SZÉPIRODALOM

Hangyatársamnak, barátomnak, vagyis Pongrácz Áginak szeretettel.

Birodalom Ura kilépett az ajtón, bele a szikrázó napfénybe, és elégedetten nyújtózott egy nagyot. Ma nem foglalkozom a teremtéssel, határozta el, és előkotort egy csomag cigarettát, hogy a magával hozott gőzölgő kávé még jobban essen. Szép az élet! – üzente mosolya a világnak, miközben kisétált a kertbe.

A Birodalom népe, mint mindig, most is szorgosan dolgozott. Logisztikával foglalkoztak a legtöbben közülük. Tették, amit kellett, cipelték a mindennapit zokszó nélkül, énekelve az egyetlen munkadalt, amit ismertek - „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére!”-.
Egyikük rakodás közben egy pillanatra felnézett a kéklő égboltra, és felfedezte, hogy társaságot kaptak. Itt van a Főnök! – pisszegte a szomszédjának, aki sietve továbbadta a fontos információt. Felgyorsult tempójukból látszott, hogy jól működött a pisszegő-posta.
Nem mintha csak egy is elmondhatta volna közülük, hogy baja volt Birodalom Urával. Az Úr néha szemlét tartott, majd eltűnt, de ők tudták, hogy figyel. És ez a tudat elég volt, hogy maradék erejüket megsokszorozva teljesítsenek.

Mióta meglátták a napvilágot, dolgoztak látástól vakulásig. Megállásra, pihenésre, szabadságra egyikük sem gondolt, mert aki leállt, az hamarosan el is tűnt örökre. Ez a félelem pedig erőt és kitartást adott.
Az eltűnteknek szertartás járt. Eltűnési szertartás. A beszédet mindig a legöregebb társuk mondta, akkor is, ha nem volt megáldva szónoki képességekkel.
Most is erre készülődött az alkalmi szónok. Tegnap ugyanis eltűnt egy társuk, Huba. A szabály minden esetben az volt, hogy egy napnyi eltűnés után mondják ki a végleges törlést a létszámból.
Heléna, Huba felesége zokogva kért egy kis haladékot, hátha előkerül a párja.
De a szabály arra való, hogy betartsák, döntötték el a vének, és pontban 24 órával Huba eltűnését követően megállt a Birodalomban az élet. Mindenki lehajtott fejjel, némán emlékezett eltűnt társukra. Még a vállukon lévő terhet sem rakták le a kényszerű pihenő alatt. Kicsit lekucorodtak, úgy hallgatták a szónokot, aki Huba életéről beszélt. A száraz föld pedig, szomjasan itta Heléna némán potyogó könnyeit.
A szertartás végén feltápászkodtak, és indultak volna tovább, hogy bepótolják az elvesztegetett időt, amikor egy vékony, sírós hang megállította őket.
- Várjatok!
Heléna volt az. A szokástól és törvénytől merőben eltérő tettre még nem volt példa a Birodalomban. Nem tudták, mi ütött az asszonyba, de minden szem rászegeződött.
- Gondolkodjatok! Megéri ez az állandó rohanás, cipekedés? És mindez miért? Hogy egy nap, összerogyva a teher alatt úgy végezzétek, mint szegény Huba? Kinek akartok megfelelni? Ki hajszol Benneteket?
Társai összenéztek, és a válasz, mint valami varázsige morajlott a tömegben: - Senki.
- Akkor miért nem álltok meg néha? Miért nem beszélgettek soha? Miért ez az örökös, pihenés nélküli robot?
Heléna szavai üresen koppantak a lehajtott fejeken, meggörbült hátakon.

Valahol, a távolban zene szólt. Mindig is jelen volt, de a rohanásban soha senki nem figyelt rá. Most meglepve gyönyörködtek a harmóniában. A fiatalabbak óvatosan kihátráltak terhük alól, de az öregebbek egymást figyelve, - hogy ki mit tesz - vártak.
- Aki nem dolgozik, ne is egyék! – szólalt meg az egyik vén, aki már jó ideje süket volt, de ezt, talán még Ő maga sem tudta.
Néhányan kuncogtak, miközben alig észrevehetően, egyre több hátról került le a porba az addig cipelt teher.
A zene pedig egyre hangosabban áradt feléjük. Már a zsigereikkel is érezték, hogy most valami nagy és visszavonhatatlan pillanat részesei lettek.
Elhatározták, hogy mostantól más lesz minden! Már nem csak a munka és általa a gazdagodás lesz a fontos. Megtanulnak élni… Figyelni a világra, egymásra, önmagukra.
Egyre több arcra költözött mosoly… Próbálgatták, hogy tudnak-e teher nélkül is mozogni. És igen, sikerült!
Az eltűnési szertartás kezdett Fiestává válni. A ledobált terhekből lassan hatalmas hegy növekedett.
És akkor megszólat az Úr. Döbbent csend lett hirtelen. A zenészek letették vonóikat, a ricsaj elült, mindenki Rá figyelt.
Azt mondta: - Halló, én vagyok!
Népe szaporán bólogatva jelezte, hogy tudja.
- Ne győzködjetek, mert nem egyezem bele! Végeztem! – folytatta uruk.
A tömeg megértette az üzenetet. Egyetlen ellenvetés, és szó nélkül kezdtek szétszéledni. Megkeresték terhüket, alá másztak, és indultak szótlanul. A mosoly, mintha soha nem is találta volna meg arcukat, eltűnt.
A zenekar csomagolt, külföldi turné várta őket.

Birodalom Ura elszívta cigarettáját, zsebre vágta a telefont, és mérgesen bámult maga elé. Feldühítette az előbbi hívás. Csendre, nyugalomra vágyott. A csikk még mindig ott volt a kezében. Máskor vitte volna a kerti asztalon tartott hamutartóba, de most szórakozottan elhajította. Még utána pillantott, és nehogy tüzet okozzon, eltiporta.
- A francba, nem akartam rátok lépni. - vetette oda a rémülten menekülő hangyáknak.