SZÉPIRODALOM

Lakása valóban kicsi és szűk, egyszobás. Mivel konyha és fürdőszoba is volt, garzonlakásnak keresztelték. Számára egy apartman.
Szűk, és kevés hely maradt mozogni benne az elhízott férfinak. Hasa kiömlött nadrágjából és ingét nem tudta rendesen begombolni.
Bútorai között a kis szobában nehezen talált magának helyet. Nem csak teste, szíve is zsíros volt.
A televízió egész nap működött, már nem is hallotta a halk fecsegést, így az elszaladó képekre sem figyelt. Ez volt megszokott környezete, a valóság.
Fáradt volt. Fáradt az élettől, orvosságaitól, a változatlan utcai látványtól, amit keskeny ablakán keresztül láthatott. Fáradt saját magától, sípoló lélegzetétől, attól, hogy lábai mindég dagadtak és nem akarták többé hordani. Fáradt volt a magánytól.
Már semmit nem szeretett maga körül. Sem az embereket, sem bútorait. Stílustalan bútoraihoz semmi emlék nem fűződött. Csak két dolgot szeretett, két kis festményt. Két, valószínűleg értéktelen, egyszerű festményt. A nagyobbik, egy régi, budai negyedet ábrázolt, a vén Tabánt.
Nyári napfényben fürdő, század eleji öreg házak szegték a millió cipőtől kopott lépcsős utcát.
Az utca egy dombra mászott, s fent a dombon csak a jó ég tudta hová vezetett egy keresztutca.
Az öreg házak azelőtt élénk színei rég elfakultak már, és sebhelynek tűntek a bezárt ablakok a leprás falakon. Elképzelte, hogy a vastag falak mögött a hőmérséklet kellemes, nem olyan fulladt meleg, mint az utcán.
Sokszor nézte ezt a festményt. Ha ott élhetne! Milyen különbség az örökös hideg szürkeség és a képből áradó meleg között!
Csak a szemét csukta be, és elképzelte a fényt és a csendet. Szemeit kinyitva, ott állt a napsütésben a lépcsők alján, és ez csodálatos volt!
Az utcasarkon az egyemeletes ház magas falai mögött egy kert rejtőzött. Egy tölgy görcsös karjait és bágyadt leveleit látta. Valahol egy kutya ugatott.
A földre és cipőjére nézett. A hasa eltűnt! Újra vékony volt. Az arcához nyúlt. Tükör nélkül is tudta, hogy fiatal. Újból fiatal! Sudár és szép. Az ujjai is vékonyak voltak.
Kettesével szaladt a lépcsőkön, mint fiatal korában és szíve nem vert gyorsabban.
A falak sugározták a nap melegét, és sajnálta, hogy az ajtók zárva voltak.
Sehol senki.
Mindenütt a csend.
Ablaknyitást hallott, s mint láthatatlan bogarak döngicsélése, érthetetlen szavak mormolását. Senkit nem látott.
Minden olyan szép volt. A kék égen felhők vitorlái úsztak álomhajóként ismeretlen tájak felé. A kutya időnként elhallgatott, mintha mások számára nem hallható válaszra figyelne.
Egyedül volt. Körülötte csend és a magány. Egy lépcsőre ült, és ujjai öntudatlanul szaggatták a füvet a kövek között. Lehunyta szemét…
A festmény előtt ült és nehezen lélegzett. Senki nem állt a kopott lépcsőkön. A vásznon sem volt senki.
A másik képen egy parasztházat látott. Mohos nádfedél és fehérre meszelt falak. Elől két kis bezárt ablak, és oldalt keskeny, nyitott ajtó. Az egyik ablakot egy virágzó bokor takarta el félig, és ő az ösvényen állt a kerítést tarkító vadvirágok mellett.
Egy fiatal parasztlány dúdolt és öntözte a virágokat. Barna haját sárga kendő fedte, mellét piros mellény, és rövid, ráncos szoknyája látni hagyta meztelen lábait.
Szép üde, fiatal teremtés.
Egy élő festményben gyönyörködött. Újra fiatal és szép volt, és érezte fiatalsága erejét a leányt csodálva.
Zajt hallott, madarak csiripeltek. A kerítés alatt egy kotlós hívta csibéit. Nem látta, de hallotta a kacsákat feleselni a bokrok között.
Ez volt az élet. Szép volt a leány. Ott akart maradni, vele. Egy fiatal leány, egy fiatal fiú. Új életet kezdeni. Közelebb lépett. A leány ránézett és mosolygott.
Oh, milyen mosoly volt… Ezt a mosolyt kereste egész életében. Most megtalálta. Egy cinkos, megértő, szerelmes mosoly. Lelkét tükrözte szeme. Ártatlan volt. A napfényes tekintet felé közeledett, magához húzta ellenállhatatlanul. Könnyű, boldog, fiatal, így közeledett felé és eltűnt benne.
Másnap reggel az ápolónő a földön találta, a kis festményt szorítva szívére.

*