SZÉPIRODALOM

– Ackermann professzor? Engedje meg, hogy gratuláljak előadásához.
A férfi asztala előtt állt.
Ackermann a pohár Coca-Colában táncoló szénsav buborékokat nézte. Nem hasonlított a kócos hajú Tournesol professzor karikatúrájára, pedig a tudósok zöme e hóbortos személyhez méltónak találta. Tekintetét a kövérkés férfira szegezte.
– Köszönöm – és elfogadta a kezet. – Uram?
– Sargent – volt a válasz, és a hívatlan vendég az asztalához ült. – Megnyugtatom, nem vagyok professzor, sem újságíró. Úgy mondanám, hogy egy profán csodálója vagyok, és gondolom, hogy ez nincs messze az igazságtól. – Beszéd közben két kólát rendelt a mellettük elhaladó pincérnél.
– Az ön meggyőződése, hogy nem vagyunk egyedül a mindenségben. Egy időben, cáfolja annak a lehetőségét, hogy találkozzunk a galaktika többi lakóival.
– Jól értette Sargent – volt a professzor válasza. – Évezredeken keresztül azt képzeltük, hogy mi vagyunk a mindenség közepe. A vallások, a megszámlálhatatlan afrikai, óceániai, ázsiai és amerikai hitek bázisa valamilyen egyedüli teremtés volt, az istenek kísérleti területe különböző célok megvalósítására.
Az utolsó száz év fejlődése, a technikai és tudományos fejlődésre gondolok, kizárva a filozófiát és teológiát, kitágította látóhatárunkat megengedve a feltételezést, hogy nem vagyunk egyedül, nem egyetlen teremtmények vagyunk.
– Ideje volt professzor úr, ha megengedi – vágott közbe Sargent mosolyogva.
– Igaza van. Most megpróbáljuk bepótolni az elveszített időt és minden irányban keresgélünk. Rádióteleszkópok, műholdak, rádiókapcsolat, és soha semmi. Egyidőben egymásnak ellentmondó, sokszor fantasztikus vagy hamis tanúskodások repülő csészealjakról. A mindenség látogatóit nagyfejű törpéknek, vagy vékony és magas embereknek személyesítik meg, hatalmas homlokkal. Az állítólagos tanuk megmagyarázhatatlan eltűnésekről, és orvosi vizsgálatokról beszélnek a repülő csészealjakban.
– Természetesen ezt nem hiszi el! – Sargent őszülő haját simogatta.
– Nem mindent. Egyes dologra nehezen lehet választ találni, de számomra nem ez a lényeges.
– Akkor micsoda?
– Normálisnak találom, hogy még nem találtuk meg a Föld nővérét. Ez olyan, mintha egy tűt keresnénk a szénakazalban. De nem normális, hogy nincs rádiókapcsolat. Ha egy másik civilizáció elküldött ezer évvel ezelőtt egy üzenetet ezer fényév távolságból, akkor ma a nyomára találunk. Egy folyamatos jelzés is elképzelhető. De soha, semmi. Más probléma az idő és a távolság. Ha a rádióhullám ezer fényév távolságon a fénysebességgel halad át, rakétainknak ez egy örökkévalóság.
– Ez igy igaz, de semmi értelmét nem látom annak, hogy egy civilizáció jelezze létezését! Más közlekedési vagy kommunikációs formáról nem beszélve!
– Valóban jól hallgatta a konferenciámat, Sargent? Sokkal nagyobb sebességet képzeltem el, mint amire pillanatnyilag képesek vagyunk. A fénysebesség manapság elképzelhetetlen, és hosszú ideig megvalósíthatatlan a Föld és a távoli, több parsec távolságban lévő planéták között. Egy utópia. 15-20 év oda, és ugyanannyi vissza,  lehetetlenné teszi számunkra a világűr megismerését.
– Tudom jól, professzor. Ez a teóriájának összefoglalása. És mindenki zavarban van, mert azt lehet feltételezni, hogy egyedül vagyunk a mindenségben.
– Ezt nem mondanám – volt Ackermann válasza, és a kávéház örökmozgó tömegét nézte asztaluk körül.
„Ha nem tévedek, ugyanez a helyzet, mint itt, a méretekről nem beszélve. Most mi ketten egyedül vagyunk itt, elszigetelve a tömegben. Nem tudunk, vagy csak nagyon nehezen, kapcsolatot teremteni a körülöttünk lévőkkel.
– Miért? – Sargent gömbölyű arcáról valódi meglepődés tükröződött.
– Láthatatlanná váltunk. Egy tömegben vagyunk, a tömeg részévé váltunk! Mindenki saját problémáival foglalkozik és asztaltársával beszélget, mint mi.
– Rendben, gondolom, hogy igaza van a jelenlegi helyzetben, professzor úr.
– Mire gondol? – Ackermann nem értette szavainak rejtett vagy valódi értelmét.
– Ez igen egyszerű. Mindig van egy jelenlegi helyzet, ezer, ötszáz vagy tíz évvel ezelőtt is volt. Régen lapos volt a Föld, Ptolemaiosz teóriája szerint. Galilei szerint nem volt lapos és a mindenség közepe, hanem gömbölyű és a többihez hasonló planétává változott.
– Ezt értem – és a professzor a szemüvegét tisztította. Szemüvege nélkül egy öregedő bagolyhoz hasonlított.

– Vagyis maga szerint átmeneti helyzetben vagyunk?
– Igen. De ne felejtse el, hogy 150 évvel ezelőtt senki nem hallott rádióhullámhosszról! És ha holnap egy eddig ismeretlen sugárzást találunk, vagy más utazási lehetőséget, mint a mai rakéták?
– Fantasztikus feltételezés barátom – volt Ackermann száraz válasza, miközben szemüvegét az orrára tette.
– Így van professzor, így van. A jelen különbözik a múlttól, nem gondolja? Sok minden lehetetlennek tűnik, vagy természetellenesnek. Vagy valamit úgy képzelünk, hogy normális. Például abszolút normálisnak tűnik, hogy szívünket baloldalon hordjuk. Ön és mindenki más – és karjával nagy kőrt irt le a körülöttük lévő tömegre mutatva.
– Ez természetes – volt Ackermann válasza.
– Adja ide a kezét – és válaszra nem várva, Sargent megfogta Ackermann bal kezét, és mellkasa jobb oldalához szorította
– Mit érez? 

– Szívdobogást… jobboldalon! Ez nem normális!
Ackermann homlokát ráncolva nézte a mosolygó, kerek arcot.
– Maga egy véletlen baleset, természetellenes, mint a sziámi ikrek, vagy a kétfejű borjú. 
– Nem, nem, téved professzor úr! Ez egy példa, csak egy példa, hogy megértse, hogy pillanatnyilag érthetetlen lehetőségek vannak. Teóriája érthető, és igaza van a mai helyzetben. Most, ma, nem tudnak a mindenségben utazni, mert pillanatnyilag képtelenek megoldani a tudományos problémákat. Kétszáz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy picike valamivel egy másik országban élő emberrel beszéljen. A kis hordozható telefonra gondolok. Ma ez természetes és normális. Minden gyerek a zsebében hordja. Kétszáz évvel ezelőtt ez az idea nem merült fel az írók, vagy tudósok fantáziájában, és senki nem tételezte fel ezt a lehetőséget, arról nem beszélve, hogy ez istentelen, ördögi gondolatnak nyilvánítható lett volna az akkori felfogásnak megfelelően.
– Azt gondolja, hogy a tudomány…
– Pontosan. Még nem érték el azt a színvonalat, hogy a kapcsolat létrejöjjön.
– Biztos ebben? – A szemüveg mögött Ackermann rövidlátó tekintete a másik arcán kereste a választ.
– Szíve a jobboldalon… van valami más is?
– Miért teszi fel a kérdést?
– Mert gondolom, hogy valami rejtett üzenete van, de nem tudom, hogy mi? Gratulál a teóriámhoz és eddig ismeretlen lehetőségekről beszél.
– Csak azt akarom, hogy az ajtó nyitva maradjon. A konferencia végső megállapítása, hogy az emberiség egyedül van a mindenségben annak ellenére, hogy biztos más intelligenciák létezésében. Pillanatnyilag fizikailag képtelenek a mindenségben és az időben utazni, ez önöket látszólag örökös magányra ítéli. Ez a bezárt ajtó, professzor! Hagyják nyitva az ajtót a jövő előtt. Mert valójában nincsenek egyedül.
Sargent az üres poharát nézte elgondolkozva.
– Egy bizonyítékra van szüksége. Tudom, hogy nem mondja el senkinek, mert képtelen magyarázattal szolgálni és egzaltált, tudományellenes embernek tekintenék. De ne felejtse el professzor úr, nincsenek egyedül! A magány nem létezik!
Elhallgatott, és zakója zsebéből kis dobozkát vett elő, amit maga elé tett. Egyik kezében az üres pohár, a másikkal egy szinte láthatatlan gombot nyomott meg és eltűnt.
Ackermannal szemben a szék üres és az asztalon csak saját pohara maradt. A széket nézte, az asztalt, és körülötte az embereket. Senki nem látott semmit. A zsivaj, az állandó mozgás a kávéházban megakadályozta, hogy észrevegyék Sargent eltűntét.
Világában ez megmagyarázhatatlan, lehetetlen csodának tűnt. Remegett. Most megértette Sargent magyarázatát. Várni kellett még, hogy a kapcsolat létrejöjjön a többiekkel. Talán itt voltak már. Körülöttük, láthatatlanul. És ő tudta már, hogy nem voltak egyedül.