SZÉPIRODALOM

Húszéves korában úgy siklott a hullámokon, mint egy balett-táncos. Valódi nevét senki nem ismerte, de az újságírók Surfing Jacknak keresztelték.
Mikor a tél nyárrá változott, megjelent a tengerparton. Seignosse, Hossegor, Labenne vagy Ondres tengerpartját Biscarostól Biarritzig a széltől és az óceán hullámtöréseitől függően látogatta.
A nyaralók felismerték a szörfölők között – nem a víztől és naptól szőkére fakult hosszú haja, vagy barna bőre és izmai miatt, hiszen százával láttak lebarnult fiatalokat –, hanem mert összeforrt a deszkájával. Széttárt karjaival, könnyedén előrehajoló, egyensúlyát kereső törzse félig guggoló helyzetben lovagolta a hullámzó óceánt, s csak akkor merült el mikor a habok elhaltak a homokon.
Csak a tengerről álmodott Surfing Jack. A versenyek hidegen hagyták. Nem akart érmeket és címeket, sem dicsőséget és világhírt. Nem volt ideje a csodálóihoz, s nem vágyott másra, mint a hullámokra. Táncolni rajtuk.
Átsiklott Santa Monica egymást követő végtelen hullámtörésein, vagy a félelmetes Hawaii vizeken. Akkor volt végtelenül boldog, amikor hadnagyságú alagútban siklott, amivel csak a legnagyobbak merészeltek szembenézni. Egy hullám, amit „Jawnak” hívtak. Kevés alkalma volt ilyen találkozásra.
– Képzeljetek egy 15 méter magas hullámtörést – magyarázta lelkesen barátainak egy asztal körül, és itta gyümölcslevét.
– Ez egy szamárság Jack! – Egyik szörfös barátja úgy találta, hogy túlzott. – Senki nem látott még húsz méteres hullámokat a part közelében! Arról nem beszélve, hogy képtelenség kijönni ebből a tajtékzó vízből, mert az összeomlás pillanatában a víz súlya halálos!
Pedig erről álmodott. Szilárd meggyőződése volt, hogy képes legyőzni minden nehézséget. Este, szemeit lecsukva, csodálatos hullámokat látott, a leírhatatlan zaj magába ölelte és érezte a sós cseppeket ajkain. Amíg egy szép napon…
Szerda volt. Labenne strandján az ég kivételesen tiszta volt. Körülötte a napfény, sirályok kiáltozása és a tenger morajlása.
Kora reggel kevesen voltak. Nyaralók még nem feküdtek a homokon, az üres parton csak néhány halászt és szörföst látott.
A szélcsend majdnem teljes, csak kicsi habfodrok voltak. Csalódott volt, csak dacból, és lelkiismerete megnyugtatására szaladt a vízbe. A deszkán fekve vadul evezett. Egyszer visszanézett, és a távolság meglepte. A part már vékony vonallá keskenyedett. A megfordulás pillanatában vette észre a hullámot.
A távolban mintha egy fal emelkedett volna fel. Megborzongott, mert a vízfal megállíthatatlanul közeledett és hegyé változott! Nem tíz vagy húsz méter magas, úgy tűnt, mint egy százméteres fal! Soha nem látott ilyet! Mint egy cunami a Csendes-óceánban. Ez nem volt igaz, nem hihetett egy ilyen jelenségben a francia tengerparton.
Izmai adrenalintól feszülve várták a végzetes találkozást. Közeledett a pillanat, amikor a hullám gyökere a deszka alá siklik, hogy széttárt karokkal felálljon, mintha a vízfalhoz akarna támaszkodni, s félig guggoló helyzetében egy félelmetes átmérőjű vízalagútban találja magát.
Siklott benne? Repült? Képtelen volt megítélni a sebességet. Ott siklott egy távoli fény felé, bezárva a vízcsőbe. Körülötte a sima, zöldes fényben úszó vízfal azt a látszatot keltette, hogy egy katedrálüvegben áll mozdulatlanul, vagy mintha egy hatalmas üres üvegbe zárták volna be.
Körülötte borzalmas volt a zaj! Mély és végtelen moraj, mintha száz lökhajtásos gép akarná dobhártyáját szétszakítani.
Mennyi ideig siklott? Hosszú percekig, biztosan. Nem érezte az idő múlását, és képtelen volt gondolkozni. Minden erejére és tudására szüksége volt, hogy suhanjon, megtartsa egyensúlyát anélkül, hogy a csillogó falra ragadjon, mint egy légy.
Az alagút összeszűkült, s a vízfal elvékonyodva elveszítette zöld üvegszínét. A folyékony katedrálisboltozat eltűnt fölüle, átadva helyét a felhőtlen kék égnek. Újra minden normális lett. A turbinák üvöltése a szél dalává változott, és ismét látta a partot. Közel volt. Lassan siklott, ingadozva a csendesülő hullámokon, és állva maradt a néhány centiméteres vízben a homokpartnál.
A parton volt, de nem a Landesi tengerparton. Surfing Jack remegve lekapcsolta bokájáról a deszkához fűző kötelet, és a száraz homokra lépett. Olyan hosszú egyenes parton volt, mint ahonnan elindult, de homokdombok, nyaralók, halászok és szörfösök nélkül. Nem ismerte meg Labent.
A finom homok lassan hagyta el a tengert, hogy vad mezővé változzon. A távolban néhány fa, s fölötte átlátszó kék ég. A nap magasan volt a kora reggeli órához képest. Távolabb egy házat látott, s a nyitott ajtóban egy félmeztelen, magas férfi állt. Kezét ernyőként a szeme fölé emelte a vakító napsütésben.
– Jó volt Jack? – kérdezte, amikor a közelébe ért.
– Nagyszerű! Igazán egyedülálló élmény volt – lelkesedett a fiatalember, és az ismeretlent mustrálta. – Igen, valóban nagyszerű – ismételte. Majd meglepve kérdezte.– Honnan ismeri a nevem?
– Ismerlek, mert bátor vagy!
A valóságban a ház egy kunyhó volt, csak arra jó, hogy a deszkákat tartsák benne.
– Hol vagyunk? – kérdezte. – Nem ismerem ezt a partot, hiányoznak a dűnék is… És a többiek? Hol vannak a többiek? Eltűntek a halászok is! És ezek a hullámok? Nem ismerek ilyen méretű hullámokat.
– Nem álmodtál hatalmas hullámtörésről?
– Persze, de hol vagyunk?
– Másutt – válaszolt az ismeretlen. – Félsz?
– Félni? – A kérdés meglepte, és a hihetetlen alagút, és a megváltozott tengerpart ellenére sem félt. A szelíden mosolygó magas férfi látása megnyugtatta, nem tudni miért. Egy pillanatig sem képzelte, hogy valami veszély fenyegeti.
– Akarsz még siklani? Nézd ezeket a hullámokat! – Az ismeretlen az óceánt nézte. Jack visszafordult és nézte őket közeledni a távolból.
– Lehet?
– Mehetsz, menj! – bátorította az ismeretlen.
Órákon keresztül szörfözött. A hullámok percnyi pontosan érkeztek, s ő meglovagolta őket. Később az ismeretlen mellette siklott a vízen a deszkáján hajolva. Búcsút intett, de ő nem tudott válaszolni, mert egy újabb, a mélyből jövő hatalmas hullám emelte deszkáját. Mint reggel, ismét a félelmetes állkapocsban találta magát, a kőkemény, zöld fényben csillogó alagútban, a láthatatlan repülőgépek fülsüketítő zajában.
Siklott, bizonytalan egyensúlyát tartva, széttárt karokkal, félguggoló állásban, a deszka az alagút vége felé suhant. Feje felett a hullám vékonyodó taraján átderengett a napfény. A láthatár megnyílt előtte, és észrevette a landesi tengerpartot. Messze volt az őrzött parttól, ahol a turisták napoztak még a késő délutáni órákban is.
A fodrozó hullám elhalt alatta. A homokon ülve nézte a lenyugvó, vörös napkorongot. Nem értette, mi történt. Az a kellemetlen érzése volt, hogy valami megmagyarázhatatlan dolog történt vele. Nem felejtette el, hogy reggel két halászt látott a parton. Majd egy soha nem látott hullám jött felé, és senki más nem volt csak ő, a többiek eltűntek. Majd találkozott az ismeretlen férfival, aki azt válaszolta, hogy: „Másutt” vannak, és gondolatban újra átélte lovaglását a szelídíthetetlen habokon.
„Hihetetlen, hogy az egész nap elmúlt” – gondolta. „Csak néhány óra.”
A deszkával a hóna alatt, gondolataiba merülve kereste elhagyott holmijait. Mindenki elment már. Az óceán csillogó sima tóvá változott.
Később gyerekes büszkeséggel mesélte barátainak találkáját élete legnagyobb hullámával. Szerencsére elhallgatta az ismeretlen tengerpartot, és nem beszélt ott élő új barátjáról sem, mert senki nem hitte történetét. Még a barátnője sem.
– Ne mondj butaságokat, kérlek! Ma reggel semmilyen hullám nem volt! – Egyik társa sem hitte egyetlen szavát sem.
– Jobb lesz, ha beismered, hogy egy nővel voltál!
Azután csak egyedül ment a partra. Utazott változatlanul, különböző versenyeket nyert Durbanban, Santa Monicában vagy a Hawaii szigeteken, de senki nem hallgatta történetét egy katedrális nagyságú hullámról.
Mindig ott volt a bárokban, ahol a többi szörfös összejött, de akik ismerték, elfordultak tőle, és nem maradt más hallgatóság, csak az ittas törzsvendégek.
Egy évvel később újra a Labeni tengerparton volt. Egy év utáni ár-apály és viharok után nem volt semmi lényeges változás. A régi betonerődítményeket talán jobban befedte a homok, a homokdombok alját a víz talán jobban kimosta, és a polgármesteri hivatal újabb falépcsőt csináltatott, megkönnyítve a turisták életét.
Egy reggel Surfing Jack a parton ült deszkája mellett. A többiek még nem érkeztek meg. Háta mögött a nap lassan dugta ki fejét a fenyők mögül…
Egy évvel később, története még neki is valószerűtlen volt. Álmodta talán? Vagy a képzelete játszott vele? Fogalma sem volt. Érteni akarta az érthetetlent, meggyőzni önmagát, hogy nem álmodott.
Mikor a nap a vállát kezdte égetni, deszkáját a bokájához kötötte és ráhasalva vadul evezett. Végzetét, a hullámot kereste…

***