SZÉPIRODALOM

átmegyek Dijf-el a grachton, alattunk hömpölyög

a földmoslék, a folyó vére ragyog, ahogy egy dézsatündér

ösztönösen veti magát bele, és akkor arra gondolok:

otthon már hogy tocsoghat az izzadság minden öltönyösre,

akik a Dunát meglátják duzzadtan, a gátakra felcsavarva,

meggyötörve a krétafirkált rakpartot

holnap kádban, vagy az utcán fürdünk – attól függ merre

toccsan az árvízkampány lucskos nyelve meg a lapátban

az adagnyi homok, ahogy kötelező maszkarádjában olyan

otthonosan mozog - de a szemében kappanhájas a törekvés,

hogy meglegyen a majordóm: hát pertraktál egy sort,  amíg

bírja a svejtfolt, aztán hagyja, hogy más bajlódjon

a homokzsákokra lassan kagylódarát hordanak az eltelt napok

és békazöldre vált az ijedtség a kárhiénák homlokán, ahogy ostobán

röfögnek arrébb, ha megint egy centit emelkedett az ártér meg

a hangulat – szájukon kéjtej csordogál, felveszik koporsókosztümüket

és nem kímélik magukat, mert a természet most mészáros Madonnát játszik:

a szélen csak kuncognak a vadonárnyak és ömlik ránk a rohadtvázaszag

poshadt jácint mossa fel a reggeleket, most, hogy a

kiskocsma odavan - marad a kamrából a nyerscukor, meg

az a néhány üveg Vylyan, azzal majd Belzebúvra iszom magam

nyilván, mert ez még csak a nyitány: a lényeg a meder

alján mindig mélyen rejtve van  

*/Pertraktál: alaposan megbeszél

*// Svejtfolt: Szoros ing