SZÉPIRODALOM

 Drága Dédi!

 Fenn a magasban ritkán viszik az angyalok a híreket. Oly rég elutaztál abba a távoli, ismeretlen országba, hogy azt hihetnéd már a feledés homálya takar. Dédi, ne hidd ezt, Nagyi sokat mesél Rólad, szívében élsz, amíg szíve dobog. TE tanítottad, hogy csak a jó és a szép örök. Most elképzellek, amint kényelmesen pihensz egy mennybéli fotelban, színes, virágmintás köntösödben, hamvas hajadra ezüst kék színt fest a napsugár, szemeden olvasószemüveg és olvasod levelemet…

…Múlt nyár derekán, tikkasztó hőségben érkeztem erre a különös, furcsa világra, amit Te ideje korán elhagytál. A kórházban nagy sürgés-forgás vett körül. A hangokból érzékeltem ezt, mert látni, alig láttam, csak Édes puha, selymes virágszirom illatú melleit. Jó volt megérinteni és hallani azt az ütemes dobogást, amit már ismertem korábbi meleg otthonomból. Sejtettem, hogy valami különös dolog történhetett velem, mert minden másképp volt, mint odabenn. Érkezésemet vakító fény köszöntötte, ami nagyon szokatlannak tűnt bíborszínű, félhomályos kis odúm után. Halványan érzékeltem alakokat közel és távol, de kezdetben mindent fejjel lefelé. Édessel négy napig éltünk háborítatlanul, kettesben egy külön szobában. Nagyi és Apukám naponta hozták Édesnek az ízletes házi ételeket, hogy ez által én is finom táplálékhoz jussak. Először csak ízlelgettem azt a finom, meleg nedűt, ami Édes melleiből csordogált, majd rájöttem a fortélyra, hogyan lehet egyre többet kicsalogatni. Édessel minden együttlét mámorító és megnyugtató volt. Ennek dacára fogytam egy kicsit, de ez nem szokatlan dolog az ember életében pár napos korában.

Egy napon Édes és Apukám jól bebugyoláltak, kis sapkát is adtak rám, beleraktak egy mély kosárba és elindultak velem valahová. Kiléptünk a kórház ajtaján, rekkenő hőség, ricsaj, zaj, zúgás, moraj várt odakinn. Egyáltalán nem tetszett nekem. Legszívesebben visszabújtam volna régi nyugalmas kislakomba, de később rá kellett jönnöm, hogy ezt már sosem tehetem meg. Beültünk hármasban egy berregő valamibe, ami elindult velünk. A monoton berregéstől hamar elaludtam. Amikor felébredtem már új helyen voltunk, valószínű leendő otthonomban. Édes körbevitt a lakásban, ahol már semmi zajt nem hallottam, csak valami lágy, andalító dallam keringett a levegőben. Bentről is hallottam ilyet sokszor, nem volt ismeretlen. Örömömet hosszan tartó bömböléssel jeleztem. Így tudattam drága szüleimmel, hogy ez a hely nagyon tetszik nekem. Édes átöltöztetett, puszilgatott, simogatott a fejem búbjától a lábam ujjáig, majd belefektetett egy finom illatú ágyacskába. Azután egyre halkuló dallamok lopakodtak a fülembe és újra elszenderedtem.

 Édesnek nagyon finom teje volt, ahogy teltek a napok, egyre mohóbban ettem. Később kiderült, hogy én egy nagy-nagy zaba-gép vagyok. Annyit ettem, mint egy kis víziló. Legtöbbször hasra fektettek, mert azt hitték, hogy nekem úgy jó. Jó volt, nem tagadom, de néha rekedtes hangon nyöszörögtem, mintha fájna valamim. Valahogy így, hogy „ajjaj…jaj…ajjaj…jaj…ajjaj.” Jól rájuk ijeszthettem, mert azt hihették, a hasam fáj. Lehet, hogy fájt kicsit, már nem emlékszem, de ilyenkor kiharcoltam, hogy ölbe vegyenek. Nagyon jólesett, amikor felvettek, simogattak és megszeretgettek. Ez így ment majdnem három hónapig. Édesnek sok-sok álmatlan éjszakát szereztem. Többször is megnézett éjjel, amikor nyöszörögtem, minden neszre odajött hozzám. Amikor nagyon rázendítettem megszoptatott, sétált velem, dúdolt nekem, a karjaiban mindig megnyugodtam. Már majdnem három hónapos voltam, amikor Édes és a doktor néni végre rájöttek, hogy hatalmas étvágyamnak már nem elég Édes finom nedűje. Havonta jártunk a doktor nénihez, aki mindig alaposan megvizsgálgatott. A mellemre meg a hátamra hideg korongot rakott, megnyomkodta a hasamat, belenézett a számba, végül két karomat is megsimogatta. Egy ilyen alkalom után már cumisüvegből is kaptam tejecskét. Ez nem volt olyan finom, mint Édesé, de engem nem zavart, mert csillapította óriási étvágyamat.

 Ezután úgy nőttem, mint a gomba. Már nem kellett olyan sűrűn felkelni hozzám. Este nyolc után elaludtam, csak hajnalban ébredtem fel először, utána reggelig még párszor, de most már nem így van…

…már csak hajnalban ébredek fel először, utána reggelig még párszor…

Mondanád erre, hogy ugyanúgy, mint korábban. Jó, jó a helyzet nem sokat változott, de Édes nagyon türelmes és olyan jó, amikor a közelemben van és hallom szíve dobogását. Ne hidd azt, hogy én egy kis önző teremtés vagyok, s kihasználom az anyai jóságát, bár némi igazad lehet, ha így gondolod.

Dédi, képzeld, már járni is tudok, nem egészen úgy, mint a nagyok, de napról napra egyre jobban gyalogolok. Remélem, mire a hópelyhek szállingózni kezdenek és belepik a házakat már én is szaladok.

Dédi, nagyon vigyázz Magadra ott fenn a magasban, mert itt lenn a Te lelked bennünk van:

                                                                                                                                                                                                                                                                              Dédunokád

2013. szeptember 17.