Szörnyű hideg volt aznap. Már egy hete fagyott, de ez a mai nap felülmúlt minden képzeletet. Tudta, hogy melegebben kellett volna öltöznie; a rövid kabát és sál, sapka nélkül, nem volt valami szívderítő látvány. Az utolsó pillanatban szánta rá magát, hogy felutazik Budapestre. Karácsony első napja volt, és ilyenkor valójában nem szeretett menni sehova, de barátja megígértette vele, hogy elmegy:
"Lesznek néhányan a társulatból, meg ismerősök otthonról is! – noszogatta Bandi. – Nem jó otthon egyededül!"
Nem sokan lézengtek ez idő tájt a Déli pályaudvaron. A hangosbemondó csak mondta-mondta a magáét, monoton, összevágott hangon, ugyanúgy, mint amikor tömve vannak a peronok. Arra gondolt, hogy ilyenkor már kevesen merészkednek útra, s ebben a pillanatban a vasutasok iránt is részvétet érzett. Kissé lehangoltan ballagott végig a peronon, metsző szél süvített az arcába. Most már nem fordulhat vissza, ezzel tisztában volt. Amíg a villamos érkezésére várt, Kátai Zoltán rágyújtott egy cigarettára. Elég sokáig kellett várakoznia, vánszorogtak a percek. Mire a villamos feltűnt, alaposan átfagyott. A Kosztolányi térre érve, már haragudott magára, amiért hagyta magát rábeszélni. Barátja most Budapesten rendez és bérel egy hatalmas lakást. Ismerős volt a környéken, ezért gyorsan megtalálta a házat.
Felbaktatott a második emeletre, de már a lépcsőházban hallatszott egy jókedvű társaság hangoskodása. Egy régi, amerikai énekes karácsonyi hangulatot árasztó dallamokat énekelt. Kicsit kifújta magát, majd megnyomta a csengőt.
- Zolikám! – üdvözölte a barátja. – Gyerekek! Itt van Zoli is! Gyertek!
Ismerős arcokat is felfedezett, akiket látott már otthon a színházban, amikor bejárt a próbákra. Szeretettel fogadták, ezt örömmel konstatálta. "Kellemes karácsonyt!" – hangzott innen-onnan. Amikor megszabadult barátja vállveregetéseitől, kissé hátrább húzódott a félhomályba, távolabb a hatalmas fenyőfától. Nem szeretett a középpontban lenni, ha tehette, inkább szemlélője volt az eseményeknek. Soha nem érezte magát igazi társasági embernek.
- Lazítson! – Először nem tudta, honnan jött a hang, majd hátrafordult. Egy ötven év körüli szőke nő volt, fekete kosztümben, gyöngysorral a nyakában. – Lazítson már! Ideges?
- Ó, nem! Csak tudja, most érkeztem pár perce.
- Tudom. Láttam, amikor a háziak bekísérték, itt ültem hátul.
- Úgy hiszem, nem ismerjük egymást. Kátai Zoltán vagyok. Fizikus. Ezt csak azért említem, nehogy színésznek nézzen. Látom, a vendégek zöme az.
- Várszegi Emma, lakberendező – odanyújtotta a kezét. – Amit itt lát... – s körbemutatott – az én művem.
Nem várta meg amíg a férfi kinyilvánítja véleményét, megelégedett az elismerő arckifejezéssel. Megragadta kezét, majd ellentmondást nem tűrően az italokhoz irányította.
- Jöjjön! Igyon velem egy puncsot, legalább felmelegszik! Most lett kész, még nem hűlt ki! – majd kérdőre vonta: – Mondja, hol volt eddig? Mindjárt hat óra.
- Tudja, vidékről érkeztem vonattal, és a villamosra is vártam legalább húsz percet.
Pohárral a kezükben elballagtak egy csendesebb sarokba. Barátja, a hatalmas nappali túlsó oldalán vitatkozott egy társaságban, s amikor észrevette Emmával, félreérthetetlen mosolyt eresztett feléjük, és integetett.
Kellemes zene szólt. Kátai Zoltán felkérte Emmát táncolni, így finoman hozzásimulhatott a nő testéhez, amely engedelmesen követte az övét a zene ritmusára. Elég rég táncolt, most jó volt magához szorítani a női testet.
- Szabad az asztal! – harsogott a házigazda öblös hangja!
A svédasztalnál azonnal küzdelem támadt a finomabb falatokért, de ők nem álltak be a sorba, tovább folytatták a táncot; megvárták, amíg lemegy az első éhes hullám.
- Jöjjön! Menjünk ki addig a teraszra, amíg befejezik, kiszellőztetném a fejem. Csak húzzon magára valamit, mert rossz nézni milyen vékonyan van öltözve. Még megfázik miattam.
Kátai Zoltán előkereste kabátját, majd kiment a nő után.
Emma elővett egy ezüst cigarettatartót, amelyre VE monogram volt vésve, majd megkínálta.
- Szokatlan manapság ilyenben tartani a cigarettát. Szép darab.
- Köszönöm! Az apámtól kaptam pár éve. Emlék. – Nagyot szívott a cigarettából, majd hozzátette: – Valójában nem sokat dohányzom, megvagyok nélküle. De ma ünnep van.
- Jó a társaság? – kérdezte a férfi. Elég sokan jöttünk össze.
- A színészek többnyire szerepekről meg forgatókönyvekről szeretnek beszélni, én mégis kedvelem őket. Ma mást jelent a színház, mint gyerekkoromban. Akkor művészek voltak, ma sztárok. De hagyjuk őket! Inkább magára vagyok kíváncsi! Mondja, volt már úgy az életben, hogy legszívesebben, hagyna csapot-papot, fogná magát, beülne egy autóba, és elhajtana valahová, vagy felülne egy vonatra, és elutazna jó messzire? – kérdezte Emma.
- Igen. Néhányszor meg is tettem, és eltűntem néhány napra. Többnyire mindig alszok azért egyet a döntéseimre, különös tekintettel azokra, amelyek sorsfordulót jelenthetnek az életemben. Tudja, én nem tízig, hanem legalább húszig számoló típus vagyok. Vagy csak egyszerűen óvatos. Így kevesebb meglepetés ér.
Ez, ahogyan Kátai Zoltán magát és az életet szemlélte, a nyugodt hang, imponált a nőnek.
- Miért? Igazából mi az, amit szeretne, hova utazna? – kérdezett vissza, s közben azt próbálta megfejteni, hogy vajon miért foglalkoztatja ez a nőt.
- Abban a pillanatban bárhova. Csak el, minél messzebb. Olyan helyekre, ahol nem jártam, nem ismer senki. Kivennék egy szobát valahol, felfedezném a várost, beülnék egy presszóba, vagy leülnék egy parkban, egyszerűen csak jól érezném magam, magamban – utolsó szavai nem voltak túl meggyőzőek a férfi számára. – Na, jó! Elég az érzelgősségből! – szelíden rámosolygott a másikra, és belekarolt. – Menjünk vissza, hátha valakinek hiányzunk!
E beszélgetés után Kátai Zoltán eltöprengett azon, hányadán áll ezzel a nővel. Emma megoldása lehetne annak a problémának, ami már olyan rég nyugtalanította, és amit egyedüllétnek neveznek. Mennyivel egyszerűbb volna belevágni egy olyan kapcsolatba, amit már az első pillanatban úgyis szeretett volna, abban a pillanatban, amikor meglátta és megérezte illatát. Be kellett, hogy vallja önmagának, ez a nő tetszik neki, még ha idősebb is. Van benne valami, ami vonzóvá tette számára, ami egyre jobban befurakodott a gondolatai közé, és nem hagyta nyugodni. Emma megszakította a gondolatmenetét.
Meséljen nekem! Honnan ismeri a házigazdát?
- Ó, Bandi gyerekkori barátom. Nem szakadt meg a kapcsolat közöttünk miután felnőttünk. Szoktunk találkozni, igaz nem túl sűrűn. Nagyon elfoglalt, most épp itt rendez a fővárosban. Ha ideje engedi, és ha eszébe jutok, jól kibeszéljük magunkat. Szeretettel hívott mára, éreztem a hangján, így nem tudtam neki ellentmondani. Nem is akartam megsérteni.
Mintha tudta volna, hogy emlegetik, megjelent a házigazda.
- Jól érzitek magatokat? Egyetek, igyatok, és főleg sokat táncoljatok! – Szeretettel ölelte át őket, nagy testével föléjük hatalmasodott. – Örülök nektek! – arcán megint megjelent az a bizonyos kaján mosoly. Hiába, nagy szervező volt.
Ahogy az idő előrehaladt, a társaság egyes tagjai lassan elszállingóztak. Voltak olyanok is, akik valamelyik szobában dőltek le.
- Ideje indulnom! Magának van hol aludnia, vagy itt marad a barátjánál?
- Tulajdonképp maradhatnék... de el is kísérhetem, ha gondolja.
- Gyalog vagy taxival? Éjfél felé már nemigen járnak buszok meg villamosok, de nem lakom túl messze!
- Ha nem bánja, inkább gyalog! – válaszolta a férfi.
Kimérten lépkedtek egymásba karolva. Tiszta, fagyos volt a levegő. Itt-ott fázó emberek siettek, mindenki a saját kis otthonába. Ha tehette. Munkások, a vágányokról takarították le a havat. Távolabb egy ház idős lakója a járdát kaparászta lapáttal, szabadította meg a hótól, mások mély álmukat aludták, a másnapi vendégség reményében.
- Nem beszéltem még a férjemről. Meghalt nyolc éve. Nagyon szerettük egymást, de a betegség közbeszólt. Született egy fiúnk, most Belgiumban él. Néha meglátogatom, de évente egyszer ő is hazajön, többnyire karácsonykor, ha teheti. Most nem tudott. Pár éve eladtam mindent, és másik lakásba költöztem. Egyedül élek, nem kezdtem újra senkivel.
- Az élet mindent megold, mondják. Azért hoz gyógyulást a fájdalmainkra, mert az ember közben különböző változásokon esik át. Az idő múlásával a személyiség változik, többé már nem ugyanaz lesz.
Mialatt Emma háza elé értek, újból elkezdett esni a hó.
- Zoltán! - szólalt meg a nő. El tudna engem fogadni? Nem zavarja a korom? Legalább tíz évvel idősebb vagyok. Mondja meg... akarhatok én magától valamit? Tudja, nekem már igen régóta nincs senkim. És most karácsony van...
Megállt, majd szembefordult a férfival. Fülbevalója észrevétlenül, egy egészen picit megremegett, de ez nem kerülte el a férfi figyelmét. Emma most nagyon sebezhetőnek látszott. Ahogy ott állt a hóesésben, fehér bundáját nyakánál összehúzva, pont olyan volt, mint egy angyal.
- Igen, kedves Emma. Akarhat. Hát persze! – Elsimította a nő haját, egyik kezével átölelte, a másikkal befurakodott a dereka felett a kabát résén keresztül, és megállapodott a megfelelő helyen. Szájon csókolta. Megkönnyebbült annak ellenére, hogy tudta, a nő nem fogja visszautasítani ezt a közeledést...
Nem túl nagy, de szakértelemmel berendezett lakásba léptek be. Az üres szoba fogságába ejtett fenyőillat jól érezhető volt. Emma természetes mozdulattal kényelembe helyezte magát, majd hellyel kínálta a férfit is, de ő inkább a könyvespolcot vette szemügyre.
- Szép! Látom, rengeteg könyve van. – Kátai Zoltán körbejártatta tekintetét, majd az egyik polcon nagyon sok CD-t látott. – Remek gyűjtemény! Klasszikus és kórusművek, kelta népzenék elektronikus feldolgozása. Ha megkérhetném, lejátszaná nekem ez utóbbiak valamelyikét? – kérlelte Emmát.
- Szüleim zenészek voltak, bizonyára tőlük származik az éneklés, a zene szeretete. Jó néhány évig kórusban is énekeltem. Szabadidőm egy részét azzal töltöm, hogy koncertekre járok a barátnőmmel. – Emma lábujjhegyre állt, és szájon csókolta a férfit. – Jöjjön velem! Mutatok valamit! – majd az ablakhoz húzta.
A nappali a lakáshoz tartozó belső udvarra nézett, ahol kopár, téli hársfák meredeztek ágaikkal, mint az ég felé könyörgő kezek, meg egy hatalmas platánfa. Távolabb egy ezüstfenyő igyekezett megtartani súlyos terhét. A védettebb helyeken a virágágyásokat foltokban lepte csak el a hó, és egy bánatos fiúcskát formázó szobor fáradhatatlanul vigyázta az udvar nyugalmát, csendjét. Egy kerti padot teljesen befedett a hó, érintetlenül várta az első embert, aki egyszer majd letakarítja, és rámerészkedik. Mellette egy kandeláber kékes fényével takarta be az udvart. A nő arca csodálatos volt ebben a beszűrődő, indigókék télben.
- Ez a kert a mindenem. Az enyém. Nagy szeretettel gondozom, és büszke vagyok rá.
Kátai Zoltán tudta, hogy ez a pillanat egyszeri, megismételhetetlen és gyönyörű. Mégis kénytelen volt elszakadni ettől a látványtól, mert figyelme most már egyre inkább Emmára irányult. Ahogy a nő kikapcsolta, majd kilépett szoknyájából, és ahogy ott állt előtte ártatlanul, fekete kombinében, ahogy leengedte feltűzött szőke haját, és amilyen elegáns mozdulattal megrázta fejét, ez a mozdulatsorozat elbűvölte a férfit. Felesleges is lett volna már a higgadtság álarca mögé bújni.
Emma egy pillanatra sem veszítette el a fejét, bár maga is mindjobban fölhevült. Arra is gondja volt, hogy egy pillanatra kibontakozzon a férfi karjából, hogy az ablakhoz menjen, és a várttal ellentétben széthúzza a függönyt. A téli világosság bátortalanul szűrődött be a szoba sötétjébe, és keveredett a nappaliban álló karácsonyfa színes fényeivel. Ez épp elég volt, hogy megvilágítsa a nő testét…
Kátai Zoltán töltött egy italt mindkettőjüknek, aztán cigarettára gyújtott. Ara gondolt, hogy mennyire kiszámíthatatlan a sors. Előző nap reggelén még azt fontolgatta, utazzon-e, vagy egyedül töltse a karácsonyt, most viszont egy szép nő fekszik előtte. Emma teste újból csalogatni kezdte a tekintetét. Még mindig nagyon kívánatosnak találta. Leült a heverő mellé a szőnyegre, mire a nő felkönyökölt, és beletúrt a hajába, majd a fülébe suttogta:
- Boldog karácsonyt kedvesem!
- Neked is! Boldog karácsonyt! – válaszolta Kátai Zoltán.
Miközben Emma simogatta a férfi haját, halkan és andalítón énekelni kezdett. Hegyekről énekelt, tiszta vizű, gyors patakokról, szerelemről és halálról. Egy kislányról, aki szeretett volna felnőtt lenni. Nagyon szomorú volt.
Pécs, 2004. október 8.
Hozzászólások
Karácsony környékén a magány még hatványozottabban nyomasztó. Ilyenkor valóban hajlamosak vagyunk messzire elutazni, és reménytelen kapcsolatokba bonyolódni. Átéreztem a két szereplő mélabús magányát, miközben visszagondoltam saját életem egykori, viharvert időszakára. Realisztikus, tartalmas olvasmány. Kalapemelés és gratuláció!
Köszönöm, kedves Gizella, hogy így gondolod, és az olvasást is!
Megborzongató, hálás érzés, milyen jó is, hogy nem kell karácsonykor utazgatnom, vagy bizonytalan kimenetelű kapcsolatokba bonyolódnom. Aranyszívű család, gyereknyüzsgés, húsleves, töltött káposzta, rántottharcsa, finom sütemények, forraltbor.
Kellett egy ilyen olvasmány karácsonykor, hogy átérezzem, milyen lehet azoknak, akik magányosak, nekem pedig milyen mesés dolgom van. Most még többre becsülöm azt, ami megadatott, azt a bensőséges miliőt, ami körbevesz.
Boldog karácsonyt! Kézszorítás és nagy gratula.
Bizony, nagy a kontraszt, ez a helyzet nem irigylésre méltó. Kellemes karácsonyt, és köszönöm!
Szerencsés, amikor két magányos ember karácsonykor egymásra talál, az igazán meghitté varázsolja az ünnepet. Egyetértek viszont Mirával abban, hogy az ilyen gyors ismeretségek az ünnepekkel együtt legtöbbször elmúlnak, visszazökkennek a felek a szívósan beidegződött valóságba. Jelentkezik a "vissza a csigaházba" effektus.
Érdekes volt betekinteni a sajátos értelmiségi környezetbe, és elgondolkodni a melankolikus történet utóéletén, illetve konklúzióján.
Gratula + ötös pacsi!
Köszi Laci! Valahogy az ilyen kapcsolatok tragikusak. Soha, vagy a legritkábban tudjuk meg, valójában mik lappanganak mögöttük.
Szomorú, sőt akár elkeserítő egyedül lenni karácsonykor. Emmának így szinte megváltás lehetett egy férfi váratlan társasága az ünnepen, amit persze – helyzetéből adódóan – Zoltán sem utasíthatott vissza. Valahogy azonban nem ragyog föl kettejük boldogsága, nem sugárzik a történetből a kirobbanó, mindent átható kémia. Inkább úgy érezni, megalkudtak a véletlennel, és kihasználták a sors kiszámíthatatlanságát, hogy aztán rezignáltan várják vissza a szokásos, búskomor hétköznapokat.
Különös atmoszférája van a novellának, átszivárog belőle a letargia, érezhető az egyensúlyt vesztett lelkiállapot, és a ragaszkodó búbánat, amely árnyékként követi a fő karaktereket.
Elismeréssel gratulálok.
Köszönöm, Míra! Valóban, ez pontosan olyan viszony, ahogy leírtad. Talán egyszeri és megismételhetetlen. Amikor ezt írtam, már akkoriban is, a karácsonyról nem vidám történetek jutottak az eszembe. Ezzel még mindig így vagyok. :)