SZÉPIRODALOM

Koradélután Orosháza felé tartottunk kis családunkkal. Szokásomhoz híven, most is figyeltem a kocsiból a kora tavaszi kopár tájat, kerestem a változásokat. A földeken még mindig nagy foltokban állt a víz. Helyenként már kisebb tavakká duzzadt. Egyszer a távolban különös alakokat pillantottam meg. Nem tudtam beazonosítani. A látványt egy „gyerekek valami furcsát láttam, álljunk meg!” felkiáltással nyomatékosítottam. Lánykámnak sikerült gyorsan lefékeznie. Az orosházi tanyáktól 1 km-re lehettünk, légvonalban nem messze Kardoskúttól. Szerencsére mindig magunkkal visszük a távcsövünket. Izgatottan szálltunk ki a kocsiból és kézről kézre adtuk a messzelátót, szemléltük a távolban portyázó madarakat. Nagy, házi pulykákra hasonlított az alakjuk. Testük és a szárnyuk szürkén világított, a farktollaknál sötétebb tónust váltottak. Hosszú lábaikkal komótosan lépkedtek, úgy tűnt valami eleséget szemezgettek. Egy-két madár néha felröppent. A föld közelében hatalmas szárnycsapásokkal nagyobb távolságot is megtettek pillanatok alatt. Népes csapatnak látszott, darumadárra gyanakodtunk, ami később beigazolódott. Nem messze tőlük négy-öt őz békésen legelészett, egyáltalán nem zavarták egymást.

            Álltunk az országút szélén, stafétaként adtuk egymásnak a távcsövet, csodáltuk az állatok egyszerű és nagyszerű rendezett világát. A fenséges látvány annyira lenyűgözött bennünket, hogy észre sem vettük az idő múlását. Erre csak a mellettünk félpercenként elsuhanó személygépkocsik figyelmeztettek. A gépkocsik közül egy sem állt meg. Úgy látszik rajtunk kívül senkit nem érdekelt, hogy mi lehet a távolban, egy alföldi kukoricatarlón, amit ilyen nagy érdeklődéssel figyel négy felnőtt ember. Nem bántuk meg, hogy megálltunk. Azt hiszem pótolhatatlan élményt szalasztottunk volna el, ha ezt a látványt kihagyjuk. Két órával később jöttünk visszafelé, már nem voltak ott.

Nagy szerencsének tartom, hogy részesei lehettünk egy hazánkon átvonuló darumadár csapat ideiglenes tanyázásának. Mert a jegyek alapján darucsapat volt. Hazánkban védett madár. A múlt század elején még nálunk is költött, ma már csak átvonul. A Hortobágyon és Kardoskúton át halad az útvonaluk. A téli hónapokat Kelet-Afrikában, a Nílus folyásának mocsaraiban, vagy Európa legdélebb tájain töltik. Tavasszal hazánkon át vonulnak vissza észak felé, úgy hogy április közepéig a költőhelyeikre érkezzenek.

2011. április