SZÉPIRODALOM

Édes, édes Anna után 


Többre vágytam. Többet akartam és azt hittem bármi áron megszerezhetem a tiszteletet, az országos hírnevet. Aztán egyszer csak hajnalok hajnalán megcsörrent a telefon és felkértek, hogy egy háromszoros, gyilkossal készítsek egy riportot. Elvállaltam. Nem volt fontos, hogy kicsoda az illető az előttem álló lehetőségre koncentráltam, amely ugródeszkaként lebeget szemeim előtt. 
A megadott időpontban már ott ültem a tárgyalóban és vártam a gyilkost, akiről mit sem tudtam. Kíváncsi, izgatott és mohó voltam.  Egy kisvárosban éltem, ahol az emberölés ezredévenként történt csak meg. A világ számos táján történnek kegyetlenkedések, emberek ontják ki egymás életét, akkor egy sopánkodó vállrándítással már túl is tesszük magunkat rajta, de itt, ahol mindenki mindenkit ismert… Nem lehetet ennyivel lerendezni a dolgot. 
A lánccsörgésre lettem először figyelmes, aztán a hangjára, amely úgy tűnt mintha a múltból szólt volna hozzám.
- Szóval, te írod meg a nagy szenzációt!
Aki előttem helyet foglalt nem volt más, mint egykori barátom, a neve nem fontos, éppen úgy nem érdekes, mint az én kilétem.
- Megkaptam. 
- Ennek örülök. – bólintott. A hangjából már régen kivesztek az érzelmek színes skálája. A hangszíne tompa volt és kissé rekedtes.  – Igazán, örülök.
- Számomra kínos. – jegyeztem meg őszintén.
- Barátok vagyunk.
- Tudom. – vágtam rá azonnal, bár ebben már nem voltam annyira biztos.  Azok vagyunk még? Annyi év kihagyása után is? Úgyis, hogy tudom vér tapadt a kezéhez? Mély levegőt vettem és megpróbáltam hivatalos hangot megütni. – Kérdezzek vagy mesélsz?
- Mit szeretnél?  Hiszen nyitott könyv volt az életem számotokra. Sokszor szerettelek volna felkeresni titeket vagy csak telefonálni. Tudod, bocsánatot kérni… Van cigid?
- Van. Hoztam egy kartonnal. – azzal az asztalra dobtam a durva karton csomagot.
- Kösz! – kezdte el bontogatni. - Nem szoktam cigizni, de most Isten bizony, nagyon jól esne! – vigyorodott el. – Gondolom tüzed is van.
- Persze. – nyújtottam oda az öngyújtót. A kezünk egy percre összeért, zavartan elmosolyodtam én is és szinte azonnal visszahúztam a kezem, mintha attól féltem volna, magam is bemocskolódom a puszta érintésétől. – Mind a tied.
- Kösz. Máris gazdag lettem!
   Nem gúnyolódott. A börtönben nagy kincs a cigaretta, édesség, kávé és a szex magazinok.
- Akkor, hogy is történt? – könnyednek szántam a hangom, de iszonyodtam a részletektől. A kíváncsiság elpárolgott azon nyomban, hogy megtudtam ki tette.
- Megöltem őket. Apát, Anyát és a Fiamat. – az öngyújtó kattant egyet és a cigarettavég, néma sikollyal felizzott.  – Nem is tudom, de azt hiszem, hogy…
- Nem ítéllek el. – hazudtam. Egy pillanatra rám meredt és az arcán ott ült az az idegen, zavarba ejtő, nyugodt mosoly.
- Jó. Akkor így könnyebb lesz. Emlékszel a szüleimre?
- Igen. – köszörültem meg a torkom.
- Meghaltak. Tudod, azt hiszem, így,hogy biztos vagyok abban,hogy már nem térnek vissza az életembe, most minden jobb.  Minden valahogy olyan más. Nincs nálad valami tömény?
- Nem hozhattam be.
- Persze. Jogos. – nyalta meg a száját. – Átkozottul szomjas vagyok.
Ott állt előtte a teli vizespohár, de nem nyúlt hozzá. Az ő szomjsága sokkal több volt. Az alkoholisták lelke szomjazza az italt, számukra az válik mannává.  Barátai egy idő után, már csak a teli üvegek lettek. Ha egy barátság véget ért, hát fogta az üveget és visszaváltotta, majd a telitett polcról levette az újabb cimborákat, akik egy éj alatt mindent elfelejtettek vele. Az emberséget is.
- Nyolc.
Nem értettem.
- Nyolc - nyolc késszúrást kaptak. Tudod miért pont ennyit?
- Nem. 
- A fiam miatt. Nyolc évesen kellett meghalnia a nagyszülei miatt.  Tudod, észre sem vette, hogy az álom örökké fog tartani.
- Megfojtottad.
Vállat vont.
- Ezt találtam a legkegyesebbnek.
Bólintottam miközben azon gondolkoztam, hogyan tudnám elviselhető szavakba önteni a borzalmat. Hogyan tudnám még embernek feltüntetni az olvasók előtt őt. Nem akartam,hogy olyannak lássák, mint én. Hideg. Lelketlen. Báb.
- Kérdezel még?
- Nem tudok mit.
- Nehéz. – fejével kicsiket bólintott megértően. – Ez az egész nagyon nehéz neked. Megértem. Tudom milyen a csapda. – üveges tekintettel a vállam fölött a semmibe meredt.  Nem szólaltam meg, az ember érzi, mikor van itt az ideje neki. Türelmesen vártam és ő egy idő után folytatta. – Meg kellett felelnem, de tudod ez hülyeség. – legyintett türelmetlenül. – Már mint… - elhallgatott.  jóból rágyújtott egy koporsó szegre és elgondolkozva hümmögött  maga elé. A gondolatait akarta letisztázni.  – Felakasztanak. – közölte aztán.
- Nem biztos.
- Ismered a törvényt. – nyomta el az elhasználódott csikket. -  Kicsit ironikus lenne esetemben a törvény azon pontjára hivatkozni, amelyben a jogos védelmi helyzetet említi. Megkésett önvédelem. Ilyen cikkelyt kellene a parlamentnek megszavaznia. Bár azt már bosszúnak hívnánk.
- Bosszút álltál rajtuk? – csodálkoztam.
- Megkésett önvédelemnek hívjuk inkább. A bosszú… a bosszú olyan csúnya szó.
Rám nézett akár egy megerősítésre váró kisgyermek. Bólintottam, a szám annyira kiszáradt, hogy úgy éreztem ajkaim egymáshoz ragadtak.
- Igen. Önmagamat, vagyis a soha el nem érkezett jövőmet, amelyet az elvárások elloptak tőlem.  Diploma, munka, házasság, család. Nem erre vágytam. Önzőnek tűnhet, amit mondok, de nem ez hozza el egyesek számára a boldogságot. Mindenki más. Nem akartam abban a munkakörben dolgozni, de a szüleim… Látod, hibás vagyok abban, hogy hagytam magam. De nem voltam elég erős és mindig így életem, az ő parancsaik szerint, az ő szabályaik szerint. Elvárások magasak voltak, de egy polgári családtól mit várhat az ember? Nálunk az számít, hogy ki mit ér el és nem az ki mit szeretne. Pontosabban az én véleményem nem számított soha, én meg jámbor ökörként behódoltam. A szakot elvégeztem és a segítségükkel hamar munkába is tudtam állni. Utána jöttek az elvárások, egyik a másik után. Mindenki, aki szembe jött velem és leállt egy két szóra dicsért. Dicsérte az életem, a munkám, a családom, a szüleim házát ahol öten nyomorogtunk, egy kétszobás panelban. Mikor az udvarias körítés véget ért, nem volt mit mondanunk egymásnak és tovább álltunk. Ti messze voltatok, csodálom, hogy te visszajöttél, de így hozta az élet, nem igaz? Mindegy is. Az unalmas beszélgetések mögött kirajzolódott szánalmas életem és nem akartam így élni. De ott volt a kötelesség, a munka, az elvárás és a család. A mindennapos veszekedések és a belső féreg, amely minden nap azt suttogta fülembe és minden éjjel a szívembe rágta, hogy semmi ez az élet, hogy én magam is senki lettem. Lábtörlő voltam a családomnak és szégyenfolt, azok után, hogy megrekedtem egy szinten. Nem jutottam sem előre sem hátra. Anyám minden egyes nap, reggel és este gunyorosan érdeklődött az előléptetésről. Minden nap pokol volt, de megleltem a mennyet az italboltok polcán. Rákaptam az italra és arra, hogy otthon, a szoba sarkában, a fal és a kiságy között üljek a fotelben és vedeljek. Ittam én mindenre. A szép szóra, a szidásra, az ünnepekre és a hétköznapokra. Eleinte csak egy üvegsör fogyott el, de ahogyan lejjebb adtam emberségem úgy emeltem fel a napi adagot. Aztán elvesztettem a munkám. Mire észbe kaptam már nem kellettem senkinek sem. A gyerek folyton azt hallotta ne legyen olyan, mint én. Egyetértettem velük. Ne legyen olyan, mint én, akire ránőttek és uralták egész életét! Aztán ahogy az utcán fáztam, volt időm gondolkodni. Éjszakákat, hogy ne fagyjak meg végig kutyagoltam a várost, a hajnalt és az italbolt nyitását várva. Gondolkoztam. Azon, hogyan jutottam el idáig és ráeszméltem minden tettem csak egy báb cselekedete volt. Önálló akaratot akartam és szabadulni fojtogató életem minden apró morzsájától. Önmagam utolsó apró részét akartam megvédeni, amely valahol még én volt. Nem akartam az utcán összefutni velük és látni a tekintetükben az undort. Nem akartam, hogy a gyermekem leköpjön. Haza tértem hát. Bűnös szándékkal? Nem mondanám, a szabadság üzenetével léptem át a küszöböt. A léptem egyenesen a konyhába vezetett ahol megragadtam a nagykést és… A többit tudod. Barátok vagyunk?
- Barátok. – ismételtem meg zúgó fejjel.
- A sírig?
- Odáig.
- És talán tovább… - állt fel. – Most már visszamennék a cellámba. Örülök, hogy láttalak. Vigyázz magadra! Aztán azért látogassanak meg a többiek is. Őket is üdvözlöm. – mondta kedélyesen mintha csak egy kávéház teraszán futottunk volna össze. – Szerbusz!
- Isten veled. – köszöntem utána és egyedül maradtam az üres noteszommal, amely csak a lelkét hívatott volt jelképezni.
- Még ma meg kel írnod! – emlékeztettem magam félhangosan és elindultam haza,hogy másnap hajnalra a címlapon szerepeljen egykori barátom kálváriája.