SZÉPIRODALOM

Szótlanul állok szomorú

fűzfának mohával benőtt

lehajló ágai alatt.

A szellő birokra kél az

idővel… levelek között

vágtat a holnap… a jövő.

Lelkemben őrzöm az álmot.

Most itt vagyok… lassítani

kellene lépteimen, de

magával ránt, nem kímél, a

könyörtelen mulandóság.

Arcomra sűrű hálót sző

a sors, elveszem mögötte.

A szél titkos üzenetet

sodor, a por féltőn óvja.

A csendet suttogó hangok

törik meg, minden egyes hang

gyökeret ereszt szívembe.

Magamba fojtom a bennem

dúló hatalmas tüzet, csak

egy aprócska lángot hagyok.

Talán… nem, biztosan tudom,

egyszer még újra magasba

csap, felégeti a múltból

itt maradt megsárgult fájó,

esetleg szép emlékeket.

A jövőjét csak az bírja,

ki a múltat nem sajnálja.