Még sokáig mögöttem álltál,
kényes láncok reszkettek rajtad,
mint ki zokogót fösvényen tréfál,
mély szakadékok csapássá haltak.
Az összes porhüvely maga rabja,
vad csillapíthatatlan égi rög,
míg sorsát időmértékkel szabja,
bénult lelke súlya alatt hörög.
Tengerek felett tompul a lárma,
a víztükrön milliárd csillag
és mind, mind árva…
Hozzászólások
A mai kor embere saját csapdájába esik, a maga dugájába dől. Mondhatni minél jobban él, annál fokozottabban ki van szolgáltatva. Elég kifognia egy balszerencsés napot, hogy elmenjen az életkedve, és 8,2 milliárd hasonszőrű társa között árvának érezze magát.
Gondterhelt képeid rámutatnak világunk negatív sajátosságaira, amelyeket némelyek valahogy kivédenek, mások viszont mágnesként bevonzzanak. A kapcsolatok pillanatszerűségét is felsejleni vélem, amikor az együttérzés szűkösködik.
Felszáll a fátyolfüst... tisztul a kép.
Gratula + ötös pacsi!
Köszönöm kedves , László az írásom vesézését!