Egy vonaton ülve hallgatom,
hogy ritmusra kattog a kerék,
tűnődve nézem önfeledten,
ahogy szalad felém a vidék.
Mint boldogan hintázó gyermek,
szállok a gyorsuló táj felett,
és tovatűnnek egyre messzebb
száguldó házak, fák, ligetek.
Talán így ér egymáshoz minden,
s kört forog itt múlt, jelen, jövő
lelkem így emészti elmúlás,
s gyorsuló láthatatlan idő
Talán így volt, s lesz mindörökké
egyszer fönt és aztán meg alá,
mert így fogja egymás kezét is
ölelkezve születés, halál?
Kérdésemre már nem jön válasz,
csak tompán aeolhang csendül,
mintha a tenger súgva búgna
félve, halkan, érthetetlenül...
Keresd a jót, ember és szeress,
légy kedves, vidám, és élj bátran,
Isten boldog az öröklétben,
hát te se szenvedj a halálban.
Hozzászólások
Amikor ellazulunk, nem nyomasztanak a napi teendők, beindulnak a friss és támogató gondolatok. Ilyenkor érez rá a kreatív ember a dolgok értelmére, és megtisztulni látja a valóságot. Igazán helyénvaló, hogy versbe foglaltad meglátásaidat és támogató, jólelkű jelzésként mindezt továbbadod az olvasók számára.
Könnyed, hasznos elmélkedés. Elismeréssel gratulálok!
Köszönöm kedves Míra, egyetértek hozzászólásoddal , a vers kifejezi a szív állapotát és egy kicsit összekapcsolja az olvasót az íróval...