ALKOTÓ

Afrikai karcolatok (2. rész)

13571261684?profile=RESIZE_584x
Sorompóként egy bambusz zárta le az utat, és megállásra kényszerített. Nyugtalan vagyok persze, pedig tudom, hogy nem banditák állítottak meg – csak majdnem.

Időnként ajánlatosabb valódi rablókkal találkozni, mert ők legalább tudják, hogy törvényen kívül állnak, és magatartásuk ennek megfelelő. A bűnözőkkel mindig lehet diskurálni. Mondhatom nekik: „Hallgass ide, öregem, adok egy százas, te a levegőbe lősz, így gyakorlatban maradsz, és nem kell szégyellned magad a többiek előtt, én meg meglógok.” A rendőrök – a katonák különösen – úgy viselkednek, mint a banditák, és normális logikával azt gondolják, hogy a törvényt reprezentálják, ami mindent megenged nekik. Így rosszabbak, mint a valódi bűnözők, mert soha nem tudni, hogyan kell beszélni egy rendőrrel, aki lopni akar.

Pillanatnyilag várakozom. Az égen és a földön semmi nem mozdul, csak én szorongok, és valahol máshol szeretnék lenni – a Broadway és a Times Square sarkán. Minden mozdulatlan, a szárazságban félig kiszáradt fák szomorú levelein kívül.

Az idő lassan surran, mint egy fáradt angyal, mikor két verejtéktől és álomtól puffadt arc jelenik meg, s mellkasuk előtt ide-oda hintázik egy géppisztoly, saját akaratuktól függően.



Közelednek, és megpróbálják az ingből maradt rongyot a nadrágba gyömöszölni. Letörlik a verejtéket, és harcias képet akarnak vágni. Az eredmény: egyre jobban egy vézna majomra hasonlítanak, és kiadják a parancsot.

— Szálljon le!

— Még mi mást... – morgolódom a bajuszom alatt, és kiszállok a kocsiból.

A főnök és helyettese – aki egyben a csapat és a tartalék – a kocsi tetejére teszik a géppisztolyokat, és elkezdik a feltételesen elrejtett fegyverek keresését. Nézik a műszertáblát, majd alatta, és kinyitják a kesztyűtartót, kirámolják a benne lévő limlomot: elhasznált elemek, csavarok, zsebkendő és egy zseblámpa. Ezt mindketten nézegetik, a főnök forgatja, értelmesen a saját szemébe világít, majd a helyére teszi.

Kutatásuk közben csendesen mosolygok, mert soha vissza nem térő alkalmam lenne szitává lőni őket – a fegyverek a kezem ügyében vannak a kocsi tetején –, de ezt a lehetőséget a szerencsétlenek még elképzelni sem tudják.

Az ülések alá néznek, majd parancsolják, hogy nyissam ki a motorházat. Vizsgálják a hűtőt, megszámolják a gyertyákat, megérintik a karburátort, és nem hisznek a szemüknek, mert még egy bazookát sem találtak az akkumulátorban.

Bezárom elöl, és kinyitom hátul. Ki kell szedni a bőröndöket. Megtalálják a pótkereket, tudákosan vizsgálgatják, majd mikor megunták, a bőröndöket kell kinyitni.

Most piszkos kézzel turkálnak a szépen összehajtott holmik között. A főnök két ujja közt mutat egy ici-pici rózsaszín dolgot. Nézegeti, majd kérdezi: mi ez?

— Egy bugyi – válaszolok barátságos mosollyal.

— Dio. (Igen.) – És visszateszi. Minden újra zárva, mikor a helyettes a papírokat kéri: útlevél, személyi igazolvány, nemzetközi oltások, a hadsereg speciális menetlevele, a titkosrendőrség menetlevele, a kocsi rózsaszín kártyája, vezetési igazolvány, biztosítás, rendszámtáblák, fékellenőrzés, a lámpák, ablaktörlő léc – mindent többször is megnéznek.

A nap lándzsákat szór a fejünkre fény helyett, és szeretném fenékbe rúgni őket. De végre indulhatok. Ismét duruzsol a motor, és ugrásra készen várom, hogy felemeljék a bambuszt, mielőtt újra kérik az útlevelet, és elölről kezdjük a cirkuszt.

Elégedetten nézik egymást, s még várnak vagy öt percet, abban reménykedve, hogy talán leesik még valami kis „matabishi” (ajándék), de semmit nem kapnak, csak az idő múlik, és a nap süt, s a végén szeretnék a félbeszakított sziesztát folytatni. A bambuszt emelik, és arcukon látható a csalódottság.

Indulás! Majd elrepülök, de még nem gurultam ötven métert, mikor a motorzajnál erősebb üvöltésüket hallom. A visszapillantóban látom, hogy utánam rohannak a porfelhőben. Megállok.

— Mit akartok még?

— A fegyverek! A fegyverek, bwana! – lihegnek.

Nevetnem kell, mert a fegyvereiket a kocsi tetején felejtették.



Értékelések száma: 0
Kapjak e-mailt, amikor valaki hozzászól –
ALKOTÓ

Belgiumban a "Hors Concours" politikai folyóirat főszerkesztőjeként dolgozott évekig, valamint a "Jeune Europa" munkatársaként is tevékenykedett. 1960-ban Árpád díj díszoklevelet kapott.Több mint tíz évet töltött Kongóban és Burundiban, ahol részt vett Stanleyville felszabadításában. A könyvek iránt mindig nagy érdeklődést tanúsított, hiszen Bujumburában (Burundi) jól menő könyvkereskedése volt. Párizsban 1972-ben Hubert Labat álnéven látott napvilágot a "Dieux prothèses" című könyve. Ezt követően folyamatosan jelentek meg könyvei, novellái a tengerentúl és Európában.

Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!

Csatlakozás a 4 Dimenzió Online-hoz.

Témák címkék szerint

Havi archívum