívesen átadnék neked egy komoly díjat.
Köszönöm, kedves Misu!
Nagyon szépen köszönöm a méltatást, és a jó kívánságot is!
Valóban, mi lehetne fontosabb kötelék, mint két ember vonzalma? A felesleges, napi benyomásokat kikapcsolva, kedvesünkön morfondírozva az álom is könnyebben ránk talál.
Remekbe szabott vers, számos, idézhető bölcsességgel. Gratulálok.
Elismerés és nagy gratula!
A költészetben az a csoda, hogy végtelen.
-
1
-
2
oldal 2 Következő