SZÉPIRODALOM

Ténferegtem már életem folyamán
úgy, ahogy tán soha senki.
S ha kérdenéd, hol járt ekkor apám,
mikor nagyon kellett volna menni,
hát nem tudom, barátom.

De elmondom, míg szerette asszonyát,
anyámból megszülettem én.
S magamra löttyintve az út porát,
ha már az út maga nem lett enyém,
elidőztem e tájon.

Láttam, amint kapáson cigára lóg,
s foltra már nem futja neki.
Gyermeke bölcseje a dús falomb,
mely éhezvén árnyékba temeti
csöppnyi szomorúságát.

S ha asszonya fedővel fedett ételt
vitt délidőn a határba,
Lábnyomában felhő merítkezett,
mely óceán volt a tors bogárnak,
hát belé fulladt kábán.

És volt olyan, aki kerülvén munkát
leült a rideg tömegbe.
Rongya közt, a kockakövön turkált,
s izmát bor és pálinka égette
aszott arcú koldussá.

Az emberek jöttek, mentek, keresve
Napot borongós nappalon,
de nem volt jobb, s több égitest festve
a fellocsolt azúrkék paplanon,
így tovább álltak lustán.

Hiteles vezető nem papolt kosztról.
Szavában sosem élt kenyér.
Tejfogú volt még a Föld, a Holdról
s a kutyaugatott Nép életét
alamizsnával tömte.

Bár sans-culotte, és börberi kabát,
cipőjére nem tapadt sár.
A mozgolódás, számára barát
s szív nélküli ellenforradalmár
sírjának ásott gödre.

És harang sem zúgott! Fanfárok némán
rostokoltak szűk toronyban.
Minden angyal elhúzódott, s tréfát
hittek magukénak vígpokolban
szolgalelkű ostobák.

Hatalmas Taigetosz lett a világ.
Kalandorok szövetségén
kutatták és bírálták el hibád.
(Nem menekülsz, de nem is lelsz békét.
Gondjaid holt mostohák…)

Láttam én mindent, így is, hogy csak álltam:
zenit, és nadírvillanást.
S ha éjjelen világlott egy lámpa
pislákolt szemem dacára, halvány
keresztként égtek túlról

az utcák, a taxik, a fölfestett jel,
a világgá futott remény,
ha indulni kell. Mind-mind eleven
fájdalom az úton! - Elveszettként
dülöngélünk a múlton.