Egy gettóban talált gyermekvers 1941-ből
"Holnaptól leszek szomorú, holnaptól!
De ma örülni fogok!
Mire jó szomorúnak lenni, mire jó?
Miért fúj a gonosz szél?
Miért kell keseregnem ma a holnap miatt?
Talán a holnap világos, a holnap jó, talán holnap sütni fog a nap
és nem lesz okom a szomorúságra.
Holnaptól leszek szomorú, holnaptól, de ma,
ma örülni fogok, és minden keserű napnak azt fogom mondani,
holnaptól leszek szomorú, ma nem!"
Két éve van annak, hogy ezt a verset kaptam elolvasásra, mégpedig olyan alkalomból, amikor éppen az önsajnálatom vonta el a figyelmemet. Csak arra tudtam gondolni milyen rettenetes ez az élet, mennyi rosszat rejteget, és mennyit kell harcolni, közben szenvedni a túlélésért.
Arra a következtetésre jutottam, talán szebb a halál, vagy ha nem is szebb, de igazságosabb az életnél, mert az élet nem egyformán osztja a javakat.
A halál viszont mindenki számára ugyanazt kínálja. Jó, lehet nem a szép a helyes fogalom, inkább hasznos, könnyű.
Igen, könnyebb az embernek meghalnia, mint cipelnie a málhát a hátán.
Amikor elolvastam, előbb mélységesen megdöbbentem, majd átjárt valami különös érzés, olyan szégyen féle, amit az egészséges, folyton panaszkodó emberek szoktak érezni, ha beteg emberek életkedvét tapasztalják.
A vers keletkezésének körülményeire a szerzőtől kapunk igen bőséges információt, ami a gettó. Az a hely, ahová, aki bekerült nem igen láthatta meg többé a szögesdrót túloldalát. Olyan hely, ahol élő holtak járkáltak, majd eltűntek nyomtalanul, ahol úgy gondolom, joguk volt szenvedni az embereknek.
Ő, aki ezt a verset írta látta ezt, és lehet már nem is voltak hozzátartozói. Talán éppen akkor hurcolták el édesanyja mellől. Talán senkit nem ismert, talán meggyalázták már rég.
Nem tudom miért, de én kislánynak képzelem el a szerzőt.
Látom magam előtt szürke vászonruhában, ahogy ül a barakk előtt egy kövön. Fekete haja két copfba befonva oldalt, és nagy, barna, gondolkodó szemekkel keresi az összefüggéseket. Tizenévesnek gondolom, aki még nem felnőtt, de már nem is gyerek. Értelmiségi családból származik, jól nevelték, tele van érzelmekkel, és szépek a gondolatai.
Biztosan a kézírás nyomaiból feltételezték a vers megtalálói, hogy fiatalka volt még.
Ez a gyermek, aki ezt a pár sort lejegyezte, a felnőtteket megszégyenítő optimizmusával, angyalian kedves hangjával, megmutatja, hogy mindig van remény.
A reményt várni bátorság dolga. Hányan legyintünk lemondóan, hogy úgysem teljesül a vágyunk, és még annyit sem teszünk annak érdekében, hogy sikerüljön, hogy kimondjuk hangosan mit is akarunk tulajdonképpen.
Komoly filozófiai töprengés van a versben, amiből kiderül, csak a ma számít. Ami volt elmúlt, a múlt csak a föld, amibe elvethetjük a jövő magját, de a talajt öntözni, a földet gondozni ma kell. Akkor is, ha egy kicsit nehezebb hozzájutni az éltető vízhez, akkor is, ha küzdeni kell azért, hogy tápanyaghoz jussunk.
Az a holnap, amiről ő beszél, lehetne valamennyiünknek egy életre szóló fogadalom, amit, ha be tudnánk tartani, akkor eltűnne a szomorúság a szívünkből, és lassan a földről is.
Gyakran eszembe jutnak ezek a sorok, ha valamiért lehangolt vagyok, vagy éppen nehézségeim vannak, és minden alkalommal pironkodok, hogy én, aki annak a kínnak a súlyáról csak olvashattam, nehéznek tartom a sorsomat. Ha ez a nehéz, mit tettem volna akkor, ott?
Holnaptól. Minden nap ezt mondogatom, és talán rám is rám ragad ennek a zsidó gyermeknek a hite a jövőben. Változnia kell valaminek. Ha ma nem leszünk letörtek, nem adjuk át magunkat a csüggedésnek, a fájdalomnak, hanem bizakodva hívjuk a boldogságot, meg kell érkeznie.
Az a tény, hogy találták a verset, és nem ő maga mutatta meg a háború végén ismerőseinek nem jelenti azt, hogy nem élte túl a legborzalmasabb éveket.
Talán csak elveszítette.Talán éppen odaadta valakinek, akinek ezekre a vigasztaló sorokra volt szüksége. Talán számára is megérkezett a boldogság. Talán nem hiába írta le. Ilyen szép reménnyel írni, abban a helyzetben megfogalmazni a jövőt, igazán illő lenne, hogy beteljesüljön.
Remélem így lett..
Hozzászólások
Kedves László!
Itt nem jegyeztem meg, de egy másik helyen igen, hogy nem hatásvadászat volt a célom, amikor elővettem ezt az idézetet, ahogyan te említed.
Egyszerűen a bátorság, és a hit próbáját próbáltam példaként kiemelni, érzékeltetni, hogy az élet nem egyformán osztja a lapokat, és azért tettem ezt, mert csüggedünk, bánkódunk, letörünk, összeroskadunk.
Mi, a mindennapi bajainkat is tragédiának éljük meg, még a frankhitel következményeit, mert a sorsunkról döntenek, akik ezt folyton változtatják.
Értem a párhuzamot, a pontosvessző, és a vers között, mégsem bánom, hogy használni merészeltem, mert az eddigi visszajelzések egészen más megközelítésből érkeztek felém. Úgy éreztem, találva érezte magát számos olvasóm, a gondolatait megosztotta ezzel kapcsolatban, melyek akár, mint erőforrások is hatásosak lehetnek az arra rászorulóknak.
Sohasem szabad értékmérő szintként beállítani a háborús időkben történteket, még ha az éppen nem is valamiféle városi legenda, vagy hatásvadász hamisítvány.
A magyar ember önsajnálatának csupán a mai, kelet-európai panaszküszöb alatt célszerű maradni. Ennek a küszöbnek viszont köze nincs a több mint két emberöltővel ezelőtti szélsőségekhez, és az akkor bekövetkezett tragikus eseményekhez.
Az általad idézett írás kering a neten 1944-es dátummal is. Néhol említik a láger legendáját, néhol meg csak amolyan boldogságszérumként injektálják a blogokba. Ki-ki saját szájíze szerint.
Olvasva a mottóként citált idézetet, Kurt Vonnegut mondása ötlött fel (aki maga is hadifogolyként élte át Drezda bombázását): "Első szabály. Ne használjunk pontosvesszőt! A pontosvesszők transzvesztita hermafroditák, amik az égvilágon semmit nem jelentenek. Mindössze azt jelzik, hogy leírójuk járt egyetemre."
Mindez persze nem zárja ki, hogy a konteók köré épített írásoknak is lehet kiemelt olvasmányértéke.
Újabban én viszont inkább abba borzongok bele: milyen lenne, ha sok ezer embertársunkhoz hasonlóan, magam is az évszázad csalásának nevezett, frankhitel következményeit nyögném. Számomra ez a tragédia manapság valamivel kézzelfoghatóbb, mivel - egyelőre - sehogy sem szándékszik a mítoszok világába vonulni.
Drága Lótusz!
Sokan megvetéssel beszélnek az internet világáról. Magam, ellent kell mondjak ezeknek az embereknek, mert a valóságban nem találtam annyi értékes embert, mint itt, köztetek. Köszönöm megtisztelő figyelmed, és barátságod.
Szeretettel ölellek: szaffy
Drága Szaffym...
Megrendítő olvasmányt hoztál.
Egy gyermek szavait a reménytelenség, a halál torkából...
És a magadét, ki nem voltál rest tanulni ettől a gyermektől, megélt, és gyakran megszenvedett tapasztalataid dacára.
Értelek, és magam is azt hirdetem, amit Te...
"Ha ma nem leszünk letörtek, nem adjuk át magunkat a csüggedésnek, a fájdalomnak, hanem bizakodva hívjuk a boldogságot, meg kell érkeznie."
... És mi van, ha mégsem érkezik meg??? Előfordulhat...
Akkor gondoljunk arra, akinek még nálunk is rosszabb a helyzete...
Kínai tanmese, gyakran mondom el magamnak: Panaszkodva járja útját egy mezítlábas ember. Cipőre vágyik. Sír, panaszkodik, szidja rossz sorsát, míg nem találkozik egy másik vándorral..., kinek hiányzik az egyik lába.
Örüljünk a meglévőnek. ha nem történik éppen semmi jó, akkor gondoljunk a már megélt boldog percekre! Idézzük fel, és örüljünk, hogy ismerhetjük már ezt az érzést!
Drága Szaffym, nagyon köszönöm, hogy olvashattalak, inspiráló írásodhoz szeretettel gratulálok, az élményért pedig ölellek szeretettel, Lótusz.
Drága Ágim!
Hogy hosszú voltál? Tovább is olvasnám a hasonló kedves, és biztató sorokat. Most, hogy végre lemertem írni én is amit éreztem, és érzek, a változtatás reményében tettem.
Ismersz, tudod.
Olyan régen élek ebben a helyzetben, hogy megijedek, ha a boldogságra gondolok. talán el sem bírnám hosszútávon. :)))
Ölellek, és örülök nagyon, Neked:) szaffy
Bölcs filozófia szól a versbõl: a legnagyobb nyomorúságban is meg kell találnunk azt, aminek örülni lehet a mának... ha másnak nem, akkor annak a puszta ténynek, hogy élünk - hogy van esélye annak, hogy a holnap szebb lesz...
Ugyanakkor az egyik legszomorúbb érett-vers, amit valaha olvastam, nem csodálkozom, hogy ennyi mindent hívott belõled elõ, drága Szaffym...
Örülök, hogy olvashattam...
... és csak egy apróság a szavak erejérõl, június közepén- végén elegem lett a fájdalomból, és azt mondtam boldog leszek... le is írtam:
"Megmondtam, mi leszek:
boldog!
- fekete keresztek,
májusért síró éjszakák."
augusztus elejére már hatott is...
Ilyen gyorsan mûködik... ha hagyjuk, hogy mûködjön... persze, hogy mindent nem... és persze, hogy varázsolni nem tudunk...
de igenis sok minden múlik azon, hogy mit írunk magunknak elõ - és nekünk jobb, ha a jót írjuk elõ, és nem a szomorúságot...
Hú-de-hosszú voltam ... bocsi,,,
Ölellek:
ági
Köszönöm Irén, hogy megosztottad gondolataidat.
Sokkal bátrabbak azok az emberek, akik a nehézségek ellenére sem adják fel, mint azok akik menekülnek a kihívások elől.
Szeretettel: Éva