SZÉPIRODALOM

a járdák galambjárta öreg pora
szegett szárnyú elsuhant
évekre lett írva elmosódott neved
béke ahogy a feneketlen kút mélyére
nézel ki tudja mennyi áldott s
édes hajnalodó pillanat esővize
veszett ott el s bedobott égi
kacatok esési pályája dereng
s tarka szívek gyűrűznek
félhományos eseményhorizontján
az Újhold vigyázta eliramlott
párosan-fehérlő jelenlétnek
s középarányosban áll a foghíjas
felejtés s holmi naftalinba tett
a lélekből előkerült holocén lelet
közt a Várkerület sóhajtó hűsége
s halott virágok álmán egy régvolt
ránk mosolygó délután az
Erzsébet-liget igen az illatozó
hang amely hozzám szólt
egyszerű ártatlan tarka varázslat
mely lágy tavaszi esőket szakasztott
s emlékét rejti a feneketlen kút
a botanikus kert ősfái tudják csak
ahogy kéz a kézben szaladtak
immár tovatűnt angyali körmozgás
időző felhők Sopron fölött
talán még várhatok halkan kéklő
otthont ahogy utoljára szól
hiányodból is elmúló hangod
mintha még mindig várnál
váratlan egy kóbor alkonyt
szelíden ölelve bár kútmély
már e tegnap s a lélekre
surrogón leszáll majd
szürkén távolodva búg
a galambalakú remény
kortalan villanás korosodó este
az utolsó zöld-sárga vonat
rég elment de a lélek őrzi
annyiszor utánaszaladó
piros kabátos szenvedélyed