A táj puha csendjét kettő alak zúzta szét. Egy fiú és egy lány lépkedett egymás mellett, miközben lábaik a fehér hó dunyháján nyomokat hagytak.
.
Mindenki gondolt már az öngyilkosságra, nem? Azt is mondhatnám, hogy aki legalább egyszer nem gondolt arra, hogy elvegye a saját életét, az nem is érzi át igazán az életet. Mindennap ugyanaz a rossz ismétlődik. Arra gondolsz, hogy egyszer majd minden jobb lesz, csak tarts ki, hiszen minden alagút végén fény van. De arra nem gondolsz, hogy mikor kiérsz az alagútból, a vakító fény csak egy villanásnyi ideig izgatja a szemet, majd amint hozzászoksz ahhoz, a világ visszasüllyed az unalmas megszokottságba.
.
Lindával a halpiacon futottunk először össze. A félholtan vergődő halakkal megpakolt pultok ontották magukból az orrbizsergető, keserű és szomorú bűzt. Ezeket a farkukkal a végső sakkjátszmáikat doboló élőlényeket elevenen kínozták azzal, hogy a friss levegőre teregették őket a kofák. A vesztükhöz én is nagyban hozzájárultam. Halász vagyok. Aktívan állatokat vadászni – ez a tevékenység hamar kiöli belőled az emberséget. Érzéketlenné válsz az iránt, amit csinálsz. Ez az egyetlen túlélési módszer. Viszont én sosem ettem meg a halat. Végig néztem, ahogy a vígan fickándozó halakból haláltusát vívó, fuldokló halak lesznek, és ez elvette az étvágyam.
Linda keményebb volt. Még én a férfiakkal portyáztam a tengeren, ő a kifogott halakkal dolgozott. Ha a megrendelő úgy kérte, Linda meglendítette a kését, és a hal feje véglegesen búcsút intett többi testrészének. Hogyan csinálta, hogy a szeme sem rebbent, miközben a kezei úsztak a hal nyálkás vérében?
Bármit túl tudsz élni. A nehéz dolgok megacéloznak téged. Csak utána már nem leszel ugyanaz az ember. Lindának nem volt senkije. Neki a halfejek eltávolításán kívül esélye sem volt máshogyan életben maradni. Linda az utolsó nyamvadt garasért is gürcölt, éjjelente is az üres piacon nyeste a fejeket. Az élete függött tőle. Nekem nem lett volna muszáj ezt csinálnom. Bányász is lehettem volna, csak a föld színe alatt izzadva dolgozni kevésbé volt vonzó, mint a tengeren halat fogni. Ezért is becsültem annyira Lindát. Neki nem volt választása. Őt belekényszerítették ebbe a mocskos világba. Nekem lett volna választásom, de túl gyenge vagyok. Ezért is utáltam magam.
Mikor összeköltöztünk, egy idő után a vállamon sírt éjszakánként. Ez a munka megfosztott minket az ártatlan jóságunktól, és mint egy lerántott lepel, úgy csapott minket arcon a kegyetlen élet. Ott voltunk egymásnak és mindketten ki akartunk szabadulni a mindennapos mészárlás poklából, hogy lemossuk magunkról a vért. Lindával egy falat alkottunk, ami elzárta a sarat, ami ránk ömlött kívülről, a mindennapokból. Nem volt ez szerelem első látásra. Sokszor úgy éreztem, sohasem volt szerelem. Kettő, az élet napos oldaláról lesodródott fiatal voltunk, akik egymásba kapaszkodtak.
.
Sokan félnek a haláltól. Ami azt illeti, kissé én is. Bár én mindig úgy gondolok a halálra, mint egy mély álomra, amely megvéd és eltakar. Ott már semmi rossz nem történhet veled. Ott már csöndben pihenhetsz, egy emberöltőnyi szenvedés után.
Linda halála sem volt üvöltő, ordító, sikoltó. Szép csöndben ment el. Nem hagyott maga után el nem pakolt ruhaoszlopokat a székén, nem hagyta, hogy a díszpárnák leesve heverjenek az ágy végénél, nem hagyta, hogy a szobában megálljon a levegő. Linda elpakolta maga után a ruháit, kiporolta és az ágyra igazította a díszpárnákat, és kiszellőztette a szobát. Pont, mint a mondás: rend a lelke mindennek. Csakhogy neki már nem volt lelke. Vagy ha volt is, akkor is felfoghatatlanul messze. Túl a ruhásszéken, túl a díszpárnákon, és túl a poshadt szobán. Valahol egészen máshol lehetett. Valahol, ahol nem kell, hogy vér tapadjon a kezeihez.
Átkozottul sokat takarítottam. Felporszívóztam, felmostam, szellőztettem. Azt gondoltam, ha már Körülöttem egy mocsokban dagonyázó világ van, legalább az én házam legyen más. Azonban ráébredtem, hogy a házam nem egy különálló sziget, hanem ennek a romlott világnak a része. A házam ugyanazon a földön áll, amelyen egy kicsivel odébb, a piactéren, a káromkodások szókincséből világbajnok hajléktalanok tépik ki egymás kezéből a kukából kicsempészett szemetet.
Néha azt éreztem, hogy a biztonságos falak mindjárt eltűnnek körülöttem. Nem tévedtem. A biztonságos falaim úgy omlottak le, mint ahogy a tarka-barka reményeim a cigarettacsikkel megfestett városomban. Linda öngyilkos lett. A falaim leomlottak. Nem is leomlottak, inkább köddé váltak, bele a tüdőkből felköhögött, büdös szmog füstjébe.
Mindig is azt gondoltam, hogy a világ, ami körbevesz, szürke. Telis-tele ugyanolyan emberekkel, akik ugyanúgy öltözködnek, beszélnek, a férfiak fociznak, söröznek, a lányok pletykálnak, és senkibe sem szorult egy piciny művészet sem. A világom Linda után már nem is csak szürke, hanem egészen fekete lett.
.
Lindával már többször megírtuk a végrendeletünket. Őszintén, fogalmunk sem volt, hogyan kell rendesen csinálni, de nem is akartuk. Életuntságból tettük. Ha az ember ellátogat egy templomba, és hall egy bűvös dallamot, akkor akaratlanul is arra gondol, hogy milyen megrendítő lenne ez az esküvőjén vagy a temetésén. Mi megállapodtunk, hogy nem házasodunk össze, így maradt a temetés. Nem akartunk behódolni a körülöttünk lévő világ tradícióinak. Nézni, ahogyan mindenki ünnepel, miközben valahol a szíve egyik bereteszelt fiókja mélyén mindenkinek ott vannak azok a pillanatai, amikor utálja önmagát, a helyzetét, ezt a kilátástalan várost. Mégis, senki sem akart változtatni. Mások már feladták.
A nagy célunk az elköltözés volt. Elrohanni innen, mielőtt ez a hely körénk mászik, alattomosan lefog és nem ereszt. Én már éreztem, hogy talán késő. Ez a hely már része volt az életemnek, és az itt elszenvedett idők véglegesen megváltoztattak. Már nem az a kisfiú voltam, mint egykoron.
Megtaláltam azokat a meggyűrődött, fonákjaira szétesett papírlapokat, amikre a végrendeletünket írtuk. Főleg a temetésről szóltak, mivel vagyonunk nem sok volt. „A temetésemen hárfa zene szóljon.” – írta Linda a végrendeletében. Linda első szava a hárfa volt. Régen a fővárosban élt és sok koncertre járt. Egyszer pedig a kis Linda úgy elámult a termetes hárfák angyalian csilingelő kórusán, hogy megszólalt: „háfa”.
.
A temetésen szürke volt az ég. A Nap elszunnyadt az ormótlan felhők közt. Linda is szunnyadt vele. „A temetésemen legyek ott én és azok az emberek, akiket te nem ismersz„- írta Linda. Humorosnak gondoltam, de ahogy körbepillantottam, tényleg alig ismertem valakit. Pedig mi sokat beszélgettünk Lindával. Tényleg sokat. Beszélgettünk arról, hogy milyenek voltak a napjaink, mik a terveink, hová költözzünk. De rájöttem, hogy sok minden kimaradt. Nem beszéltünk arról, hogy ez a hely lassan mindkettőnket megöl. Nem beszéltünk a félelmeinkről, arról, hogy úgy érezzük, hogy értelmetlen így élnünk. Mi valami nagyot szerettünk volna alkotni. Adni valamit a világnak. Nyomokat akartunk hagyni magunk után. És minden egyes itt töltött nappal egyre jobban úszott el annak az esélye, hogy mi maradandót alkossunk. Lehet azt mondani, hogy mi még fiatalok voltunk, de aki nem él ilyen helyen, az nem fogja megérteni, hogy nem kell idősnek lenned ahhoz, hogy ne higgyél magadban, a világban, és abbahagyd a küzdést a rohadt álmaidért. Ez a hely módszeresen kifacsarta belőlünk az életkedvünket, a lelkesedésünket, majd utoljára, megforgatva bennünk a tőrt, kimarta belőlünk az álmainkat, hogy kíméletlenül, meztelenül visszadobjon a halpiacra.
Ekkor jöttem rá, hogy én nagyon is szerettem Lindát. Csak a gondjaim elrugdosták előlem a szerelem elsőbbrendűségét és a túlélésre sarkaltak. Azt hittem, hogyha kiszabadulunk a mostani életünk láncai közül, lesz időnk szerelmesnek lenni. De már nem lesz. Lindát megfojtották ezek a láncok.
Pár ember lézengett még a koporsó körül. A hűvös idő rózsákat pingált az arcunkra. Nem tudtam kik ők, honnan jöttek. Talán, ha többet beszélgettem volna Lindával, akkor tudtam volna. Lindát sem ismertem volna igazán? Ismertem jelenje minden mozzanatát, arca rezdüléseit, szemének ködét, de ismereteim talán nem értek el szíve rejtett dobbanásaihoz, lelke halk kirakósaihoz…
.
Ismerős az az érzés, amikor mindenhol azt a bizonyos embert keresed? A zebránál, a siető emberek között, a nagy úton keresztbe. A hajókikötőben, egy graffitis padnál. Egy szocialista épület tövében kialakított virágágyásnál. Ott voltak a pirossal nyakon öntött, cirmos virágok, de ő nem. Talán ezek a nagy fejű virágok voltak egyedül azok, amelyeket szépnek tartott Linda a városban. Pár szál virág egy világvégi, barátságtalan helyen. Próbáltam látni őt. Azt képzeltem, hogy átmegy a zebrán, olvas a padon, megáll a virágok mellett. Látni akartam a körvonalait. Sokszor úgy éreztem, itt van mellettem, éreztem a teste melegét, láttam rajta a csíkos pulcsiját, amit a kedvemért vett fel. Összeért a kezünk. Már csak egy ugrás, hogy megszorítsam, megöleljem, eggyé váljunk. Ugrottam, de ő hopp, elillant. Csak a körvonalai rezegtek gyengéden utána. Aztán már azok sem.
.
Az élet megy tovább. Veled vagy nélküled. Minden ment ugyanúgy, mint azelőtt. Keservesen keltem minden reggel. A sötétségben rohantam fölfelé az emelkedőn a reggeli buszhoz. Beültem egy üres kettes helyre. Mellettem mindig Linda ült. Ő ült az ablaknál, én kívül. Most már én ülök az ablaknál. Valaki megkérdezte, szabad-e a hely mellettem, bólintottam. Azelőtt sokszor aludtam a buszon, Linda mindig felébresztett a megállónál. Most már nem aludhattam, nekem kellett figyelni. Egyedül sétáltam át a zebrán, a nagy úton keresztbe. Közben elkezdett felkelni a Nap, a hideg menekült, egyenesen belém. Mindig fáztam. Jobban siettem. Monoton dolgoztam, fogtam ki a halakat. Egyiket a másik után. Néha odanéztem Linda bodegájához. Üres. Még nem vettek fel senkit a helyére.
.
Épp belemarkoltam a fagyos vízbe, hogy megragadjak egy rémülten tekergőző halat, de a hal kicsusszant a kezeim közül. Linda leszidott volna, hogy ha ennyire szerencsétlen vagyok, honnan lesz pénzünk elfutni. Odafordultam a bodegájához. Volt ott valaki. Szelte a halakat. A távolból nem láttam az arcát. Ahogy eveztem ki a partra, láttam, kezei kissé ügyetlenül aprítanak. Nincs bennük az a feszes precizitás, mint ami Lindáéban volt. Ő nem Linda. Köszöntem neki. Vékony, fiatal lány volt, haja tajtékokban verdeste a hátát, arca kicsattant az izgalomtól omlós derűtől. Leila, mutatkozott be. Ádám, biccentettem felé. Láttam Lindát és magamat a lány mosolyában, kacsintó szemében, dacosságában. Kiköpött Linda. Kiköpött én. Mindketten ilyen elszántak voltunk, mikor annak idején idekerültünk. Mire elolvad a hó, sok pénzt keresek, és elmegyek innen, messze innen, fogadta meg Leila. Ezek is a mi szavaink voltak. Lindáé és az enyém. Mintha ezeket a mondatokat kivágták volna a múltból, és beletöltötték volna ebbe a lányba. De nem. Ő is ugyanolyan komolyan gondolta, mint mi. Csupán annyi különbséggel, hogy az élet az ő hátát még nem hasította keresztbe. Még.
.
Egyedül lépkedtem a hóban. A cipőm kopogott. Annak idején sokat sétáltunk Lindával a hóban. Megcsodáltuk, ahogyan cipőink nyomokat hagytak. Arra gondoltunk, hogyha a cipőinknek sikerül nyomot hagyniuk, talán nekünk is menni fog, hogy nyomot hagyjunk magunk körül a világban. Porhanyósan szálldogált a hó. Kettőnk közül már csak én hagyhattam nyomokat. És már én sem voltam benne olyan biztos, hogy az én nyomaim megmaradnak.
.
Az a különös, szomorú szemű fiú jutott az eszembe, Ádám, aki a tél kezdetekor beszélt velem. Volt valami a szemében. Valami keserű fájdalom, ami szinte dalolt, szirénénekkel elkábítva és szomorúságba csavarva engem. Bánatos volt, de kedves is. Olyan volt, mintha már ismert volna. Később sokszor láttam őt a vízen, ahogy halakat fogott, de többször már nem beszéltünk. Bár egy ideje már a vízen sem láttam. Talán elnyelhette őt a tenger hívogató keble.
A Nap nem szunnyadt már, kinyújtóztatta elgémberedett lábacskáit és a hó olvadásnak indult. Egész télen dolgoztam. Emlékszem, hogy annak a fiúnak megfogadtam: mire elolvad a hó, már nem leszek itt. Biztos voltam magamban, soha nem pihentem, reggeltől estig szeleteltem a szegény halakat. Aztán mégsem jött a pénz. Akkor még többet vagdaltam, de nem lett jobb. A költségek egyre nőttek, a fizetés egyre csökkent. Egy idő után már nem is aludtam. Éjszaka magam fogtam ki a halakat, reggelre mindet felaprítottam. Egy idő után aztán feladtam. Nem tudtam magamból többet kisajtolni.
Nemrég jött egy levél. Egy fiú állítólag öngyilkos lett, és minden vagyonát névtelenül rám hagyta. Nem volt valami sok. De arra pont elég volt, hogy új életet kezdhessek. Utoljára átmentem a zebrán, a nagy úton keresztbe, elsétáltam a hajókikötő mellett és a graffitis pad előtt, megálltam egy virágágyásnál a szocialista ház tövében, megkerültem a piacteret, a csónakokat, bodegákat, majd utolsót szippantva a száraz, állott, halszagú bűzből, felszálltam a távolsági buszra. Volt egy üres kettes. Beültem az ablakhoz. A mellettem lévő hely üresen árválkodott. Bár, mintha lett volna ott valaki vagy pontosabban valakik. Talán lehetett ott egy lány, aki annak a szomorú szemű fiúnak a kezét fogta.
.
A hó elolvadt. A hóval együtt a lábnyomok is. A fiú és a lány cipői pedig már soha nem fognak kopogni, sem a hóban, sem máshol. Vagy talán mégis? Valahol egészen máshol, fent, vagy valaki egészen más léptei által, itt lenn?
Hozzászólások
Üdvözöllek Richárd!
Tegeződünk a portálon, tedd azt bátran te is!
Aki már fiatalon ilyen remekül ír, annak "kollégák" közt az egyenrangú, közvetlen kommunikáció egyébként sem lehet kérdéses.
Kifejezően ábrázolod az elmagányosodás, az álmodozás és az elfojtott vágyak dinamikáját, miközben kérdéseket vetsz fel az élet értelméről, a remény és a reménytelenség közötti határvonalról. Novellád rendkívül erőteljes és szomorú, egyfajta filozófiai kérdésfelvetés arról, hogy mi történik, amikor az élet és a világ már nem képes reményt adni. Érzelmi hatása hosszú ideig megmarad az olvasóban.
Bravó, bravó! Nagy gratula + ötös pacsi.
Köszönöm, hogyha elolvassák:)