Szólnék arról, miről nem lehet,
 mert a tudás nem elég okos,
 s úgyse hinnéd e történetet,
 hisz’ számodra úgyis gunyoros.
 De minden éjjel, míg álommá
 szelídül a megdermedt óra,
 s egy eltévedt csillagkép rommá
 fodrozódik a kerti tóra,
 a szobában a hullám hangja
 emlékképeimet siratja.
Persze, csalódhatsz bennük, hiszen
 e képek mind belőlem valók,
 s talán át sem látsz a felszínen,
 ahogyan a szívemben lakók.
 Én adok lelket egytől-egyig
 mindnek, aki valaha voltam,
 ősöktől a holt öregekig,
 vagy kit’ éltében megcsókoltam.
 S hogy lesz e még hozzám hasonló?
 …Ürest koccan egy árva korsó.
Mint szépen tervezett japánkert,
 amelyben fűszál nem nő soha,
 s a kőlámpás fénye csak rákent
 teaház, mégis oly mostoha,
 melynek hídján egyedül állva
 idegen szelektől szédülök
 őszt lélegezve, telet várva,
 s árnyékom a vizében fürdők
 lehullt leveleire tapad,
 jól tudva, hogy minden elapad.
De most, ódon bútorok között
 a nagyvilág már távol marad.
 Zubbonyban ülök, mint kötözött
 bolond, ki az éj leple alatt
 sarokból függönyt lesve keres
 annak mozgására kiutat,
 hanyatló fejem izzadt-deres,
 majd váratlan egy kutya ugat
 s én felnyitom riadtan szemem
 látva, hogy senki sem bűntelen.
Elődeim közt volt, ki ivott.
 S olyan is, ki verte asszonyát,
 kinek bukszája mindig nyitott
 volt a templom - persely-lyukon át
 és hitte, hogy megbocsát az ÚR
 csak kérni kell, és adni bőven,
 bár felette nem kéklett azúr,
 mint másoknál békeidőben.
 Hűtlen a kereszt, vagy csak nehéz?
 …Minden fejfát belep a penész.
És az ott, gödölyét áldozott,
 véknya horpaszát késsel szúrta,
 de imájában ábrándozott,
 s a hiszekegyet mondta újra.
 Nem lett ő jobb ember, sem különb
 annál, ki csak kenyeret evett.
 Ha éhen hált, szemében dühödt
 bikát csillapított a gyermek.
 Mert madárfütty fején a zsongás,
 nem csitult benne a szorongás.
Könyvtárnyi tudást felhalmozott
 aki utána következett.
 Szépanyám selyemruhát hordott
 álmában a zsellér-ing helyett,
 párját nagy bajusszal, pipázva,
 ringatta el a hintaágyon,
 verset mondott néki, kitárva
 lelkét, amely ék, e világon.
 Nappal mosott, s a kévét szedte,
 Kazinczy műveit szerette.
És jött egy másik, áldott asszony,
 a Bibliát kívülről tudta:
 - Sámuel.., Ésaiás-fantom… -
 míg férje ács volt: keresztútja.
 Nem szólt semmit, csak imádkozott,
 de ha mégis, angyal ragyogta,
 tükrében a feszület kopott
 bronzhaját hótisztára mosta.
 Szelleme örökre bennem él,
 bár hite réges-rég nem remél.
És a gúny, a lepra tündöklött:
 - Európa háborús vidék -
 hol szüleim vére dübörgött,
 s a béke elvitte egyikét.
 Ne csodáld hát, hogy ilyen lettem,
 félve alszom, bátran ébredek,
 kötéllel nyakamon verekszem,
 már a jóindulat is beteg.
 Oroszrulett az élet oly’ rég,
 játszom véle, mint a nyomorék.
Páncélszívem zokogva lüktet,
 aki voltam, az most itt vagyok.
 Holtakon át, az ős vér büntet,
 ezért néhány verset itt hagyok.
 S a víz a csillagot ringatja,
 a pernye száll, a reggel közel.
 Világteremtő, mindünk’ Atyja!
 Nem lázadás ez, ez csak zörej.
 Adj egy esélyt, még egy gyermeket!
 …A jászolt széthordták a szelek.
prayer
Hozzászólások
"S hogy lesz e még hozzám hasonló?
…Ürest koccan egy árva korsó."
Minden elismerésem.
Mesteri munka, gratulálok!
A költészetnek kimeríthetetlen a tárháza.
Köszönöm az olvasást, a figyelmet!
Gratulálok alaposan kidolgozott, történelmi hűségű versedhez.
Versekből nincs hiány, és a téma az utcán hever.
Gratula + ötös pacsi!
Mert a kurír néha igazat is mond, nem csak a szenzációt.