SZÉPIRODALOM

 A vásár bolondja

Recseg- ropog megint a múltnak az emléke,

Mint egy öreg komód, sarkos eresztéke,

Sok-sok idő nyomja, kemény súlyos évek,

Szokás szerint megint, bolondost idézek,

Tekerem most újra, az idő kerekét,

Nyitom egy kódexnek hatalmas fedelét,

Ám ahogy forgatom, porladnak a lapok,

És porszemek között, szálltak ezen sorok,

Megint régi mese, volt vagy ötszáz éve,

Hogy egy régi lantos, másképp elregélte,

Szellemét felejték, ma már az emberek,

Szigorú erkölcsök, nehézkes nyelvezet,

Fordítom hát úgy, hogy hallják mai fülek

Állítok fel szinkront, s gyújtok egy kis tüzet,

Kis stílusgyakorlat, fiatalnak, vénnek,

Kik itteni vitáktól örömöt remélnek,

Akkor már Buda volt a királyi székhely,

Frissen épült kastélyt kezd fertőzni métely,

Váraljából indult, tűnődjünk csak rajta,

Hogy a magyar ember, acsarkodó fajta,

Élt a vár alatt egy dolgos kis varga,

Ügyes volt és szorgos, ha csizmákat varrta,

Ám volt egy nagy hibája, éles volt a nyelve,

És akiket lehetett, mind szájára vette,

Mellette meg lakott egy hasonszőrű mester,

Roppant ügyes kézzel, de cserepes nyelvvel,

Fehérnép nyakába varázsolt ő éket,

Férfitúl a nőknek, csudás szép emléket,

Hétköznap szorgosan készíték az árút,

De hétvégén vásárnap, be nem áll a szájuk,

Hegyezvén egymásra bárdolatlan szavat,

Vitájuk olyan, mint a színházi kirakat,

Hisz az egész vásár, rajtuk nagyot nevet,

És csattannak össze, az egyetértő kezek,

Ki-ki szájíz szerint, szorít ennek, annak,

S kiabálnak is be, bolond akaratnak,

Ám ha meg valaki, kettőjüket osztja,

Összefog a piac, két szórakoztatója,

Mint ahogy lesz kutya, macskának a társa,

Úgy fonódik egymás, érdekbarátsága,

Ilyenkor kórusban szidják, aki intett,

Védvén a bent lakó, szutykosodó hitet,

Védvén a szavakat, mit egymásra mérnek,

S gyűjtenek társakat, akik egyetértnek,

A tömeg meg biztat, hisz új perpatvart kezdtek,

Támogatván vitázókat a cirkuszéhes nyelvek,

Aki pedig rájuk szólt, tűnt el a tömegbe,

Hiszen egyből elment a vitatkozó kedve,

Míg jutott ez fülébe, a magyar királynak,

Vásárnap a kofák, mily cirkuszt csinálnak,

Majd pedig odasúg, a hajdú kapitánynak,

Miként vet majd véget az acsargó vitának,

Telt el a hét s jött el, vásár hírhedt napja,

S várta már a tömeg, két bolond egymást marja,

Mikor Duna felül, feltűnik egy barát,

Ócska, hosszú köpeny fedé el a csuhát,

Nem figyeli senki a rongyos atyafit,

De ráz a kezébe, egy ricsajos valamit,

Közeledvén a vásár apraja és nagyja,

Látja, hogy a ricsajt, egy kolomp okozza,

Szólnak is rá többen, hogy minek ver lármát,

Nem hallják majd tőle a mesterek vitáját,

Atyafi csak köhint, majd felel nevetve,

Pont ezért jött ő is s hét határ megette,

Majd fordul a tekintet az ordító vargára,

Ki osztja már másikat, nagy száját kitátva,

Kend már megint fűzi, díszeket a szíjra,

De arra nem figyel, azt marhanyak sem bírja,

Még jó hogy nem tuskót, s rönköt aggat rája,

Félbevág a másik: Jobb ha nem jár szája!

Hiszen attól oly tartósak a csizmái kendnek,

Hogy azzal keni, mit disznók alól szednek,

Két vérvörös arc, a tömeg meg mulatja,

Ám hirtelen közbevág, a barátnak hangja,

Nem szégyellik kendek, hogy egymást ugratják,

Mint fehércselédek a szájukat jártatják,

Döntsék el hát végre, miként a férfiak,

Küzdjenek egymással, s győz, ki állva marad,

Egy zacskó arany, rendemnek jutalma,

Ki ezt a vitát, győztesen elhagyja,

És hogy fényes legyen, győző dicső neve,

Legyen disznóalom a porond szőnyege,

S ki a másik fejét, abba belenyomja,

Örök dicsőség és arany a jutalma,

Nem restek a népek, ízibe rohannak,

Vásárnak végébe, hol jószágok vannak,

Majd jő futva vissza mind tele vederrel,

Öntik a porondra, kárörvendő kedvvel,

Oszt nekihuzakodik, két nagypofájú mester

Dühödt indulattal és pénzéhes szemmel,

Ragadák meg egymást, haját s inget tépik,

A disznóalomba süllyednek be térdig,

Majd rántá a díszműves, el az apró vargát,

Ám a nagy lendület rogyasztja a lábát,

És zuhannak bele, mindketten a lébe,

A tomboló tömeg, nagy-nagy örömére,

Ám fekve is küzd a két bebarnult mester,

És csapkodják egymást, dagonyás kezekkel,

Majd hirtelen szó szökik a díszműves szájába,

Álljunk meg!!! Ez velünk a bolondját járatja

Merednek egymásra, szemükben düh játszik,

Barna színek mellett csak villogó szem látszik,

Tápászkodnak fel, s a barátra néznek,

Pisszenést sem hallani csak legyek zenélnek,

Ám ekkor kürt harsan a gyűrűnek szélen

Mit a tömeg alakít a porondszegélyen,

A harcnak hevében, nem figyelt senki oda,

Hogy tömegbe megjelent sok idegen figura

S a kürtös mellett baloson a társa,

Dobta le köpenyét, a hajdúk kapitánya,

Megálljatok kendtek, kiáltja nevetve,

Ha nem akartok kerülni, este a deresre,

Magyarok királya tréfált meg titeket,

Mert megunta már az acsargó kedvetek,

És ekkor a barát köpenyét hajítja,

S alatta nem csuha van mit hittek, takarva,

Hanem hímes mente és nemesi csizma

Derekán egy öv, melyen kardot hordja,

És megszólal ekkor, nevetős a hangja,

Aztán elkomorul, hisz dőreség zavarja,

Jó lecke volt mára, tanulják meg kendtek,

Nem hozunk bajt másra a sajátunk helyett,

És ha vita támad, egymás között megint,

Egy pohár bor mellett beszéljék meg, ne itt,

Most meg menjenek és szedjék maguk rendbe,

Majd tömeghez fordul, most már nem nevetve,

Jót mulattak ugye, tetszett ez a cirkusz,

Máséval a csalánt verni, magyar virtus,

Nos a disznó-ólat mit ide cipeltek,

Maguk viszik vissza, oda ahol termett,

De nem ám vederrel, hanem dolgos kézzel,

Ki eloson találkszik, hajdúk deresével,

A tömeg meg hallgat pisszenni sem mernek,

S a szigorú hajdúk most mindent figyelnek,

És mosolyra rándul két mesternek szája,

Éljen Mátyás király a magyarok királya!

Hát döntsed azt Te el, ki e vásár bolondja,

Ki tiszta tenyérrel az almot elhordja,

Vagy pedig az aki, ott hempereg benne,

S támad mindegyiknek kárörvendő kedve

Így esett meg hajdan, a Budai vár mellett,

A vásárnak dőre népe miképpen vezeklett,

S teltek a századok még sem tanult senki,

Hogy kompasztban nem lehet igazságot tenni