SZÉPIRODALOM

Átok ült a kisváros templomán. Sok évvel ezelőtt egy özvegy vénasszony átkozta el titokban, mert az unokája nem azt a lányt vette feleségül, akit ő kinézett neki. Rosszkívánságok sorozatát mormolta a vőlegényre, a menyasszonyra, az őket összeadó papra és végül a templomra. Szerinte a hely is bűnös volt azért, mert a számára nem kívánt házasság ott megköttethetett.
S az átok fogott. Az alföldi települést bármilyen természeti csapás rázta meg, annak mindig a templom látta kárát. Ha szélvihar jött, az biztosan a templom tetejét bontotta meg, ha pedig a kisvárost elverte a jég, azt a templom tornya sínylette meg leginkább. Volt, amikor a villám közvetlenül egy templom melletti fába csapott, így az a homlokzatra borult. Az ott élők folyton abból álltak ki, hogy a pappal közösen a helyreállításon dolgoztak, de a lakosokban szép lassan kialakult a kép, hogy a templom nem biztonságos, ezért nem érdemes oda bemenni.
Ahogy telt az idő, a templom egyre kisebb szerepet kapott. Ahogy a pap meghalt, még elszigeteltebbé vált a város egyébként egyik forgalmas pontján. Az idősebbek közül egyre többen meghaltak, a családok egy része nagyobb városokba költözött, és a mostani fiataloknak már semmit nem jelentett a mindig bezárt, búskomoran álló, megtépázott építmény.
Történt azonban, hogy az illetékes püspökség egy új papot küldött annak érdekében, hogy felrázza a kisváros hitéletét. Antal atya tiszta lelkű és tapasztalt plébános volt, azonban amióta kiderült, hogy mennyit dohányzik, kissé kegyvesztett lett. Egyszer a plébánián elbóbiskolt, miközben paptársait várta, és bagóval a szájában nyitottak be rá. Azonnal elkönyvelték függőnek.
A mostani megbízása mögött tehát Antal atya tudta, hogy némi büntetés is lapul, de ő inkább lehetőségként tekintett rá. Nem a püspökség, hanem önmaga lelki felemelkedése miatt; hogy visszanyerje értékességét a saját szemében.
Antal atya a már csaknem két évtizede bezárt templommal szemben állt. Végigtekintett a megszürkült külső falakon, a piszkos ablaküvegeken, a napégette kerítésen és a szebb napokat látott bejárati kapun.
– Valamikor szép lehetett – állapította meg a pap, majd előkotorta táskájából a püspökségen kapott kulcsot.
Remélte, hogy még belemegy a zárba.
A kapu kisvártatva megadta magát. Élesen nyikorgott, miután becsukta maga után.
A templomba lépve irtózatos doh csapta meg. A kellemetlen, áporodott szag mellett a porral teli szőnyeg, az elfeketedett padsorok és a már-már majdnem összecsukló oltár látványa is elborzasztotta. Egyedül a falra szögezett kereszt tartotta magát.
De leginkább nem ezek aggasztották, hanem az a sötét erő, amit folyamatosan érzett. Az indokolatlanul hűvös, fojtó levegő miatt az atya néha megborzongott, és néha a szeme sarkából mintha fekete foltokat látott volna egy-egy pillanatra.
A lehető leghamarabb elhagyta a templomot, és a plébániára sietett. Csak éppen ledobta holmiját, és megkezdte a felkészülést.
Volt már dolga átkokkal, méghozzá Dél-Erdélyben. Azon viszonylag kevesek közé tartozott, akik már egyedül is elboldogultak a gonosszal.
Eldöntötte, hogy nem szól a püspökségnek. Meggyőződése volt, hogy nem tudnak arról, hogy átok sújtja a templomot, de biztossá vált, hogy nem véletlen került ide. Az Isten küldte az alföldi kisvárosba.
– Tehát ezért ilyen elhanyagolt, amilyen – vonta össze szemöldökét az atya, miközben dohányra gyújtott. – És csak a templomot átkozták el, a plébániát nem. Tehát nem egyházi személy átkozódott, hanem valaki olyan, akinek útjában volt a templom. Valami olyan történhetett itt, ami valakinek nem tetszett.
Imádkozott, majd összeszedte mindazt, amit ilyen esetekben használni szokott. Soha senkinek nem árulta el, miket hív segítségül egy-egy átok leszedéséhez, így a szokásaihoz híven most is egy kis fedett tarisznyával indult vissza a templomba.
Órákig bent volt, nyitott ajtó és ablakok mellett, majd kimerülten tért nyugovóra a plébánián.
– Megtisztult – sóhajtott elégedetten, miközben újra rágyújtott.
Jól tudta ugyanakkor, hogy az igazi munka most kezdődik: vissza kell kötnie a templomot a város vérkeringésébe.
Nem várt sokáig. A következő napokban szórólapokat gyártott, és a város több pontjára kihelyezte, hogy a következő vasárnap délelőtt nyílt napot tart a templomban. Hátha a hosszú bezárás után rákapnak az ott élők, ha más nem, az új pap iránti kíváncsiság miatt.
Rengeteget készült az alkalomra. Szellőztetett, pakolt, suvickolt és virágokat vásárolt, hogy minél kedvesebb környezet fogadja a látogatókat. Régen várt valamit ennyire és régen volt ennyire izgatott. Már-már gyermeki lelkesedéssel takarított.
Szája mosolyra húzódott, mikor a kezdéskor embereket látott a bejáratnál. Még akkor is, ha mindössze hármat. Majd lesznek többen!
– Antal atya vagyok, és szeretettel köszöntöm Önöket. Erdélyből érkeztem és az elkövetkezendőkben én leszek az új plébánosuk a településen. Kérdezzenek bátran, beszélgessünk, hogy ismét fontos része legyen a hit e csodálatos kisvárosnak.
Szándékosan nem úgy beszélt, mint a többi pap. Egy ilyen közegben, ahol az évek alatt voltaképp kikopott a hit, hamar lett volna „Áldás, békességgel” jönni, de még Isten jelenlétét és szeretetét is későbbre tartogatta.
Nem lepődött meg, hogy a – jellemzően középkorú – látogatók nem mindig figyeltek rá, amikor beszélt. Egy atyának ezzel számolnia kell, hogy nem minden szavát és mondatát veszik tudomásul, hiszen azok annyi emléket hozhatnak a felszínre, hogy a hallgatóság akaratlanul is a múltba révedhet. Talán most is ez történt.
Összesen hét lakos ment be a templomba azon a nyári délelőttön. Nem sok, de úgy volt vele, érdemes tovább próbálkozni.
Az egyháznak részletesen leírta az eddigi tapasztalatait, és némi pénzt kért felújításra. Meggyőződése volt, hogy amíg a templomot nem korszerűsítik valamennyire, csak mérsékelt eredményeket érhet el. Nem kapott választ.
Ősszel ismét nyílt napra hívta a várost. Abban bízott, hogy akik ott voltak, elmondták a barátaiknak, ismerőseiknek, hogy valami elindult a helyi hitéletben.
Tévedett. Másodjára mindössze ketten mentek, és a mindennapokban sem keresték, hiába írta a szórólapokra, hogy bármikor bármilyen ügyben fordulhatnak hozzá.
A csekély érdeklődés miatt ellenőrizte, hogy nem maradt-e valamekkora átok a templomon, de a sötét erő már a legkisebb jelét sem mutatta. Máshol kellett keresnie a megoldást.
– Na majd karácsony közeledtével – reménykedett Antal atya az egyik korán sötétedő, novemberi este a plébánián. – Jézus születésének alkalmából talán ez a közösség is újjászületik.
Az ünnepek előtt folyamatosan járt-kelt az utcákon, de senki nem kérdezte meg tőle, mivel készül a karácsonyra. Sőt, egyáltalán nem érezte, hogy befogadták volna a városlakók maguk közé. Rámosolyogtak, bólintottak irányába, de a legtöbb pillantás érzékeltette vele, hogy idegenként tekintenek rá.
Nem adta fel: ünnep előtti szerény szeretetvendégséget és szentmisét hirdetett. Hiába. Az éjféli misén csak a maga érdekében mondott imát a gyertyák fényében, ugyanis senki nem ment a templomba. Ugyanez megismétlődött újévkor is.
Minderről összefoglaló levelet írt, és ismét arra kérte az egyházat, hogy fordítsanak pénzt a templom – legalább látszólagos – külső felújítására.
Csak késő tavasszal kapott választ, és akkor sem kedvezőt. Elutasították a kérelmét, azzal az indokkal, hogy a nagyobb és látogatottabb templomok fejlesztésére költenek.
Antal atya csaknem egy éve tartózkodott az alföldi kisvárosban. A közelgő évforduló azonban szomorú felismerést hozott: a püspökség őt és az ütött-kopott, romos templomot is elfelejtette.
Háttérbe vonult a kisvárosban, kezdeti gyermeki izgatottságát szürke közöny vette át. Szándékosan nem közölt egyházi gondolatot, hírt vagy bármit, ami a templommal kapcsolatos.
– Néha a csend többet ér ezer szónál – vélekedett.
Hetekkel később keserédesen elmosolyodott, mivel a hallgatás sem váltott ki érdeklődést az emberekből.
Egy tavaszi reggelen, borotválkozás közben megpillantotta első ősz hajszálait. Enyhén deresedő halántéka megerősítette abban, amin egy ideje már töprengett: sokat élt ő már ahhoz, hogy nap mint nap visszautasítsák.
Isten útjai kifürkészhetetlenek, azonban az, hogy az a város, ahol él, többször kifejezte, hogy nincs szükség rá, és a püspökség sem áll mögötte, megérlelte benne azt a gondolatot, hogy itt az idő a változásra.
Ezúttal nem beszámolót készített az egyháznak, hanem áthelyezési kérelmet. Nem volt vesztenivalója.
Meglepetésére hamar jóváhagyták az igényét. Elhagyhatta a települést, és egy hegyi faluban folytathatta szolgálatát.
Már a vonaton ült, de még az ablakból látta a várost, ahol élete legterméketlenebb évét töltötte el. A templomtorony egy ideig kimagaslott, de ahogy távolodott tőle, a többi épület közé alacsonyodott.
– Nem az átok volt a fő gond. Az emberek változtak. Ahol ragaszkodnak a sötétséghez, oda hiába viszel fényt – vonta le a tanulságot.
Rágyújtott. Jólesően szívta a dohányt, és úgy érezte, mintha minden egyes füstkarikával bánatának egy-egy apró szelete is távozna.
A vonatút hátralévő részén mindössze egyetlen mondatot fogalmazott meg:
– Persze, az is lehet, hogy mai szemmel már ők élnek a fényben. És én a sötétségben.