Attila, a friss nyugger memóriáját sem kímélte különösebben a múló idő, mégis rögzült benne az a kép, amikor hatéves korában – 1963. november 22-én – nagybátyja rányitotta az ajtót a külső kamrában. Az első osztályos kisdiák – a korán beköszöntött fagyban – szálanként égetett el egy doboz gyufát. A villódzó lángok kihunytával felpöndörödő, kormos csonkokat a festetlen, durván megmunkált hajdani vízlóca göcse helyén tátongó mélyedésbe dobálta. Sorra gyújtogatta a gyufaszálakat és révülten figyelte a gyorsan eltűnő, kápráztató fényességet. Teljesen lefoglalták csapongó gondolatai, ezért ijedten rezzent össze, amikor Tivadar bácsikája váratlanul belépett.
Benn a házban gyertyák égtek, a gyerek innen meríthette a késztetést. Szülei a rokonokkal együtt kishúgát gyászolták, így kaparintotta meg könnyen a szeme elől mindig jól eldugott gyufát.
Nagybátyja nem szidta meg, csupán csendesen rászólt:
– Gyere be hozzánk kisfiam, ne tüzeskedj itt a hidegben!
A gyerek szótlanul követte a negyvenöt év körüli, feketébe öltözött, búskomor embert a házba, és leült egy kemény hokedlire a konyhában. Nem akart a nagyszobában, a család többi tagja közé vegyülni. Nem szerette volna nézni a szoba közepén felravatalozott koporsót és hallani sem akarta, hogy a kishúgát mikor temetik.
A három hónapos apróság olyan volt a parányi koporsóban, mintha csak aludna. Még az arcán is ugyanaz a durcásság tükröződött, mint amit életében látott, amikor a kiságya mellé ülve beszélt hozzá.
– Lefogadom – képzelte el Attila –, a kezecskéje most is ökölbe van szorítva.
Az akaratos, makacs szorítást néhány napja még érezhette, hiszen sok időt töltött kishúga ágyánál. Fogta a pici kezét és szólongatta. Próbált vele szívélyes kontaktust felvenni, de mivel a kislánynak az utóbbi időben már állandóan fájt a hasa, nem tudott nyugodtan feküdni, így legtöbbször meghiúsult a részéről kezdeményezett, lassan már szertartásos barátkozás. Az apróságnak – az akkori orvoslás által fel nem ismert okból – krónikus lett a hasmenése, ami lerontotta az általános hangulatát. Ennélfogva a kislány folyton csak durcásan kapkodta a fejét, keményen szorította parányi öklét és rendszerint hangosan bömbölt. Bátyja vigasztaló közeledésére szertelenül és elutasítóan reagált, szinte rá sem nézett. Attila végül belátta, jobb, ha békén hagyja az apróságot és visszavonul.
– Itt hagylak, mert méregzsák vagy. – Az a neved, hogy rossz Rózka. – közölte komoly arcot vágva.
A kis testvér ma már egyszerű esetnek számító ok – tejallergia – miatt került be végül a körzeti kórházba, ahol az első napon egy lelketlen nővér peluscsere közben pucéran hagyta az asztalon és rányitotta az ablakot. Gondolta, amíg elintézi dolgát, hadd szellőzzön a szoba. Tehette ezt mindazonáltal, mivel Rózsika mamáját a jobb karjában lévő csomóval, két emelettel lentebb éppen műtötték. Amikor egy óra múltán az édesanya végre visszatérhetett a babához, megütközve tapasztalta, hogy a pici magára hagyva, rekedten sivalkodik és kapálódzik a nejlonnal leterített asztalon, a nővér pedig sehol. A novemberi hideg viszont – ki tudja már mióta – tódult be a kitárt ablakon.
A hasfájós kisbabát pár nap alatt elvitte a súlyos hipotermia. Emésztési problémája tulajdonképp szóba sem került, orvos ez ügyben ki sem vizsgálta a kórházban. Hétfőn felvették hasmenéssel, pénteken pedig szenvtelenül rávezették a kartonjára: meghalt kétoldali tüdőgyulladásban.
Akkoriban az emberek nem voltak olyan jól kikupálva, mint manapság, Attila szüleinek eszükbe sem jutott, hogy felemeljék szavukat a kórházi személyzet hanyagsága ellen. Említés sem esett olyasmiről, hogy esetleg pereljenek. Akkoriban a nagybetűs KÓRHÁZ volt az egyik, megtámadhatatlan szent tehén.
Egész más idők voltak azok, nagyon vigyázni kellett az embereknek a szájukra. Otthon is csendben kellett maradniuk, hogy lehessen érteni a kikapcsolhatatlan, vezetékes rádiót. Még a szentképeket is érdemes volt eldugni a falról, és minden délután gondosan ellenőrizni a petrót a lámpában, nehogy az esteli sötétben valami baj történjen.
Akkoriban nem volt minden utcában villany, így nem volt TV sem. Téli estéken Attiláék – a plafonról lelógó, láncos foglalatba szerelt porcelánlámpát kis lángra állítva – a zömök öntöttvas dobkályha izzását csodálták, és boldogan hallgatták a huzat keltette kályhacső-dorombolást. Amikor pedig már jól átmelegedett a szoba, a döngölt, felmázolt földre terített rongyszőnyegeken gurulgáztak vígan kacarászva. Ez volt a lefekvés előtti családi öröm-boldogság tetőpontja.
Attila nagy bánatát átérezve, nagymamája szorosan magához ölelte és fojtott hangon sutyorogta:
– A halott gyerekek három napra feltámadnak aranyom.
A gyerek gondolatai közé befészkelte magát ez a mondat, nem hagyta nyugodni, ezért ahogy egyedül találta anyukáját, kikérte a véleményét. A fiatalasszonynak rögtön kitörtek a könnyei, úgy hüppögte:
– Rózsika egész biztosan feltámad kisfiam, hiszen ő egy bűn nélküli, ártatlan teremtés volt.
A hallottakat mérlegelve, hogy megóvja kishúga testi épségét, a temetésen nem volt hajlandó rögöket dobni testvére koporsójára, mint a többiek. Amikor viszont már a gyászhuszárok is elkezdték nagy lapátjaikkal szórni a földet, eltört nála a mécses. Rázta a zokogás, szerette volna azonnal leállítani a munkát. Nem tehette, hiszen kisgyerek volt még, csupán bömbölni volt joga. Dübörgött a koporsó, ömlött rá a föld. A felnőttek pedig hagyták, sőt olyanokat mondtak neki: az amerikai elnököt, Kennedyt is ma temetik, őrá is hasonlóan földet szórnak.
Attila leginkább alkonyat felé várta vissza a kishúgát. Minden apró neszre az ablakhoz rohant és biztosra vette, hogy egyszer csak behozhatja karjában a kislányt. Volt, amikor az utcára is kiszaladt, nehogy elmulassza a találkozást. Karácsony másnapján, egy hangos koppanás után, vergődő cinkét talált a ház előtt, ami nekirepülhetett a gangablaknak. Felvette a földről, megsimogatta és bevitte a kamrába. Letette az árpába, hadd egyen kedvére, de a cinke nem volt éhes. A kismadár másnap reggel dermedten feküdt az árpa között.
Attila ekkor tanulta meg, hogy a feltámadás sem jár mindig biztos sikerrel.
Kezébe fogta a kismadarat, és határozottan kijelentette:
– A te neved nem rossz Rózka, hanem Csipke Rózsika. Ne szorítsd annyira a markod, aludj csak nyugodtan, fel fog majd ébreszteni egy daliás királyfi!
1973-ban jelentek meg első írásai a középiskolai újságban, ennek ellenére csak 2006-tól kezdett publikálni ismét tokio170 nicknéven az interneten. Az első időszakban csupán írásokat – verseket, novellákat, publicisztikákat – közölt, majd valamivel később megosztotta fotóit is. Alkotásaiban az emberi kapcsolatok, az érzelmek, illetve a csodálatos és megunhatatlan természet aprólékos bemutatása mellett, gyakran találkozhatunk a közéleti gondok, a társadalmi problémák megjelenítésével, ezen belül pedig a lelkiismeretesség alapkérdésével, illetve a becsületesség, a harácsolás, valamint az igaz és a hamis dolgok szembeállításával.
Mondandója néha (már a címében is) többértelmű, esetleg kellően humoros, ami segíthet a téma körüli gondolatok apró ereinek csermellyé szélesítésében.
Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!
Hozzászólások
Írásod érzésem szerint személyes érintettségből építkező, megrendítő novella, amelyben egy hatéves kisfiú első találkozása a halállal és az évtizedekkel későbbi felnőtt emlékezés különös egységet alkot. A történet középpontjában Attila három hónapos húgának, Rózsikának a halála áll, aki egykori, egyetlen testvérként különleges helyet foglal el a visszaemlékezésben. A tartalom ezért nem egyszerűen egy régi családi tragédia elbeszélése, hanem kísérlet arra is, hogy a még fellelhető emlékek alapján a lehető legpontosabban rekonstruáld, mi is történt a kislánnyal.
Ez a dokumentáló szándék magyarázza a kórházi események részletes bemutatását is. A novellád nem akarja kizárólag a tragédia érzelmi oldalát kiélezni: felidézi a kislány betegségének körülményeit, a kórházi ellátást, az anya távollétét és azt a hivatalos diagnózist is, amely végül a halál okaként a kétoldali tüdőgyulladást jelölte meg. A történetben így egymás mellett jelenik meg a gyermekkori tapasztalat és a felnőtt ember utólagos kérdésfeltevése: mi történt valójában, és miért nem kérdőjelezte meg akkoriban senki sem a tragédiát?
A novelládban nem a dokumentarista rész a legértékesebb, hanem az, ahogyan megmutatod a gyermek életkorából fakadó, sajátos halálértelmezést. Attila még nem képes a halál véglegességét teljes mértékben felfogni, ezért a veszteséget a feltámadás lehetőségével és a mesék világának logikájával próbálja átélni. A nagymama mondata – miszerint a halott gyerekek három napra feltámadnak – kapaszkodót ad neki, és ettől kezdve visszavárja a húgát. A temetés számára ezért nem lezárás, hanem csak valami érthetetlen közjáték, amely után Rózsikának vissza kell térnie. A felnőttek számára a koporsó földdel való betemetése a végső búcsú, a kisfiú számára azonban még nem jelenti a visszatérés lehetőségének végét.
Következetes szál a történetedben, ahogy a gyermek a valóság helyett fokozatosan a mese világában talál magyarázatot. Amikor karácsony másnapján egy ablaknak repült cinkét talál, Attila nem egyszerűen egy sérült madarat lát benne: a húgát képzeli a cinke alakjában visszatérni. Gondoskodni próbál róla, beviszi a kamrába, árpát tesz elé, és reméli, hogy életben marad. Amikor a madár másnapra elpusztul, a gyermek számára Rózsika mintha ismét eltávozna.
A cinke ezért a novella egyik legfontosabb motívuma. Nem pusztán a halál újabb szimbóluma, hanem Rózsika képzeletbeli visszatérése. Attila számára a kislány egy pillanatra ismét jelen van, csak más alakban. Amikor azonban a madár is elpusztul, a gyermek még ekkor sem képes teljesen lemondani a visszatérés reményéről.
Ez vezet el a novellád egyik legszebb és legfontosabb pillanatához:
„A te neved nem rossz Rózka, hanem Csipke Rózsika.”
A mondatban egyszerre van jelen a korábbi gyermeki sértettség és a szeretetteljes átértelmezés. A történet elején Attila még „rossz Rózkának” nevezi húgát, mert az apró, beteg csecsemő elutasítóan reagál a közeledésére. A történet végére azonban már Csipke Rózsikává változtatja: olyan mesebeli alakká, aki nem halt meg végleg, csak elaludt, és akit egyszer majd egy daliás herceg felébreszt.
A cím ebből a szempontból különösen találó. A Csipke Rózsika nem egyszerűen a Grimm-mesére utal, hanem azt mutatja meg, hogyan születik meg egy saját, személyes mese egy kisfiú lelkében. A valódi Rózsika és a mesebeli Csipkerózsika alakja összeolvad. A mese lesz az a nyelv, amelyen keresztül a gyermek képes valamennyire elviselni azt, amit a valóság nyelvén még nem tud megérteni.
A novella másik figyelemre méltó sajátossága, hogy kétféle idő- és tudásréteg működik benne. A hatéves Attila még csak annyit tud, hogy a húga meghalt, de biztos benne, hogy vissza fog térni. A felnőtt emlékező viszont már ismeri a történet tragikus hátterét, és megpróbálja összegyűjteni, pontosítani, dokumentálni mindazt, amit még megőrzött belőle. A gyermeki képzelet és a felnőtt emlékezet ugyanannak a veszteségnek két különböző feldolgozási módja.
A kórházi események részletes bemutatása ebből a szempontból nem idegen a novella világától. A szerző számára Rózsika nem egy általános értelemben vett „halott kislány”, hanem a saját egyetlen testvére, akinek történetét az emlékezet lehetőségeihez mérten pontosan szeretné megőrizni. A részletekhez való ragaszkodás így nem csupán dokumentarista igény, hanem az emlékezés erkölcsi gesztusa is: annak a kísérlete, hogy ami egyszer már elveszett az életből, legalább az emlékezetben ne vesszen el újra. Éppen ezért érdekes feszültség alakul ki a hivatalos és a személyes igazság között. A kórházi dokumentáció rögzít egy halálokot, miközben a család emlékeiben és a későbbi rekonstrukcióban egészen más kérdések is felmerülnek. A novella nem pusztán azt kérdezi, hogyan halt meg Rózsika, hanem azt is: mit tudhatunk ma abból, ami akkor történt, és hogyan őrizhető meg hitelesen egy olyan esemény emléke, amelyet egy hatéves gyermek csak töredékesen érthetett meg?
Novellád legerősebb részei azok, ahol a dokumentáló felnőtt emlékezete és a gyermek képzelete szinte észrevétlenül ér össze. Ilyen a gyufával játszó kisfiú képe, a koporsó földdel való betemetése, a húga visszatérésének várása, majd a cinke megtalálása. Ezek a jelenetek nem magyarázzák túl a gyász lélektanát, hanem képekben mutatják meg.
A tárgyi részletek – a petróleumlámpa, a dobkályha, a rádió, a döngölt föld, a rongyszőnyegek – hitelesen teremtik meg az 1960-as évek vidéki világát. Nem puszta korrajzi kellékek: azt a konkrét gyermekkori közeget idézik fel, amelyben az események megtörténtek. A korszakról szóló reflexiók időnként kissé publicisztikus hangot ütnek meg, és néhány részlet tömörebben is elmondható volna, de ez részemről nem változtat műved alapvető megítélésén.
Alkotásod értékét mindemellett emeli, hogy végül nem zárul le Rózsika története egyszerűen a halállal. A felnőtt szerző rekonstruálni próbálja a valóságot, a hatéves Attila pedig megteremti hozzá a maga meséjét. A kettő együtt őrzi meg Rózsika emlékét. Novellád ezért végső soron nem csupán egy kislány halálának története, hanem egy egész életen át tartó emlékezés története is: annak a kísérlete, hogy akit az élet túl korán elvett, azt a képzelet és az emlékezet segítségével mégis meg lehessen őrizni.
Hát igen, akkoriban még nem az volt a fontos, hogy a mobil akkumulátorát mennyi idő alatt lehet feltölteni és hogy hány megapixeles az előlapi kamera.
Sajnálom, hogy Attilának korán meg kellett birkóznia az elmúlás fájdalmával. Gondolom egy idő után megsejtette, hogy a csodás mesék a könyvekben véget érnek, a világ pedig rideg és szenvtelen, mint a hazai kórházak légköre.
Szépen írtad meg, vállveregetésem.
Köszönöm, hogy olvastad és hagytál hozzászólást.
Sajnos tényleg nem a fantázia műve, megtörtént esetet dolgoztam fel. :)
Köszönöm, hogy olvastad!
Megkapó történet, sajnos érzhetően nem légbőlkapot. Szép álmokat Csipke Rózsika!
Köszönöm a hölgyek hozzászólásait.
Re-pacsi!
Mennyivel jobb dolga lett volna pedig Attilának, ha nem egykeként nő fel.
Némely ember lelkiismeretlensége megkívánja, hogy legyen pokol.
Gratula + pacsi!
Biztos úgy lesz, fel fog ébredni Rózsika. Persze, ha hihetünk a mesében addig még van hátra negyven év. :(
Megdöbbentő, hogy ilyen eset előfordulhat egy fejlett civilizációban. Jól tetted, hogy publikáltad!
A nagybetűs intézmény... Sajnos manapság sincs lényeges különbség, főleg vidéken. Mindent kimagyaráznak, eltussolnak, csupán a pénz számít.
Megható történet, érzékletesen írtad meg.