SZÉPIRODALOM

Mintha két bóbiskolás közt még most is emlegetnéd, amint apró gyerekként
Budakeszin egyedül szánkózol, és beleborulsz a sáros, hókásás latyakba,
később a Wesselényi utcai ház emeletén izgatottan töltöd magadba az új miliőt,
majd elszakadt leventeként addig bolyongsz a Dunántúl szétbombázott útjain,
amíg az osztrák határon túl, a nyomorúságos fogság korlátai meg nem állítanak.

Mintha még most is a háború utáni rövid időszak számodra meghatározó, titokzatos
romantikáján merengenél, és mosolyognál az első spicces hazatéréseden, ahogy beejted
a kulcsod a csatornarácson, és a házmester markába nyomod a zsebedben lelt süteményt.
Csókakőn, a szikrázó Tejút alatt, mintha még most is számoltatnád unokáiddal az elhúzó
repülőgépeket, a műholdakat és a hullócsillagokat, feljegyezve az észlelésért járó forintokat.

Mintha még most is hallanám, ahogy éles hangon, színpadiasan artikulálva nevetsz,
felpolcolt, fájdalmas ízületű lábad megrándul, pocakodon a ruha reszketve megremeg.
Mintha érezném, milyen erősen kapaszkodsz az utadba eső tárgyakba, amikor mosdóra bicegsz,
mintha látnám az előszobában szétfröccsenő fekete véred, ahogy a köhögéssel felbuggyan belőled.
Mintha kórházi ágyadon még azt latolgatnád, beülsz kopott autódba, és végigjárod a bakancslistád.


Mintha még itt ülnél. Üres helyed tapogatom a kanapén, ahol kiteknősödött a kárpitozás.