SZÉPIRODALOM

Attila, a friss nyugger memóriáját sem kímélte különösebben a múló idő, mégis rögzült benne az a kép, amikor hatéves korában – 1963 november 22-én – nagybátyja rányitotta az ajtót a külső kamrában. Az első osztályos kisdiák – a korán beköszöntött fagyban – szálanként égetett el egy doboz gyufát. A villódzó lángok kihunytával felpöndörödő, kormos csonkokat a festetlen, durván megmunkált hajdani vízlóca göcse helyén tátongó mélyedésbe dobálta. Sorra gyújtogatta a gyufaszálakat és révülten figyelte a gyorsan eltűnő, kápráztató fényességet. Teljesen lefoglalták csapongó gondolatai, ezért ijedten rezzent össze, amikor Tivadar bácsikája váratlanul belépett.

Benn a házban gyertyák égtek, a gyerek innen meríthette a késztetést. Szülei a rokonokkal együtt kishúgát gyászolták, így kaparintotta meg könnyen a szeme elől mindig jól eldugott gyufát.
Nagybátyja nem szidta meg, csupán csendesen rászólt:
– Gyere be hozzánk kisfiam, ne tüzeskedj itt a hidegben!
A gyerek szótlanul követte a negyvenöt év körüli, feketébe öltözött, búskomor embert a házba, és leült egy kemény hokedlire a konyhában. Nem akart a nagyszobában, a család többi tagja közé vegyülni. Nem szerette volna nézni a szoba közepén felravatalozott koporsót és hallani sem akarta, hogy a kishúgát mikor temetik.
A három hónapos apróság olyan volt a parányi koporsóban, mintha csak aludna. Még az arcán is ugyanaz a durcásság tükröződött, mint amit életében látott, amikor a kiságya mellé ülve beszélt hozzá.
– Lefogadom – képzelte el Attila –, a kezecskéje most is ökölbe van szorítva.
Az akaratos, makacs szorítást néhány napja még érezhette, hiszen sok időt töltött kishúga ágyánál. Fogta a pici kezét és szólongatta. Próbált vele szívélyes kontaktust felvenni, de mivel a kislánynak az utóbbi időben már állandóan fájt a hasa, nem tudott nyugodtan feküdni, így legtöbbször meghiúsult a részéről kezdeményezett, lassan már szertartásos barátkozás. Az apróságnak – az akkori orvoslás által fel nem ismert okból – krónikus lett a hasmenése, ami lerontotta az általános hangulatát. Ennélfogva a kislány folyton csak durcásan kapkodta a fejét, keményen szorította parányi öklét és rendszerint hangosan bömbölt. Bátyja vigasztaló közeledésére szertelenül és elutasítóan reagált, szinte rá sem nézett. Attila végül belátta, jobb, ha békén hagyja az apróságot és visszavonul.
– Itt hagylak, mert méregzsák vagy. – Az a neved, hogy rossz Rózka. – közölte komoly arcot vágva.
 
A kis testvér ma már egyszerű esetnek számító ok – tejallergia – miatt került be végül a körzeti kórházba, ahol az első napon egy lelketlen nővér peluscsere közben pucéran hagyta az asztalon és rányitotta az ablakot. Gondolta, amíg elintézi dolgát, hadd szellőzzön a szoba. Tehette ezt mindazonáltal, mivel Rózsika mamáját a jobb karjában lévő csomóval, két emelettel lentebb éppen műtötték. Amikor egy óra múltán az édesanya végre visszatérhetett a babához, megütközve tapasztalta, hogy a pici magára hagyva, rekedten sivalkodik és kapálódzik a nejlonnal leterített asztalon, a nővér pedig sehol. A novemberi hideg viszont – ki tudja már mióta – tódult be a kitárt ablakon.
A hasfájós kisbabát pár nap alatt elvitte a súlyos hipotermia. Emésztési problémája tulajdonképp szóba sem került, orvos ez ügyben ki sem vizsgálta a kórházban. Hétfőn felvették hasmenéssel, pénteken pedig szenvtelenül rávezették a kartonjára: meghalt kétoldali tüdőgyulladásban.

Akkoriban az emberek nem voltak olyan jól kikupálva, mint manapság, Attila szüleinek eszükbe sem jutott, hogy felemeljék szavukat a kórházi személyzet hanyagsága ellen. Említés sem esett olyasmiről, hogy esetleg pereljenek. Akkoriban a nagybetűs KÓRHÁZ volt az egyik, megtámadhatatlan szent tehén.
 
Egész más idők voltak azok, nagyon vigyázni kellett az embereknek a szájukra. Otthon is csendben kellett maradniuk, hogy lehessen érteni a kikapcsolhatatlan, vezetékes rádiót. Még a szentképeket is érdemes volt eldugni a falról, és minden délután gondosan ellenőrizni a petrót a lámpában, nehogy az esteli sötétben valami baj történjen.
Akkoriban nem volt minden utcában villany, így nem volt TV sem. Téli estéken Attiláék – a plafonról lelógó, láncos foglalatba szerelt porcelánlámpát kis lángra állítva – a zömök öntöttvas dobkályha izzását csodálták, és boldogan hallgatták a huzat keltette kályhacső-dorombolást. Amikor pedig már jól átmelegedett a szoba, a döngölt, felmázolt földre terített rongyszőnyegeken hemperegtek vígan kacarászva. Ez volt a lefekvés előtti családi öröm-boldogság tetőpontja.

Attila nagy bánatát átérezve, nagymamája szorosan magához ölelte és fojtott hangon sutyorogta:
– A halott gyerekek hamarosan feltámadnak aranyom.
A gyerek gondolatai közé befészkelte magát ez a mondat, nem hagyta nyugodni, ezért ahogy egyedül találta anyukáját, kikérte a véleményét. A fiatalasszonynak rögtön kitörtek a könnyei, úgy szipogta:
– Rózsika egész biztosan feltámad kisfiam, hiszen ő egy bűn nélküli, ártatlan teremtés volt.
A hallottakat mérlegelve, hogy megóvja kishúga testi épségét, a temetésen nem volt hajlandó rögöket dobni testvére koporsójára, mint a többiek. Amikor viszont már a gyászhuszárok is elkezdték nagy lapátjaikkal szórni a földet, eltört nála a mécses. Rázta a zokogás, szerette volna azonnal leállítani a munkát. Nem tehette, hiszen kisgyerek volt még, csupán bömbölni volt joga. Dübörgött a koporsó, ömlött rá a föld. A felnőttek pedig hagyták, sőt olyanokat mondtak neki: az amerikai elnököt, Kennedyt is ma temetik, őrá is hasonlóan földet szórnak.

Attila leginkább alkonyat felé várta vissza a kishúgát. Minden apró neszre az ablakhoz rohant és biztosra vette, hogy egyszer csak behozhatja karjában a kislányt. Volt, amikor az utcára is kiszaladt, nehogy elmulassza a találkozást. Karácsony másnapján, egy hangos koppanás után, vergődő cinkét talált a ház előtt, ami nekirepülhetett a gangablaknak. Felvette a földről, megsimogatta és bevitte a kamrába. Letette az árpába, hadd egyen kedvére, de a cinke nem volt éhes. A kismadár másnap reggel dermedten feküdt az árpa között.
Attila ekkor tanulta meg, hogy a feltámadás sem jár mindig biztos sikerrel.
Kezébe fogta a kismadarat, és határozottan kijelentette:
– A te neved nem rossz Rózka, hanem Csipke Rózsika. Ne szorítsd annyira a markod, aludj csak nyugodtan, fel fog majd ébreszteni egy délceg királyfi!