SZÉPIRODALOM

Furcsa hálót fon körém az éj,
messziről hallik; egy nő dalol.
Hullámzik, tekereg ott a kéj,
s valaki épp szerelmet rabol.

Belém hasít a szürke ballada
táncolnak amott a tűz körül,
simítja őket a nyár fuvallata,
mámorában mind üdvözül.

Táncot járok én is, lassút, búsat,
s lehajtom elszédült fejem,
dalolni kezdem én is búmat,
fájdalmam mind földbe teszem.

Nehéz lett hirtelen az élet,
dal, mit a végzet komponált nekem,
addig nem érhet majd véget,
míg nem hallottad végig énekem.

Hegedűsök jönnek sorban,
amott  a tánc abbamarad,
szívem már nem ütemre dobban,
de holtan is vívom harcomat.

Üstdobokkal jönnek százan,
a karmester maga a Halál.
Lám, fontos ő a gyászban,
a zenekarba most új tagot talál.

Odaát csend lesz, már senki nem mulat,
nem énekelnek bús-szerelmes dalokat.
A halál vezényel itt, kutyája vonyítva ugat,
megkomponálta végre vezeklő kínomat.

Uram,szerettem, gyűlöltem, féltem,
nevettem, s néha nevettek velem.
Hibáztam, vétkeztem, tévedtem, éltem...
Adj hát most nyugalmat nekem!