SZÉPIRODALOM

Újságot olvasott a főúr. Szerette tudni, mi történik a nagyvilágban.
Az egyik lap ismét terjedelmes cikket közölt arról a tóról, amit évről évre egyre többen látogatnak. Az írások szerint ugyanis, aki a tó vizébe pillant, az nem feltétlenül a saját tükörképét látja, hanem egy olyan vágyát, ami még nem teljesült be. A beszámolók egy része alapján a különös jelenség oka a tó partján lévő bokrokban rejlik, ugyanis azok olyan élénkzöld bogyót teremnek, melynek illata belélegezve enyhén hallucinogén hatású. Mások ugyanakkor magában a tóban keresik a megoldást: ők azt gondolják, hogy a víz alján egy mágikus buroknak köszönhetők az egyéni látomások. Az eltérő vélemények ellenére a tavat hamarosan a köznyelv egységesen a Titkok-tavaként emlegette.
– El kellene ide mennünk – mormolta halkan a bajusza alatt a főúr, majd valamivel hangosabb beszédre váltott. – Határozottan azt gondolom.
Az újságot összehajtogatta és az asztalára tette. Kinézett a boltíves ablakon, hogy megcsodálja a májusi természet szép, zöld, ébredő arcát.
Az Alföldről kényelmes tempóban néhány óra alatt odaérhetnek az északi hegyek lábánál fekvő tóhoz. Az utóbbi hetekben nem sok csapadék esett, az utak nem sárosak, jól lehet rajtuk haladni. S mivel mindössze egy éjszakát tervez ott tölteni, a gazdaság nem fogja megérezni a távollétét, és még a királynak sem kell bejelentenie rövid kiruccanását.
Abban reménykedett, hogy a Titkok-tava megmenti a házasságát. Valami ugyanis már érezhetően nem működött, egyre jobban eltávolodtak egymástól. Holott ő – sok arisztokratával ellentétben – annak idején szerelmi házasságot kötött, és sokan megszólták azért, mert nem az előkelő családok valamelyikéből választott házastársat.
Nagyon szeretett volna már gyermeket, de amikor előhozakodott ezzel asszonyának, úgy vélte, hogy az rendszerint kitérő választ adott. Az idő ketyegett, az évek teltek, ő pedig attól tartott, hogy utód nélkül marad. A legtöbb főúrral ellentétben nem azért várta felesége várandósságát, hogy ne szakadjon meg a vérvonal, és hogy legyen majd kinek örökölnie a vagyonát, hanem valóban szerette volna meglátni egy kis csöppségben a kicsinyített mását.
Töprengéséből kopogás rázta fel. Az ősz komornyik volt az.
– Uram, megterítettünk az ebédhez.
– Azonnal megyek – szólt még mindig az ablak felé fordulva a főúr. – És kérem, hogy holnapután estére foglaljanak nekem és a feleségemnek egy szállást, a Titkok-tavának nevezett tó partja közelében.
A komornyik bőszen jegyzetelt.
– Mivel óhajtanak utazni, uram?
– Készítsék elő az autót – utasított a főúr. – De sofőrre nincs szükségem, én fogok vezetni. A csomagtartóba pedig tegyenek egy láda vörösbort, a tavalyi díjnyertesünkből.
A komornyik rezzenéstelen arccal álcázta meglepettségét. Idejét sem tudta, mikor volt utoljára ilyen, hogy a főúr ennyire későn közölte vele egy kirándulását.
– Személyzet biztosan ne menjen önökkel? – kérdezett vissza.
– Ne – vágta rá a főúr.
Nem indokolta döntését.
– Ahogy gondolja – vette tudomásul a komornyik.
A főúr lesétált az ebédlőbe. Felesége már várt rá.
A zsíros kacsaleves kanalazása közben tért rá az utazásra.
– Foglaltattam egy szállást kettőnknek. Holnapután napkeltekor indulnánk a Titkok-tavához. Nem tudom, olvasott-e róla. Keresett hely lett mostanság. Másnap pedig már haza is jövünk.
– Nem ismerem, uram – válaszolt az asszony. – Mi a menetelünk célja?
– Szeretném önnel megnézni azt a környéket. Rég voltunk már bárhol együtt.
– Régen – felelt szemlesütve a nő. – Köszönöm, hogy elmehetek magával.
– Szeretném, ha a házasságunk visszatérne a régi mederbe – árulta el a valódi indítékot a főúr. – Bánt engem, hogy elhidegültünk egymással.
– Engem is, uram – értett egyet a nő.
Nem beszéltek többet ebéd közben.
Másnap a főúr készülődött. Öltönyt és hétköznapi ruhát is rakott el; úgy volt vele, hogy a személyzet megtévesztése miatt még előkelő öltözetben ül be az autóba, de amint odaérnek a szállásra, átöltözik. Nem szeretné, hogy bárki felismerje ott. Ezúttal nem nemesként, hanem elsősorban férjként tartózkodik majd arra, és ezt másnak nem kell tudnia.
Zakója belső zsebébe tette kedvenc pisztolyát. Biztos, ami biztos. Rég mozdult már ki úgy, hogy senki sem védte.
Napkeltekor asszonyának kinyitotta az autó ajtaját. A szolgák sürögtek-forogtak körülöttük, míg elindultak.
Szűkszavúan telt az odaút. Ahogy melegedett az idő, úgy enyhült valamennyit közöttük is a fagyos feszültség.
– Emlékszik a nászutunkra, kedvesem? Akkor is északnak indultunk. Csak akkor még hintóval – elevenítette fel a régi emlékeket a főúr. – Már tizenkét éve lesz, de még mindig előttem van annak a meleg ősznek az összes pillanata.
– Furcsa volt nekem az az út. Azelőtt még sosem ültem hintóban, uram – oldódott a feleség.
– Rég láttam mosolyogni – nézett rá a főúr, majd ő is elmosolyodott. – Remélem, többet látom majd.
A nő csendben bólintott. Az út hátralévő részében a tájat nézte.
Egyszerű, de tiszta, rendezett szállás fogadta őket. Még nem indult be a főszezon, szinte az összes tó körüli hely szabad volt.
Az esti vacsorához a főúr felbontott egy üveg saját bort. Magának és asszonyának is öntött.
– Tudja, kedvesem, arra gondoltam, hogy most éjjel kellene megnéznünk a Titkok-tavát. Azt mondják, hogy ha valaki belenéz a vízbe, nem a saját tükörképét látja, hanem egy be nem teljesült vágyát, kívánságát. Ön mit gondol, mit fog látni? – vezette fel a témát a főúr.
Felesége szeme elkerekedett. Egy pillanatra elveszítette lélekjelenlétét, egész testében összerezzent. A hirtelen mozdulat nem került el a főúr figyelmét.
– Kíváncsi leszek, uram – meredt maga elé a hölgy.
– Indulhatunk is. Felsegítem a kabátját, lehűlt a levegő odakint – állt fel a férj.
Ő is magára kapta kabátját, és a pisztolyt megszokásból a belső zsebébe csúsztatta. Régen megtanulta, hogy soha ne mászkáljon éjjel fegyver nélkül a szabad ég alatt.
A holdfény segítette őket, és minden csillag kirajzolódott az égbolton, miközben egymásba karolva sétáltak a tóhoz. A főúr méltóságteljesen vezette feleségét. Ha elmondja, mit lát a víztükörben, és azt megteremti neki, talán visszatalálhatnak egymáshoz.
A tó kisebb volt, mint gondolta. Közepes méretűnek ítélte a sötétben, s ahogy látta, félkör alakban ölelte körül az egyik hegy alját.
Izgatottsága lépésről lépésre fokozódott. Még nem is gondolkodott azon, vajon előtte mi jelenik meg a víz felszínén, de nem is ezt tartotta a legfontosabbnak. Sokkal inkább a felesége látomása.
A parthoz értek. Még néhány lépés, és a vízbe érne a csizma orra.
– Azt ajánlom, nézzünk bele egyszerre, és mondjuk el a másiknak, mit mutat nekünk. Beleegyezik? – kérdezte a főúr.
– Ha úgy akarja, uram – súgta alig hallhatóan a nő.
Némán álltak egymás mellett. A férfi valamivel erősebben karolt feleségébe.
A férj belenézett, és - megdöbbenésére - néhány másodpercig a saját tükörképét látta. Már szinte elveszítette reményét, amikor vízbéli alakja lágyan elmosódott, és helyét egy néhány hónapos, vidám kisbaba vette át.
A főúr régen nevetett fel ennyire tiszta szívből. Nem várt mást, mégis különös volt látni. Így nézne ki a kis utódjuk?
Asszonyára nézett, aki dermedten állt mellette. Még a holdfényben is egyértelmű volt, hogy a szeme megtelt könnyel.
– A régóta várt, közös gyermekünket láttam – örvendezett a főúr, remélve, hogy ezzel oldja a hangulatot. – És ön?
– Én is egy gyermeket – sírdogált a nő.
– De hiszen ez csodálatos! Kedvesem, ha csak ennyi a gond, gyorsan segíthetünk a házasságunkon. Akár már ma is – sejtelmeskedett a főúr.
A nő továbbra is úgy állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
– Mi a baj, kedvesem? Ennyire felzaklatta a kép? – vált aggódóvá a férfi hangja.
Felesége kisvártatva válaszolt.
– Én… én nem a kettőnk gyermekét láttam.
A főurat - a hűvös ellenére - egyetlen pillanat alatt leverte a víz.
– Hanem?
– Már régóta el akartam mondani, uram. Nekem a házasságunk előtt született volna egy gyermekem.
A főúr azonnal megváltozott. Az eddig figyelmes férj viselkedése a múlt homályába veszett. Hangja távolságtartó lett.
– Folytassa, kérem.
– Még lány voltam, amikor katonák áldozata lettem. Bábaasszonyok segítettek, hogy ne szüljek, hiszen sehol nem tűrtek volna meg egy fattyúval. Azt mondták, azt viszont vegyem tudomásul, hogy nagy eséllyel sosem eshetek ismét teherbe.
– Tizenkét éve… ennyi ideje folyamatosan átver. Szamárnak néz engem – dühödött fel a férfi. – És én még hittem a szabad, osztályok nélküli szerelmünkben.
– Én is… de ez teljesen felemészt. Tudom, mennyire várna egy gyermeket tőlem – semmisült meg a nő.
A főúr fújtatott. Szívéhez kapott, a kabáton keresztül kitapintotta dudorodó pisztolyát. Talán nem véletlenül hozta most is magával. Tizenkét évnyi hazugságot egyetlen mozdulattal lezárhatna.
Úgy álltak egymással szemben, mint két idegen. Különös. A férfi azért utazott a Titkok-tavához, hogy kiderítse azt, amit felesége elfojt. Most azonban azt kívánja, bárcsak soha ne tudta volna meg azt, amit hallott.
– A tó a vágyainkat mutatja meg. Ön tehát titkon azt szeretné, ha az a gyermek élne?
– Egy nő soha nem felejti el – suttogta a hölgy az éjszakában.
Súlyos csend ereszkedett a partra.
A főúr átgondolta lehetőségeit. Vagy véget vet a házasságának (akár a pisztollyal), vagy ő is belemegy a színészkedésbe. Utóbbit választotta.
Hálás volt azért, amiért megőrizte hidegvérét. Férjként megbukott, és ettől az asszonytól soha nem lesz apa. Legalább emberi és vagyoni értelemben ne bukjon meg.
Kimérten így szólt:
– Ugyanúgy kell élnünk, mint eddig, otthon ebből semmi nem derülhet ki. De tudnia kell, hogy soha többé nem fogok tudni magára úgy nézni, mint eddig.
A nő karba font kézzel bólintott. Nem tudta, mire számítson, de nem félt. Fájdalma mellett férje bármilyen döntése eltörpülne.
Egyetlen szó sem hangzott el a hazaút során.
A személyzet otthon egy ideig szinte semmit nem vett észre. Csupán a főúrhoz közelebb állók suttogták, hogy a kiruccanás mintha megváltoztatta volna gazdájukat. A fiatal és határozott főúr szeméből egyre többször elillant a korábban jól ismert tűz, és egyre többször azon kapták, hogy bezárkózott kedvenc fegyverével a szobájába. A szolgák biztosak voltak benne, hogy a Titkok-tava egy újabb mázsás titkot nyelt el a medre mélyén.