ALKOTÓ

Alkonyzóna

Alkonyzóna

Sápadt, hosszan elnyúló fények a komód, s a rekamié közt.
Majdnem lakhatatlan már az a halott virágok illatát idéző
várakozás, hogy jönnél hozzám, de sosem érkezel. Cigarettafüstbe
ment talány holléted. Nem üzensz. Csak a kinti
őszülő nyárfán megzizzenő tarka falevelek, s a kissé megdőlt,
zöldes türelmű tuja szeles álma leng. Ködös udvarában az Újhold ébred.
Talán távoli jelenléted fehér pecsétje. Lebeg az égen. A szobában
haloványan pásztázza fénye, ahogy a lét feledése sejlik fel, ha
sosem érkezel. Csak a növekvő árnyak játéka a megállt falióra mellett.
Éjfél felé, miután az érzések e fakult, tarka kavalkádjában
időzve még virágoznak az utolsó őszi rózsák. Mutatva a pontos időnket.
A kopottas tapétákon moccanatlan, világosbarnán odafirkált
szerelmes üzeneteim vakon lézengenek. A szívből halsz ki lassan. Ostoba
garázsmeneted féknyomos mementója kísért. Kifosztasz szüzen,
nyaktörő kanyarok után távolmaradásoddal. Sosemvolt nászágyunkból
mulasztva: Pártában maradó idődet. Apránként lopva ki okker szemcsék már
az üresen tátongó homokórából. Rég leperegtél. Nyomtalanul. Nincs ott
levetett szoknyád, melltartód, blúzod a megvetemedett szék karfáján.
Képzeletemből is lassan kihaló nemes vágyak sem marasztalnak.
Noha engem lak le hiányod. Sötétedik. Naftalinba téve a zabolátlan hit.
A lámpaoltás után, utolsó cigarettám parazsa még mint zsarátnok ég.
Szememben még látszik, de számban kesernyés íz női talányod.
Úgy halok majd meg, hogy sosem éltem ebben az időtlen várakozásban.
A nikotinos éberség urnájában kimondhatatlan a már feléd sem intézett
leánykérés hamuja: A legénylakásban e se nem élő, se nem holt szavaim.




Értékelések száma: 1
Kapjak e-mailt, amikor valaki hozzászól –
ALKOTÓ

"Per aspera ad astra."

Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!

Csatlakozás a 4 Dimenzió Online-hoz.

Hozzászólások

  • ALKOTÓ

    Azt hiszem, hogy Győrffy Ákos írta valahol, hogy a jelentős művekről először általában hallgatni szoktak nálunk. Mélyen hallgatni. Rubin Szilárdot (Csirkejáték, Római egyes stb.) nem veszik észre, felfedezik, elfelejtik, megint felfedezik... Hajnóczy Péter évtizedek óta változatlanul a kanonizálás-elfogadás határvidékén mozog, Tar Sándornál az utóbbi években kezdődött el egy örömteli eseménysor, mutatkozik némi remény, hogy megbecsüljék végre. A sor hosszan lehetne folytatható. Visszatérve az én verseimhez, teljes mértékben a jövő titka, hogy mi lesz a sorsuk. A végső ítélet mindig az Olvasóké! 

  • ALKOTÓ

    Kedves László! Igazán örülök, hogy értékes versnek tartod ezt a művemet is, rengeteget dolgoztam rajta. Nagyon köszönöm az építő jellegű kritikai észrevételeidet is, ezek egyfajta útjelzők, hogy hol szükséges továbbfejlődnöm. Ahogy már többször is mondtam korábban, egyik mesterem és példaképem, a csodálatos Paul Celan. Ő a német nyelv határait feszegette és a kimondhatatlan határán egyensúlyozott. Nála egy kollektív trauma a fő téma. Nálam egy egyéni. Szó sincs arról persze, hogy én akkora nagyság lennék, mint ő. De jómagam is traumákkal dolgozom és a kimondhatatlan határán egyensúlyozok, valamint a magyar nyelv határait feszegetem, de mindig értékteremtő művészi szándékkal. Ez hol jobban sikerül, hol kevésbé. Te vagy az első műkritikus, aki komolyan, empátiával és értő módon foglalkozik velem és a műveimmel. Ezért nagyon hálás vagyok! Irodalmi életünk első, sőt második vonala is úgy viselkedik, mintha a világon se lennék. Az viszont biztató, hogy egyre komolyabb olvasótáborom van. Barátsággal: Marci

  • KRITIKUS

    Sűrű atmoszférájú versed hangulata teljesen beszippantott. Kiváló, ahogy a szoba tárgyai (a komód, a megvetemedett szék, a kopott tapéta) a belső magány és a megrekedt idő tárgyiasult kivetülésévé válnak.

    Kifejezetten tetszenek egyedi nyelvi leleményeid, mint az „engem lak le hiányod”, vagy a „nikotinos éberség urnája”. A hiányzó ruhadarabok képe a szék karfáján húsbavágóan teszi fizikailag is kézzelfoghatóvá az űrt, a megállt falióra és a lepergett homokóra párhuzama pedig gyönyörűen játszik az időtlenséggel. Különösen izgalmas a stílusok áttűnése is: a klasszikusabb, elégikus képek (mint az Újhold, az őszi rózsák, a naftalin) közé igen váratlanul úszik be a „garázsmenet féknyomos mementója”. Ez a modern kontraszt egészen meglepő.

    Néhány apró észrevétel a szöveg finomításához: a kettőspontok után álló szavakat (mint a „Pártában” vagy „A legénylakásban”) a helyesírási szabályok szerint kisbetűvel kellene kezdeni, mivel azok a mondat közvetlen folytatásai. A nagybetűk formailag is megtörik a szöveg természetes ritmusát, ami vonatkozik az Újholdra is, aminek nem látom egyértelműen a poétikai funkcióját. Emellett néhol úgy érzem, a sűrű jelzőhalmozás (például az „érzések e fakult, tarka kavalkádjában” vagy a „moccanatlan, világosbarnán odafirkált szerelmes üzeneteim”) kicsit túlmagyarázza a képeket. Ha hagynád a főneveket önmagukban hordozni a súlyt, a vers drámai ereje és letisztultsága még jobban érvényesülne.

    A zárókép mindezzel együtt felteszi a koronát az egész műre. Ez a befejezés rendkívül rétegzett: a „nikotinos éberség urnája” és a „leánykérés hamuja” zseniálisan mossa össze az elpazarolt időt a hamutartó fizikai valóságával és a gyásszal. A be nem teljesült jövő (a leánykérés) itt már eleve halottként, hamuként jelenik meg, ráadásul a magány színhelyén, a „legénylakásban”. Az, hogy ezek a szavak „se nem élők, se nem holtak”, tökéletesen zárja le a vers alapkoncepcióját: a kimondhatatlan, stagnáló fájdalmat, ahol a beszéd is elveszíti a funkcióját.

    Mélyen megérintett ez a fojtogatóan szép belső utazás; igazi élmény volt elmerülni a soraiban, sokáig velem maradnak a képeid.

Ezt a választ törölték.

Témák címkék szerint

Havi archívum