SZÉPIRODALOM

A szem fáradtan csukódott be. Még látta a zöldre festett falakat, az infúzió palackját. Hallotta egy rohanó nővér ijedt kiáltását.

- Gyorsan! A hatosban a betegnek megállt a szíve.

Már hidegen hagyta. Először minden olyan volt, mint amiket mondtak, meséltek róla. Fényes folyosó, lágy nyugtató hang- ne félj, gyere nyugodtan- Aztán átlépett egy fényes kapuszerűn és jött a váltás.

Az információk milliárdjai a neuronokból egy eddig zárt központba száguldottak.

Ez a központ, mint egy hatalmas terem a pillanat ezredrésze alatt nyelte el az elképesztő adatmennyiséget.

Hirtelen egy rövid impulzus érte a tudatát.

Mindent megértett, emlékezett.

Utoljára akkor volt nyitva ez az agyi neuron-csatlakozás, amikor megszületett.

A születés után pár órával bezárult és akkor tudta, magára van utalva.

Mire hazavitték a kórházból, a testi igények és az életért folytatott küzdelem kezdte elnyomni a szellemi iránytű vonalait.

Az információk után a tudata is belépett a központba.

Egy lefojtott érzés csapta meg. A kapu bezárult.

Utolsó másodperc, az idő megállt.

Végigpergett előtte élete filmje a legapróbb részletekig.

Gondolatai, érzései, álmai, cselekedetei, szavai.

Pontosan látta mit hibázott el.

Érzékelte az apró irányvonalbeli eltérések miként vállnak el az eredőtől és hogy lesznek egyre nagyobbak a távolságok.

Az én-tudatát a külső behatások uralták, ennek rendelt alá mindent.

Tudatának akarati tényezője és testi igényei lettek a domináns irányvonalalak.

Újabb impulzus jött bentről.

Döbbenten hőkölt hátra.

Pedig tudta!

Az egész világegyetem, egy egyetlen apró sejtszintű kiszolgáló organikus képződmény. Ennek nagyon kicsi, de szerves része az emberiség civilizációja. A szellem és a lélek egyik legnehezebb próbatétele.

Megértette a lépcsők fogalmát.

Csak akkor juthat a "sejtmagba", ha nem hibázik és nem tér le az egyensúly és az erkölcs vonaláról.

Ha igen mehet vissza és kezdheti a szintet újra.

Maradt a magot körülvevő külső burokban, mint kiszolgáló részecske.

Ha most a kint életben lenne, elszorulna a torka.

Pontosan tudta, semmit nem foghat másokra, csak saját magát okolhatja.

Nézte a helyükre kerülő információkat.

Újra látta, miként teljesedett ki a hatalma.

Mindent megszerzett, ami az akaratát és vágyait kielégítette, mindene megvolt, mindent megkapott.

Emberek hajlongtak, lesték a legapróbb kívánságát ő meg lenézte őket.

Élet-halál ura volt.

Szégyellte magát, de tudta ez már késő.

Hogy lehetett ennyire önző?

Félt, rettegett a következményektől.

Tudta a döntést a magból csak közvetítik felé, de azt is tudta azok csak elemzik, és valahová elküldik. Az utasítást máshonnan jön.

Megint egy fojtó érzés.

Kinyílt a kapu.

Érzékelte, egy erő kilöki a térbe.

Azt is érezte a tér különböző pontjain milliószámra nyílnak ki kapuk.

A kikerült tudatok egy pillanatra nyugalmi helyzetbe kerültek, majd a döntés alapján mentek a következő feladatra.

Eljött az ő pillanata is.

Rettegve várta az ítéletet.

Csak lejjebb ne! Kérem, könyörgök!

A pillanat magányába belé hasított a "sejtmagból" jövő utasítás:

Alacsonyabb életforma!

Nem tudott tiltakozni.

Egy erő felkapta, utána sötétség.

Sokáig tartott. Hideg volt.

Nem látott semmit, csak menekülni akart a hideg elöl.

Lassan tapogatózva indult meg. Érezte jó irányba indult.

Lassan enyhült a hideg, előbb langyosat, majd meleget érzett.

Kinyújtózkodott.

De nem látott. Megvakult volna?

Tudta, hogy nem vak.

Viszont hangokat hallott.

Ajtócsukódást, lépteket, egyből utána nedvességet érzett.

Mohón elkezdett inni.

A nő bevitte a cserepet a gyerekszobába.

- Mi ez anya?

- Citromfa, most hajtott ki.

- Nekem adod?

- Igen kislányom, de ne felejtsd el, legalább hetente meglocsolni.

- Persze anya! Köszi.

Ajtó csukódott, meleget érzett. Biztos az ablakba tették.

Aztán elfogta a kétségbeesés-"egy kibaszott citromfa lettem. A rohadt életbe! Meddig élhetnek ezek a gyomok?"-

Teltek a napok, érzékelni kezdte, ahogy leszállt az este. Növekedett erősödött.

Aztán észrevette, ritkábban kap vizet.

Néha úgy érezte, megdöglik a szomjúságtól.

Eltelt hét nap, víz sehol.

Ajtó csapódott, talán most, de nem.

Egyre szomjasabb volt.

"Rohadt életbe, kérek, könyörgök egy kis vizet"

Érezte, ahogy gyengül. Megint eltelt öt nap.

Levelei lekókadtak, összefonnyadtak.

"Vizet kérek"- suttogta a tudata.

Hirtelen eszébe jutottak a régi emlékek.

Hányszor könyörögtek neki, állásért, lehetőségekért, befolyásért. Nagy ritkán, ha meg is ígérte, el is felejtette rögtön.

"Most meg ebben az életformában is kudarcot vallok?"- nyöszörögte a tudata.

Vizet!

Agonizált.

Ajtó csapódott.

- Te jó ég! Mikor locsoltad meg ezt a kis fát kislányom?

- Jaj anya, ne haragudj, elfelejtettem. De hát csak egy növény.

- Ezt nem teheted vele, hiszen ő is élőlény! Jobb is lesz, ha leviszem a nappaliba.