A Tavasz

A Tél apránként összecsomagolta didergető, fagyos holmiját, majd még mielőtt odébb állt volna, pár szót váltott az őt leváltó Tavasszal, hogy mégis mire számítson majd. Miután a kimerítő beszélgetésük végére értek, búcsúzóul ígéretet tett, hogy találkoznak még, mint ahogy azt minden évben megtették. Végezetül, a Tél elköszönt és távozott a vidékről.

Az első melegebb fuvallat ismerős idegenként érkezett a falu házainak hideg falai közé. Köszönt az utcáknak, köszönt az épületeknek, köszönt a természetnek, a madaraknak, az állatoknak, az embereknek. Híre messzire eljutott, és mindenki barátságosan fogadta őt. Volt, aki megvendégelte, megtöltve otthonát a rég nem látott barát melegével. A Tavasz persze sehol sem utasította vissza a vendégszeretetet, és szokásához hűen, igyekezett mindenki kedvében járni.

Egy dolog viszont nem hagyta nyugodni. Érezte, de nem értette meg. Lappangott benne valami, amit egy ideje cipelt már magával. Valami rossz dolog. Egy rontás, amiről nem tudta megmondani, hogy ki ragasztotta rá, de valamiért akárhányszor csak harcolni kényszerült ellene, mindig alul maradt a küzdelemben. Eleinte csak néha tört elő belőle ez a pusztító idegen, de az elmúlt években, egyre sűrűbben megmutatta magát. Mintha, két énje lett volna. Az egyik, amelyik örömöt és boldogságot áraszt magából, a másik meg pont az ellenkezőjét. Szégyellte magát emiatt, de nem talált gyógyírt a kínjára, így egy idő után ráeszmélt, hogy meg kell tanulnia együtt élni vele, viszont legbelül remélte, hogy elérkezik majd az a nap, amikor ismét önmaga lehet, és nem kell ettől a hirtelen felszínre törő átoktól tartania.

Másfél hét telt el amióta visszatért, és ezidáig nyugodtan és harmonikusan teltek a mindennapok. Március volt, és a Tavasz tudta, hogy ez a magyarok körében fontos hónapnak számít. Kezdve a nők megköszöntésével a nőnap keretein belül, ezután következett a nemzeti ünnepük. Figyelte, ahogyan az emberek lázasan készülődnek, és igyekezett még jobban a kedvükben járni, ugyanis szerette, hogy ez nép mennyire komolyan veszi az emlékeket és a hagyományokat.

Szolgálati ideje legkedvesebb ünnepe a húsvét volt. Ilyenkor megpróbált teljesen kitenni magáért, hogy minden a lehető legtökéletesebb legyen, viszont sajnos az elmúlt időszakban, az a bizonyos másik énje, sokszor közbeavatkozott.

A faluban volt egy fiatal férfi, aki már több éve, mindig vele együtt érkezett haza, és néhány hét múlva, vele együtt is távozott ismét. Szinte, mintha már testvérek lettek volna, annyira elválaszthatatlanok voltak. Ez a sors véletlen fintora, vagy szándékosan alakult így, ezt ő maga sem tudta, de egy jó ideje már barátjaként tekintett a fiatal férfira, és előszeretettel figyelte a mindennapjait. Az élet úgy hozta a férfi számára, hogy messze kellett munkát vállalnia, így családját, de legfőképpen szerelmét itt kényszerült hagynia. A Tavasz sajnálta szerencsétlent, sajnálta a családját is, de leginkább a férfi szerelmét sajnálta. A Tél ugyanis elmesélte neki, hogy a leány mennyire hiányolja a párját. És azt is elmesélte, hogy a férfi családja egyre rosszabb körülmények között él. A Tavasz tűnődött, hogyan tudna rajtuk segíteni, így megpróbálta az udvarukban termő gyümölcsfákat minél hamarabb életre kelteni. A falut szegélyező kukorica és búzatáblákat szintén szárnyai alá vette, hogy a férfi édesapjának legyen ismét hosszútávra munkája. Amiben csak tudott, próbált a segítségükre lenni, viszont egy valamit nem tudott begyógyítani: a szerelmes szívekre nem létezett gyógyír.

Jelen volt pontosan négy évvel ezelőtt, amikor a falut átszelő kis patakocska mellett, március nyolcadikán az a hatalmas szomorúfűz csupa boldogságot árasztott magából. A férfi a fa tövében lévő padon megcsókolta azt a szépséges leányt. A Tavasznak ez annyira tetszett, hogy emlékezetébe véste minden részletét, és ettől kezdve különös figyelmet fordított a fűzfára, hogy mire elérkezik a nap, addigra ragyoghasson. Ugyanis a fiatal pár évről évre visszajárt ide, és ott, ahol az első csókjuk elcsattant, ott ünnepelték az évfordulójukat és a nők nemzetközi ünnepét.

Idén is kiemelkedő figyelmet fordított a szomorúfűzre. Melegével táplálta a talajt, táplálta a törzsét, az ágait, hogy szomorúsága örömmé változzon, és új erőre kapjon. Látta, ahogyan a fa napról napra ismét életre kel, és ettől boldognak érezte magát.

A nagy napon a férfi megjelent ott, csakúgy, mint minden évben. Kezében fonott kosár, melyben mindenféle finomság lapult. Megcsodálta a tájat, a patakhoz lépve belemártotta kezeit, majd csendben fütyörészve a padra ült, és türelmesen várt. A Tavasz látta, hogy a férfi feszült. Nem értette ennek az okát, mert eddig mindig boldognak látta őt, amikor csak idejött. Zavarta, hogy most nem látja rajta ugyanezt.

Percek teltek el, amik a Tavasz számára óráknak tűntek, majd hirtelen rossz érzés fogta el. Érezte, hogy baj lesz. Hatalmas baj. Valami egyre erősebben motoszkált benne. Valami nagyon nem jó dolog készült felszínre törni. Próbálta elfojtani magában, de tudta, hogy másik énje megérezte az aggodalmát a fiatal pár miatt, és ki akarja használni a gyengeségét. A szél hirtelen felerősödött, egyre jobban tekerte a fűzfa ágait, megpróbálva leszaggatni a növekvő hajtásait. A feltörekvő rosszindulat sötétségbe taszította a patakot, a fűzfát, az égboltra tekintgető ideges férfit, az egész faluval együtt. Haragját fülsiketítő, mély ordításokkal fejezte ki. Mindenkinek tudnia kellett, hogy most ő irányít, és nem lesz kíméletes senkivel és semmivel. A Tavasz viszont nem akarta ezt. Oly sokszor veszített már ellene, de most nem szenvedhetett vereséget. Most erősnek kellett lennie. Harcba szállt az őt fertőző sötétség ellen. Tudta jól, hogy nem tudja magából kiűzni a gonoszt, mert az már teljesen egybeolvadt vele, de viszont kíméletlen küzdelem árán meghátrálásra kényszerítheti.

Az égi csata messze földekre elhallatszott. A nyugodt, csendes idill felbojdult, ahogyan az égbolton a jó és a rossz ádáz küzdelmet vívott egymással. Könnycseppek hullottak a földre, hol erősebben, hol gyengébben. A sötétség szikrái behálózták a tájat, míg végül a Tavasznak először sikerült felülkerekednie a benne lappangó gonoszon. Visszakényszerítette a börtönébe és rányomta a lakatot.

A nyugalom amilyen gyorsan elment, olyan gyorsan vissza is tért, és a Tavasz még ki sem fújta magát az iménti heves csata után, máris minden figyelme a fűzfára és a tövében lévő padra szegeződött. A férfi ott volt. Nem adta fel a harcot ő sem, mint ahogy égi barátja sem tette. Arcára immár a boldogság pompája ült ki, ugyanis a távolban, a patak mentén, megjelent a párja. A Tavasz annyira izgult, hogy akaratlanul is izzadt még egy keveset, de ezek az örömcseppek a párt egyáltalán nem zavarták. A férfi átölelte szerelmét, majd letérdelt elé, és egy csillogó gyűrűt húzott a leány ujjára. A világ mintha megtapsolta volna a szerelmeseket. A madarak hangosan énekeltek. A fűzfa meglengette ágait, és a Tavasz is ismét mosolygott. Négy éve ugyanezen a napon, ugyanott a szomorúfűz tövében, ugyanazon a padon, az első csók egy életre összefonta a fiatalokat. Ezt soha nem fogja elfejteni.

Értékelések száma: 0
Kapjak e-mailt, amikor valaki hozzászól –

Feltörekvő íróként a posztapokaliptkus világban érzem otthon magam.
Munkásságom fő profilja az emberek utáni életre fókuszál.

Az egyik fő mottóm:
Az emberek utáni életet is meg kell teremteni. Én megteremtem. Gondolatokkal és szavakkal.

Ezen felül igyekszem novelláimban változatos témákat is ötvözni.
Vegyítem a valóságot a fikcióval, egy kis burkolt kritikával megfűszerezve.

Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!

Csatlakozás a 4 Dimenzió Online-hoz.

Témák címkék szerint

Havi archívum