OLVASNIVALÓ IRODALOM

I. rész

Csengeri Attilára estefelé – mihelyt ivott valamicskét – egyből rájött a mehetnék. Ilyenkor gyorsan rendelt egy taxit, és útközben eldöntötte, hogy melyik éjszakai szórakozóhelyet látogatja meg.

Nyugodt, júniusi szombat este volt, kellemesen lehűlt a levegő. Csengeri, a lakásával szemközti étteremből lépegetett hazafelé. A földszinten lakott, így amikor benyitott a vastag falak miatt nyáron is hűvös lakásba, még el sem szívta a cigarettát, amire az étteremből kijövet rágyújtott.
Megborzongott a konyhában. Hirtelen mozdulattal öntött kétujjnyi konyakot egy öblös kristálypohárba, és mohón lehajtotta. Valamivel lassabban újratöltötte a poharat. Elgondolkodott közben, így most többet, úgy háromujjnyit sikerült.
– Nem számít, nem megy kárba, csak pocsékba – húzta el a száját. Pohárral a kezében a átsétált a nappaliba, és kinézett a forgalmas utcára.
A Thököly úton közepes volt még a forgalom, meg-megremegett az ablak a villamos és a buszok keltette rezonanciától. Csengeri, az utca felőli ablakokat sohasem nyitotta ki, kizárólag az udvar felől szellőztetett. Csak a konyhán és a lichthófon keresztül engedett be némi levegőt.
Nem igazán bámészkodott sokat, nem szerette a forgalmat, az utcát figyelni. A közértbe is legtöbbször kelletlenül ment át – az út túloldalára, amióta néhány méterrel előtte elütött a megállóból kiinduló busz egy gyalogost. Néha remegett az ina­ – hiába volt autós ember –, mielőtt átvágott volna az úttesten. Megvárta, amíg néhány gyakorlott kamikaze utat tör magának, az izgága autósort fékezésre kényszerítve.  Most, a két pohár borpárlat után persze nem lett volna különösebb önbizalomhiánya, de mindig nem űzhette el remegését a drága itallal. No, persze nem anyagilag esett volna nehezére… Nem volt rosszul eleresztve. Akkoriban minisztereket megszégyenítő jövedelmet kasszírozott. 

Rágyújtott. Bekapcsolta a magnót, hanyatt dőlt a puha, rackabundával letakart kényelmes fotelben, és öntött magának újból.
A méretes hangfalakból áradó hanghullámok szinte masszírozták. Lelazították az agyát is. A felvételen a Beatrice nyomta: „A munkának vége, kijössz a gyárból, Egy vodkától erős vagy és bátor…”
– Milyen vodka? Milyen gyár? Kevés vagy, mint vöröshagymában a proletáröntudat Feró! – próbálta túlordítani a több száz wattnyi dübörgést. – Még hogy nyolc óra a munka… meg szórakozás.

Lehalkította a zenét, és felhívta az egyik taxiközpontot. Figyelt rá, hogy ne azt, amelyiknél ő dolgozott másodállásban, hanem minden alkalommal másikat. Nehogy kiismerjék szokásait, és ne lássák az ismerős csapatbeliek túlontúl jókedvűen. Amikor megjött a kocsi, találomra magához vett egy marék papírpénzt, és kisétált a hentes elé a sarokra, ahová mindig is kérte az autót.
Bemondta spanja lakcímét, és a sofőr elé tolta a cigis dobozt. Mindketten pöfékelésbe kezdtek, és lendületes ütemben pattogtak az 1500-as Ladával Ferencváros felé a Hungária krt. hézagos macskakövein.

Loo, a span már behangolt rendesen. Ezt abból látta Attila, hogy barátja hiába kémlelte bőszen az eget, folytak a könnyei, úgy szívta a százas szofit. A füstszűrőjét is.
– Loo… nem változol te semmit, olyan  igazi szarrágó párttag formád van.
– Mert te persze változol arany barátom!? Te is csak a magad esze után mégy – vágott vissza a kopasz, szeplős zseni.
– Jó-jó, de én legalább nem szívom azt a büdös füstszűrőt. Tessék, itt egy szál malrbi! No, de akár indulhatnánk is... Nézzünk ki a Rómaira a Tóba!

Már sötétedett, amikor kiszállt a két szögesen ellentétes kinézetű fiatalember a taxiból. Attila harmincévesen, jólszituált benyomást keltett. Loo-t viszont – aki nála valójában két évvel fiatalabb volt, de csúnyán kopaszodott, és eléggé szedett vetetten öltözött, hirtelen akár negyvenes, lepukkant csövingernek is nézhették.
– Nem számít – szívatta Csengeri –, egy százas jattért csak beengednek itt a peremen. A várba viszont nem szívesen mennék veled…

A nagydarab kidobó új alkalmazott lehetett, nem ismerte Attilát. Csengő (így becézték) azért egy ötvenest belegyűrt az ingzsebébe, és mosolyogva mondta:
– A barátomat a Csepel Művekből szedtem fel, egész nap biciklit hegesztett. Nézd el neki, hogy le sem cserélte a megfáradt munkásarcát!
Loo már nem hallotta ezt az élcet, mivel előresietett a mellékhelyiségbe. Feszítette a jó néhány megivott sör, mint aktmodellt a bableves.

A Tó nevű diszkó a kemping és a fürdő között volt középtájon, így turisták, strandolók is beeshettek a törzsvendégeken kívül. Csengő, amikor felfedezett valami új helyet sokáig visszajárt. Beszélgetett, ivott, flörtölt, így a bennszülöttek közül sokan ismerték látásból. Most is egyből lerohanta néhány csaj. Ők abból a garnitúrából valók voltak, akikkel kb. három hete egy közeli, kaszásdűlői lakásban folytatták a bulizást, és addig-addig horgásztak a nappali nagy akváriumában, amíg balszerencsésen összetörték.  A hordónyi víz szétterült a harmadik emeleti panelben. Úgy rémlett, addig igazán remek volt a hangulat, de aztán illett sürgősen lelépni.
Attila nem emlékezett rá, hogy előtte az egyik nőt bevonszolta a félszobába, de most, hogy emlegette a szöszi: „én szóltam, hogy csak a gyerek ágyán ne!” felderengett a dolog.
– Wow, micsoda barbár vagyok, ha iszom! – nézett ártatlanul Csengő a helyes kis szőkeségre. – Erről jut eszembe: mit igyunk lányok és Loo?
– Mi Bloo Lagoon-t kérünk, mint a múltkor, csak hal nélkül – csicseregték a lányok.
– Mi az a blú laguna? – kérdezte Loo.
­ – A Blue Lagoon: 4 cl vodka, 2 cl curacao blue, 1 öntet citromlé. Mindez feltöltve szénsavas limonádéval és megkeverve – segített a pultos, és már vette is elő a poharakat. Négy lesz?
– Nekem inkább egy kőbányait – válaszolt gyorsan Loo – nem bírom az émelygős lónyálakat.
Alighogy kitették eléjük az italokat, odatelepedett a bárpulthoz a két csehszlovák csaj, akikkel előző hétvégén kavartak.
– Itt van megint Petró és Sárkó – nyögte ki bambán Loo. – Ezek mikor mennek már haza?
– Te éheskedtél rájuk a múltkor...  Én mondtam, hogy szívósnak tűnnek. Hót kokin hurcolásztál bennünket a "varnyúval" körbe-körbe a parton, valami nyugalmas dugóhelyet kerestél. Amikor már nem bírtam, és hazamentem taxival, képes voltál utánam hozni őket, és felzavartál legszebb álmomból. Intézd el akkor most őket úri cimborám!
Attila lehúzta az italát. Hódító ábrázattal a szöszihez fordult, és felkérte táncolni. A kis szöszke akkora volt, mint egy macska ülve, de nagyon simult, szinte dorombolt. Nem lehettek rossz emlékei a gyerekágyas barbárkodásról.

Csengő már épp beleélte magát egy új kaszásdűlői küldetésbe, amikor belibbent a tánctérbe egy dekoratív vörös bombázó, legalább öt kan társaságában. Amikor találkozott a tekintetük, érezte: ez nem egy mindennapi eset. Vissza is kísérte a szöszkét a barátnőjéhez, és kihívta Loo-t az előtérbe, aki fellélegzett, hogy nem kell neki lengyelül bájcsevegni a két csehszlovák Lujzával. Loo valamikor udvarolt egy lipántos lengyel nőnek, és egy ideje ittasan az lett a kényszerképzete, hogy érti a szláv nyelveket. Ha pedig még többet ivott, úgy vélte, minden szláv nyelven simán tud beszélgetni. Most azonban látszott rajta a megkönnyebbülés.
– Nehogy utánunk kiáltson Sárkó, azon a hülye csehszlovák hangján – motyogta. – Tényleg állat vagyok, ha sokat iszom. Most is van bennem öt ser, de még tisztán látom, hogy milyen csúnyácskák ezek.
– Tudod, ezt mondtam a múltkor,  persze akkor egy láda sörnek megfelelő cefrét ittál össze. Ahogy éppen sikerült – válogatás nélkül, vegyesen. Aztán meg azt hitted, te vagy Niki Lauda.
– Na, mi a stájsz, lökjed! Mért jöttünk ki igazából? – kérdezte Loo kíváncsian.
– Bejött egy csaj néhány manussal. Őket sosem láttam még itt.
– És?
– …és úgy érzem, ez valami szuper.
– Mi szuper? Az, hogy egy csomó mandróval van?
– Nem az… maga a nő!  A kanokat valahogy le kéne koptatni.
– Talán megismételhetnénk a Fekete macskás balhét. Emlékszel, amikor kigyulladt a szemetes, aztán a sok papírzsepi "könnygázt" csinált?
– Az zárt hely volt légkondival, ez meg tárva-nyitva. Nem lesz hatása, maximum minket vágnak ki, ha megdőlünk vele.
– Akkor?
– Hát a jó öreg Loo tud éppen egy módszert… Van a brifkómban egy darab szigetelt rézdrót. Gyújtóval kicsit leégetjük a műanyagot a végein, meghajlítjuk, bedugjuk néhány helyen a konnektorba, aztán meglátjuk melyik veri le a hangosítást és világítást.  Na, ugye jó a csepeli biciklihegesztő a háznál? Tudom úgyis, hogy így cinkelsz a hátam mögött.
– Loo, ez nagyon pöpec. Ha kihajtják a népet, akkor azt mondjuk, hogy átmegyünk a Zuglóiba, mert ez itt tré, és mielőtt okoskodnának a lányok, rendelünk két taxit. A négy csajt beültetjük az elsőbe, a másik kocsival mi meg majd kicsit lemaradunk, aztán ügyesen visszafordulunk az első lámpánál.

Loo először a mellékhelyiségben próbálkozott, de azon kívül, hogy mindenki lehugyálta a másikat a sötétben, egyéb bonyodalom nem történt. Aztán épp a bárpult melletti hűtőnél volt egy elosztó… Az telitalálat lett.
Kitereltek mindenkit, és szinte tökéletesen az előzetes terv szerint folyt az akció. Amikor Attila és Loo beszálltak a második taxiba, az épület előtt beszélgető vörös bombázó akaratos szemeiben mintha csalódott szikra villant volna, de azért megeresztett egy gyenge mosolyt, és integetett – úgy finoman, csuklóból.

II. rész

Attila előre kifizette a taxikat, mindkét sofőrnek adott egy-egy ezrest. Ez akkoriban nagyjából egy napi munkabérnek felelt meg.  Amikor kiértek a Szentendrei útra, szólt a pilótának, hogy nem muszáj annyira taposni a jobbost, és lehetőleg már az első lámpánál maradjanak le.
A taxis ragaszkodott a szabályos visszaforduláshoz, ezért csak a felüljáró alatt pördültek meg. 

Vigyorogva szálltak ki a kocsiból a diszkó előtt, ahol már addigra megtalálták a zárlatot, és újra dübörgött a zene.
– Jól ellesznek a csajok egymással – tört ki Loo-ból a röhögés.
– Vannak Zuglóban is fess legények, nem fogunk sokáig hiányozni – állapította meg elmélázva Attila.
Benn a teremben épp váltott a DJ, és a Queen-től a Bohemian Rhapsody c. számot játszotta.
Loo kért egy sört, és leült a  táncparkettel szemben. Attila állva maradt, és a vörös hajú lányt szuggerálta tekintetével. A fiatal lány az egyik farmerszerkós sráccal lötyögött. A társaság többi tagja – akikkel érkezett –  egy közeli asztalnál iszogatott. Vidám fickóknak néztek ki. Nem olyan mucsai fajták, akik egyből odavágnak – állapította meg Csengő.
A gyönyörű vörös lány vonzotta a tekintetét. Amikor felé fordult és rámosolygott, mintha örömöt vélt volna felcsillanni a szemében, vagy valami olyasmit:
– Na, ugye hogy visszajöttél drágaságom!

Csengő nem gondolkodott, egyből lekérte. A farmerszerkós gyerek úgy adta át, mint a kereskedő a finom kelmét, még meg is hajolt.
– Mi történik itt? – kérdezte magától Attila. – Olyan, mintha álmodnék. Minden sikerül.
Óvatosan átkarolta a lányt, és bizonytalanul lassúzni kezdett.
A vörös démon egyből hozzátapadt, és szinte vezette. Röpültek, keringtek, és közben Freddie Mercury váteszként harsogta:

„Is this the real life ?

Is this just fantasy ?

Caught in a landslide

No escape from reality

Open your eyes

Look up to the skies and see…”

Csengő azon vette észre magát, hogy lehunyta a szemét, úgy beleszédült a helyzet hangulatába. Szinte erőszakot kellett alkalmaznia, hogy visszatérjen az „álomból”, és ránézzen a lányra. Borzongással töltötte el, amit látott. Ez a nő maga a megtestesült mese, a feszültségmentes, nyugodt, felszabadult, derűs kellem. Ez a helyzet pedig egy pazar idill, egy illatos csoda, egy sosemvolt gyönyör…  
Mohón belenézett a lány szemébe, lépdeltek még néhányat, aztán egy maratoni csókkal mutatkoztak be.
Attila arra eszmélt, hogy a vészharang kongani kezd a fejében:
– Mit szólhat ehhez az öt kannibál? Nehogy lerágják a fejem vacsorára! – futott át rajta az aggodalom, és elhúzódott a lánytól.
A lány szinte olvasott a gondolataiban, és visszabújt hozzá.

– Ezek csak barátok – suttogta a fülébe.
– Hihetetlen, ez valóság? Biztos, nem álom? – súgta vissza Csengő.
A lány válasz helyett újra megcsókolta. Összefonódva támolyogtak a következő számon keresztül, és még akkor sem engedték el egymást, amikor már a második gyors szám pörgött.
Végül a bárpulthoz sasszéztak, és kifulladva kértek egy italt. Lihegve szürcsöltek bele mindketten a martiniba.  Attila izgatottan kínálta meg a lányt cigarettával. Úgy érezte, magához kell kötnie minden eszközzel, nehogy suhintson a varázspálcás tündér, és vége legyen a látomásnak.
– Hogy hívnak? – kérdezte meg váratlanul, mintegy bizonyítékot keresve a valósághoz.
– Klaudia vagyok – felelte a lány. – Nyáron itt lakom a parton.
– Még soha sem volt ilyen nevű barátnőm – szaladt ki Attila száján. – Én Attila vagyok, de szólíthatsz Csengőnek, Gongnak vagy akár Harangnak is, nem bánom, csak azt ne mondd, hogy feketeseggű.
– Jó… rendben – kacagott fel a lány. – Máris a barátnőd vagyok, úgy gondolod?
– Szeretném azt hinni... és azt is, hogy nem vagyok berúgva, ez a valóság. Annyira szép vagy, kedves és…
A lány befogta a száját a sajátjával, és a nyelvével átpréselt egy kortynyi martinit. Egy újabb, szinte véget nem érő csókba zuhantak.
Attila bontakozott ki óvatosan az ölelésből.
– Pillanatra magadra hagyhatlak? Pisilnem kell.
– Nem engedlek! – mondta szigorúan a lány. – Meglógsz itt nekem… Apropó, az előző garnitúra csajt hová ástátok el?
– Elvitte őket a taxi Pestre.
– Ti meg útközben leléceltetek… Mondhatom szép dolog!
– Mondhatod. Amikor megláttalak, rögtön így terveztem el a dolgot.
Attila elindult a mellékhelyiség felé, a lány viszont nem tágított mellőle. Fogta, simogatta, becézgette, ölelte.
Csengő benyitott a mosdóba, ahol meglepetésére teljesen sötét volt. Nyomkodta a kapcsolókat, és csak néhány pillanat múlva esett le neki, hogy Loo itt is zárlatot csinált.
– A mosdó biztosítékait nem találták a táblán valószínűleg, vagy nem is érdekelte a személyzetet – motyogta. – Engedj el egy pillanatra, amíg elintézem a dolgom! – szólt rá a lányra.
– Elengedlek, de nem tágítok, itt leszek az ajtóban, úgysem tudsz megszökni.

Loo, ahogy figyelte a fejleményeket, egyre csak gyűlt benne a méreg. Rádöbbent, hogy kár volt elpaterolni a négy nőt, mert hiába meresztette a szemét, egyetlen szabad prédát sem látott. Kezdett unatkozni, és az irigység is kínozta. El kellett ismernie: ilyen jó csajt messziről is ritkán látott, mint ez a bögyös, vörös maca. Ez egy igazi bombázó, szögezte le magában, ahogy követte a mosdó felé távozó, ölelkező párt.
A beszűrődő gyér fényben még éppen látta, amint a lány bement Csengővel a férfiszakaszba. Megfordult, becsukta a mosdóajtót, és hirtelen elhatározással kiment az előtérbe. Rágyújtás közben érett meg benne az elhatározás:
– Mindjárt adok én neked Csengő proletárarcú biciklihegesztőt, meg szarrágó füstszűrőszipkázót! A fehér ember nem felejt, az indián bosszút áll, az úttörő ahol tud betart; én meg félvér úttörő vagyok.
Megveregette a bejárat előtt álló beengedős vállát, és felnézett az égre, mert csípte a szemét a tövig szívott cigaretta füstje.
–  Benézhetnél a klóba!  Baromi sötétség van, és bemennek a csajok a fiúkhoz, a másik meg nem tudja dolgát végezni.
– Ez komoly, ember?
– Persze, az előbb be akartam menni, de ki is fordultam.
– Na, megnézem, azt úgy kib… onnan mindet!

Attila megmosta a kezét, és  tapsikolt, hogy száradjon.  A lány hirtelen rontott rá, szorosan magához húzta.
– Töröld a ruhámba, úgyis melegem van!
Csengő azonnal megtalálta a legkézreesőbb felületet e célra – a lány fenekén. Azonmód egymásnak estek, behátrálva a sarokba. Újra rájuk zuhant az elvarázsolt érzés, a meseszerű mámor. Amit elképzeltek, azt egyből meg is akarták tenni.
Tépték, cibálták a ruháikat, rágták, csókolták egymást, ahol érték.

III. rész

Amikor betoppant a kidobó, Attila már az ölében  tartotta párját, és úgy érezte kettejüké a világ.
A nagy melák biztos mozdulattal lökte szét őket, és a lányt hajánál, őt pedig karjánál fogva ráncigálta kifelé. Attilának sikerült felhúzni a nadrágját, és becsatolni az övét. Így már nem volt annyira kiszolgáltatott helyzetben. Próbált szabadulni, össze-vissza kapálódzott, de a kidobó erősen tartotta. A nagy erős ember az előtérben elengedte a lány haját, és lökdöste maga előtt kifelé. Amikor kiértek  Csengő kapott egy jól irányzott fenéken rúgást, ami még az agyába is felszúrt. A lányt „csak” kilökte a marcona vadember, de ő elég rosszul esett, lehorzsolta a bőrét.
Az ajtó előtt Loo cigarettázott, kémlelte az eget. Folyt megint a könnye, de most nem a füst csípte.
– Ekkora lyukrúgást aranycimborám… Ne haragudj, de ezt nem lehet kibírni röhögés nélkül.
Attila feltápászkodott és felsegítette a lányt. Villámcsapásként futott végig rajta az ideg, amikor meglátta, hogy vérzik Klau könyöke.
Akár egy háborodott, úgy rohant rá a kidobóra, és távolból indítva belerúgott a combjába. A nagy erős embert váratlanul érte a rúgás és odakapott. Csengő lábát azonban nem érte el. Attila fejjel esett a melák mellének, s  minden erejét összeszedve elengedett egy kaszáló ütést, amibe a kidobóember remekül belehajolt.
Elhomályosult előtte a kép, ezért csak bárgyún meredt Attilára. Tulajdonképpen összeroppant az orra, és óriáskígyószerű vérpatak csordult le az álláról az övvonala felé.
Csengő érezte az ütés pillanatában, hogy reccsent a kezében a csont. Arra is rájött – rövid csodálkozás után – , hogyha most nem rohan el, akkor valószínűleg agyoncsapja a nagy melák.
Nagyjából egyszerre rugaszkodtak el, ám a kidobó nem látott rendesen, így néhányszor eltévedt üldözés közben a bokrok között. Attila végül már csak szlalomozott, cselezett és zrikálta  a nagy erőst, aki egyre többször esett el.  Úgy öt perc rohangálás – macska-egér játék – után a kidobó kifulladt, visszament az épületbe telefonálni. Kihívta a rendőröket.

Attila valamelyest megnyugodva egyből a lányt kereste. Klau azonban – kihasználva a melák távollétét – bement a táskájáért, és rendbe tenni a sérült kezét.
Nem mert visszamenni az épületbe, nem tudta, hol van épp a kidobó, ezért Loo-t kérte meg, hogy keresse meg a lányt.
Alig telt el két perc, megérkezett egy rendőrautó. Biztos, valahol a parton bóklászhattak. Attila beállt a bokrok közé, és amikor a rendőrök bementek a diszkóba, eloldalgott.  A kidobó hiába mutogatott kifelé, már semmit nem láttak a yardok. Beszélni meg… hát azt nem igazán tudott.

Loo, amikor észrevette a villogó fényt, kíváncsiskodva az ablakhoz ment, és látta amint Csengő meglép a kemping irányába.
– No, ez se jön már vissza, vagy ha mégis, akkor bevarrják a zsaruk – gondolta.
Hirtelen ötlettel leült a bárpulthoz Klau mellé, aki egy nedves zsebkendővel törölgette a sebét.
– Ugye, hogy milyen gyorsan elromolhat minden, ami szépen indul? – fordult a lányhoz. Attila azt mondta, vigyázzak rád, pátyolgassalak, mert ő nem jöhet vissza. Kinn vannak a jagellók.
A lány szemében összefolyt a könny és ruhájára cseppent. Loo simogatni kezdte a karját, majd a haját.
–  Megvigasztallak én drágaságom! – mondta sóváran a felajzott férfi, miközben mohón megmarkolta a lány  mellét, és belecsókolt a fülébe.
A lány meglódított táskájával fejbe vágta Loo-t, aztán csinosan kikarmolta a képét.
– Hogy lehetsz ilyen gusztustalan görény, ilyen hazug állat!? Van pofád hízelegni, meg tapogatni? A srácok látták, hogy te dumáltál a kidobóval, mielőtt utánunk jött a mosdóba. Mi vagy te? Talán besúgó, spicli vagy ügynök? Ennyi becsület, és igazmondás szorult csak beléd? Tűnjél innen, mert idehívom a barátaimat!

Loo megszégyenülten, égő arccal indult el hazafelé. A kidobó valamit mondani akart, amikor az előtérbe ért, de nem lehetett érteni. A rendőrök megkérdezték:
– Ez a kopasz volt az?
– Nem – ingatta a fejét vízszintesen a véres képű melák.

Attila nem ment többet a Tó-ba. Loo viszont hébe-hóba még benézett  – sosem lehet tudni jeligére.  Ilyenkor a kedvenc mondatát mormolgatta:
 – A fehér ember nem felejt, az indián bosszút áll, az úttörő ahol tud betart; én meg félvér úttörő vagyok.
Nem látta azonban többet arrafelé a lányt, csak huszonegynéhány év elteltével találkoztak véletlenül a belvárosban.

Az Opera környékén bóklászott a rábízott két apró kutyával, amikor egy attraktív hölgyre lett figyelmes, aki éppen leparkolt a terepjárójával.
– Kellemes bige, és milyen flancos a verdája – nyugtázta kikerekedett szemekkel. – Egy pillanat múlva azonban rájött: több szálon is ismeri a szőke nőt. Ő a hajdani vörös bombázó, aki a nyolcvanas évek végén megszégyenítette, kioktatta és kikarmolta a diszkóban. Egyébként pedig gyakran szerepel a tévében. Igazán híres lett. Talán, ha nem látja újra élőben, nem kerül hozzá ennyire közel, nem érzi tisztán az illatát, akkor örökre feledésbe merül a régi, megalázó emlék.

Körbejárta a pöpec verdát. Először valami kisstílű csínyre gondolt, hogy megkarcolja a fényezést, vagy leengedi a kocsi kerekeit, esetleg filccel firkál rá valami obszcén szöveget, de akkor a műszerfalon feltűnt egy kéklő rokkant igazolvány.
– Nofene! – ez már azért durva. –Tízmilliós dzsipre futja a kisasszonynak, parkolójegyre meg nem?
Kinyitotta brifkóját, amiben – a szigetelt rézdrót mellett – ott lapult egy kis fényképezőgép is.
Egy kattintás innen, egy onnan… Még fizethet is érte valamelyik újság – derült fel sivár ügynökarca.
– Még hogy én lennék a gusztustalan görény, a hazug állat!? Majd meglátjuk, te ki vagy igazából kishúsom!  Megtudjuk az újságokból, mit füllentesz, amikor kikérdeznek a nyomingerek.

Másnap már meg is jelent a kép az egyik bulvárlapban. Különös módon a rendőrség is azonnal lecsapott. Éppen ilyen esetekre elrendelt razzia volt, így nem hagyhatták figyelmen kívül ezt az ügyet sem.

Loo, a reggeli kávéját szürcsölgette a lepukkant, terézvárosi büfében. Belelapozott a locsi-fecsi pultosnő újságjába, s rögtön rálelt a hírre, amire már napok óta várt:
„ Amikor becsukta kocsija ajtaját, édesanyja rokkantkártyája kiesett a napfényellenzőből, így került a műszerfalra – információink szerint ezt állította X. Y, amikor gyanúsítottként hallgatták ki a nyomozók botrányos parkolása miatt. ”
– Nocsak, nocsak Klaudia! – dűlt hátra mosolyogva Loo.
– Hogy mondod szivem? – kérdezte a büfésnő.
Loo elnyomta a tövig szívott csikket. Csillogó szemekkel felnézett a plafonra, úgy kérdezte:
– Mi a hasonló a nőkben és a parkolóhelyekben?
– Nem tudom, mondjad!
­– Mindegyik normális foglalt. Ha találsz egy szabadot, az vagy fizetős vagy rokkant.
– Mondasz valamit tökikém, mondasz valamit  – kacarászott a büfésnő, és kivette a férfi kezéből az újságot.
– Hadd nézzem csak én is! Te meg elvihetnéd a kutyikákat sétálni, hátha találsz megint valami finom fotótémát...



(Vége)

A szerző megjegyzése:
Ez a novella a képzelet szüleménye, a képek illusztrációk. Ha valamely részletében mégis hasonlítana a valóságra vagy létező személyekre, az csakis a véletlennek tudható be.