Már napok óta hallom a hullámokat
ahogy fel-le kúsznak a homokon.
Elérnek hozzám az időn át, és a sirályok
lármája is, melyek valahonnan a sziklák
felől jönnek. És ezüstcserepek a tenger,
a hullámok fúga, végül elterülnek mind,
győz a gravitáció.
Önfeledten játszol a langy vízben, néha
szökkensz, ahogy a parton a gyűjtögető
madarak, s ebben az ellenfényben
pálcikaember az alakod, ahogy széttárod
a karod, majd csalogatsz magadhoz.
Vajon téged is emlékeztet néha egy
apróság, egy kicsiny dolog, ahogy
engem már napok óta a hullámok?
2022. június 5.
Hozzászólások
A nosztalgikus gondolatok joggal törnek fel egy meghitt környezet emlékeit felidézve. A kérdések egyben az érdeklődés, a vágyakozás és a megnyugvás eszközei is. Amikor pedig versbe vegyülnek az érzések, könnyebben pont kerülhet a mondat végére.
Megkapó a versed hangulata; tetszett a melankolikus, ábrándos múltidézés.
Gratulálok!
Köszönöm a pozitív véleményt, kedves Míra!
A tenger, a madarak, a part képei, és a természet hangjainak zenei áthallásai, mind-mind a feltoluló emlékeket és a visszatérő kérdéseket erősítik. Az ilyen kérdések legtöbbször bennünk maradnak, talán soha nem is kapunk rá választ, és szinte csak lebegnek bennünk életünk végéig. Remek hangulat, harmonikus kép, akár meg is lehetne festeni.
Gratula + ötös pacsi!
Köszi, Laci! Visszaemlékezve tényleg olyan volt, mint Giacometti "pálcikaembere" (Man Pointing), nem tehettem meg, hogy nem örökítem meg. :)
Kedves Géza, nagyon szépen leírtad, ahogyan megjelenntek Benned emlékek... Jólesett olvasni!
Szeretettel: Kata
Köszönöm, Kata, örülök!