SZÉPIRODALOM

Két végén égetjük a gyertyát: anyám a konyhában ártánykodva

én meg a kisszobában, mert persze megint hétvégén van áramszünet,

mint mindig, mikor átgázolva a potyadék városi tömegen felugrok

hozzá  maradék körúti garzonjára - piszmog már a tűzzel és huszadjára

hisztizik itt  velem, hogy nincs TV: már rájöttem, nagy kincs ez neki, de

nekem csak ócska lék az ótvarék valóságon – tudom, hogy már nincs ki

mind a négy, de még hagyom, hogy üszögös toldalékként brazil

szappanoperákra lazulva vacsorázzon, ha ez az óhaja - veszem magam

toleránsra, és máris küszöbön van Kázmérváros összes legendája

/eltanácsolták Tamás atyát, mert Bettynek nem jött meg, ma más

nem is lehet porondon, max Miklós   , aki meg amúgy senkinek sem

akar ártani, de mégis miben mesterkedik megint?

Fiam, hozzál be aprítóst!

Mi van Richárd, máris mellényúltál? Ez kínos. Nem hiszem el, hogy

 a saját fiad is be akartad mártani, nem vagy normális, így is eléggé

utál, a végén még kilapít a Csillagvirág Klinikán./

legyint, és mindent megkritizál, ahogy illúziónylon-án keresztül

visít és rúgkapál a szinapszis, aztán furcsa párként cirkamálunk

el egymás mellett: ő marad, hogy a közönséggel együtt stúdiózzon,

én meg kitalálok egyedül is öröm nélkül: minden hiúságomon túl

maradok papíron, hangszalagon, vásznon, s talán csak akkor biflázom

néha, mikor a halakat skubizom ott az akváriumon túlról.