SZÉPIRODALOM

Ajtómon kilépve a kora reggeli szellő lágyan érinti meggyötört arcomat. Üdvözöl, és bíztatni próbál. Mélyen magamba szívom, az egész város emlékével együtt, miközben visszatérek azokba az időkbe.

– Jó reggelt, Walt! – szomszédom kávéját kortyolja teraszán. – Ma sikerülni fog? – érdeklődik, mire én hátamra kapom a reményt hordozó táskám, és elindulok.

– Bizakodom! – válaszolom, és mielőtt megérezném perzselését, hallom, hogy sok sikert kíván.

A jel a hátamon velem együtt kel útra. Hűséges társam úgy szimatol a levegőben, mint a prédára leső vadászkutya.

Szinte még látom a mosolyukat. A gyermeki élet tükörsima ártatlansága itt ragyog előttem. Hallani vélem boldog kacajukat, amik az elmúlással szállnak a fülledt levegőben. Parányi lépteik minden nyoma beleég az aszfaltba, mintegy örökségül adván a jövő semmijének. Sokszor láttam a mérkőzésüket. Végül döntetlenül égnek porrá.

– Jó reggelt, Walter! – perzselő ismerős hangja már messziről megérint. – Hogy s mint van ma reggel?

– Üdvözlöm, barátom! – ráncos arcom kedves mosolyt ölt magára. – Pontosan érkezik, mint mindig.

Elmosolyodik.

– Hát tudja jól, Walter. Ki korán kel…

Mielőtt befejezhetné az ismerős mondatot, egy pillanat alatt hamuvá porlad. A nálam is vénebb aggastyán mintha ma gyorsabban elégett volna. Igen, határozottan. Szerintem tud valamit, amit én nem, szóval ideje tovább indulnom.

– Menjen csak, nemsokára érkezem! Segíteni fogok… – mondogatom immár csak az izzó semminek, miközben a frekvenciák közötti sercegés lépteimmel együtt erősödik.

Menetrend szerint pontosan a negyedik lépésnél megtörténik, a legutolsó gólöröm. Szeretem hinni, hogy mindez nem múlt el, hogy még itt vannak, játszanak, kergetőznek, élvezik a gyermeki létet. Mindig megfogadom, hogy nem nézek vissza, de egy láthatatlan mágnes elhúzza tekintetem. Szemeim lehunyom, nem akarom látni már, de a perzselő lángok mindig utolérnek, és velük együtt én is szenvedem. A sarokra érve lábaim között az apró repedésekből feléledt természetet meglebbenti a szél, amikről a lángok spórája is sétájára indul. Megtörhetetlen hadseregként magabiztosan nyomul előre. Tudja, hogy a világ az ő oldalán áll, és mindenben támogatja.

Apró elektromos moraj fut végig a hátamon, mintha valaki a túloldalon is lélegezne. Bárcsak úgy lenne, végre!

– Várjon, Walter!

Arcom mosolyra húzódik; egy újabb ismerős. Partnerem utolér, és most mellettem kullog. Egy darabon mindig elkísér, és kivétel nélkül kellemes társaságnak bizonyul. Nem valami beszédes, mindig csak egy kérdést tesz fel, és miután megkapja a válaszát, távozik. Mohó kíváncsisága hajtja fiatal, perzselődő vérét, és én mindig készséggel válaszolok.

– Mit mondhatnék önnek – felelem neki. – Megszoktam? Igen. Elég időm volt rá. Segíteni fogok. Bízzon bennem!

Léptei egyre inkább izzanak az aszfalton, majd lépésről lépésre foszlanak, apró hamucafatokat hagynak maguk után. Én már tudom, hogy nemsokára elköszön. Mindig így van, és mindig így lesz. Viszont nekem ma sietnem kellene, de nem akarom megsérteni, így kissé lassítok.

– Tudja, ez számomra már nem csak feladat, hanem kikapcsolódás, és biztos vagyok benne, hogy elérkezik majd az a nap, amikor nem csak boldogan, hanem elégedetten hajtom álomra fejemet.

Hirtelen megáll. Egy pillanatra nézek csak izzó szemeibe. Mosolyog, és megköszöni a mai beszélgetésünket is, és hozzáteszi, hogy örül, hogy ismét elkísérhetett egy darabon.

– Én is örültem, hogy ismét láthattam – válaszolom neki csendben. – Mindig jól esik a társasága. Holnap találkozunk.

Magára hagyom, és nem nézek vissza. Már nem engedek a vonzásnak. Elégszer láttam már, ahogy a lángok elporlasszák szerencsétlent.

– Kitartást, barátom! – mondom csendben, miközben ismét végighallgatom szenvedését.

A hátamon utazó remény folyamatosan, csendben figyel.

Az úttest kellős közepén új élet sarjadt. Az ég nehéz könnyei nemzették, táplálták, és most itt van előttem, teljes groteszk pompájában. Gyökerei messzire nyúlnak, elszívnak minden nedvet a múlt maradványaiból. Üdvözöl engem, én csak bólintok neki. Kommunikációnk mindig csak ennyi, és nem több. Vannak dolgok, amiket nem kell erőltetni. Ezt ő is tudja. Nem hibáztatom őt, hiszen nem tehet semmiről.

Szépen lassan lépkedek tovább az ásítozó házak tengerében. Elképesztő, hogy mindig felfedezek valami újat. Mintha napról napra egyre ráncosabbak lennének. Egynémely ízléses borostát növesztett már magának. Akadnak olyanok, akikre ráférne egy borbély, de majd említem Esthernek, feltéve, ha végre kinyit. Jó ideje nem láttam már, csak a szomszéd említette a minap, hogy valami kórság ledöntötte a lábáról szerencsétlent. Apropó, szomszéd. Napokkal ezelőtt megkért, hogy vigyek neki valami kenőcsöt, mert megperzselt bőre elég csúnyán kihólyagosodott.

Listámra vésem a többi teendő közé, majd szemem megakad a cukrászda épületén. Kezemben a toll megdermed, ahogy tekintetem végigsuhan az olvadozó fagylaltok tengerén. Azt hittem, már bezárt, de ezek szerint mégsem. A kis Sebastian pont megkapja adagját, és lángoló örökmosoly kis arcával elindul, hogy valahol elfogyassza.

– Jó reggelt, Walter bácsi! – köszön kedvesen.

– Szervusz, fiam. Epres? – kérdem tőle kíváncsian, mintha nem tudnám előre a válaszát.

A fiú bólint, szemeiben megcsillan az ártatlanság, majd nyelve mohón belenyal a lángokba. Elsétál az épület sarkához, majd hirtelen beleolvad az aszfaltba. Menetrend szerint. Pont két napja esküdtem meg, hogy soha többet nem nézek oda, de szeretném megélni azt, hogy legalább két lépéssel messzebb eljut. Azt a fagylaltot már sohasem fejezi be.

Hátamon a halk, szúrós sercegés olyan, mint egy távoli kéz kopogása a semmin. Lépésről lépésre változik a jel, és én csak várok. Sikerülni fog! Tudom.

Megkondul a harang. Az ódon templom árnyéka ugyanott fogad engem, és mint mindig, most is megállok, és elmondok egy imát mindnyájunkért. A statikus zaj hol elhal, hol fellángol, mintha végre megtörténne az, amiért fohászkodom. Sajnos nem így történik.

Árnyékból árnyékba lépkedek. A nap már nem ugyanaz, mint amilyen régen. Még emlékszem azokra az időkre, amikor nem perzselt. Odafent mosolygott rám. Belenéztem, és tündököltem a ragyogásában. De mostanra elszégyellte magát. Fáj neki az, ami van. Már nem engedi, hogy a szemébe nézzek. Egyszer megpróbáltam. Pontosan emlékszem arra a délelőttre. Ez még az elején történt. Ugyanitt sétáltam, kedvenc dalomat fütyörésztem, csakúgy, mint most is. Rettenetesen fájt. Bántotta őt, pedig én nem akartam bántani. Bőröm alá marta magát, minden zsigerem égette. Tudom, hogy nem akart fájdalmat okozni. Esze ágában sincs ártania nekem, hiszen ő is csak áldozat, talán mindannyiunk közül a legnagyobb, így nem is hibáztatom. A dallamot azóta is ajándékul hozom neki. Megtanulta újból értékelni, tudom, hogy jól esik hallania, és számomra külön öröm, hogy a kihalt utcák, üres sikátorok napról napra társulnak hozzám, és közös zenekarunk játéka még jobban küldi a gyógyító energiákat számára.

– Walter! – kiáltja nekem odafentről.

Gondolataim hirtelen kihajítanak engem. Majdnem tovább sétáltam célomtól.

– Azt hittem, már ide sem ér! – folytatja, majd széles taglejtésekkel invitál magához, oda fel, a torony tetejére.

– Jövök, barátom! – válaszolom neki, mint tegnap, meg azelőtt is.

– Üdv, Richard, van forgalom? – kérdezem az öreg benzinkutastól, miközben a toronyba igyekezek barátomhoz.

Az út túloldalán a kutas lángfürdőben ragyogva, némán ingatja a fejét.

– Biztos jönni fognak! – bíztatom kedvesen, és belül örülök, hogy ő legalább nem szenved.

Ez a benzinkút szinte az otthona lett az öregnek. Egy élet munkája, amit még azután is folytat. Mondjuk a kiégett falakat rendbe rakhatná végre, mert így nem kell csodálkozni, hogy nincs forgalma, de hát ezt már csak ő tudja.

– Jó útja volt, Walter? – kérdi barátom, miután felmásztam én is a tetőre.

– Csak a szokásos – válaszolom, miközben letelepedek mellé, és végre kifújom magam.

Hátam terhét kipakolom magunk mellé. A rádió sercegése idegesen vibrál, mintha valaki gondolkodna, megszólaljon-e. Feltekerem a hangerőt, majd minden figyelmünk az éterre fókuszál. Semmi. Csak a statikus zajok.

Kitöltöm a dokumentációmat. Kereken a négyszázadik sétámat tettem meg. Öreg barátom mellettem mosolyog, majd ahogy ránézek, arca hirtelen elkomorul.

– Netán bántja valami? – kérdezem tőle, félbehagyva a körmölést.

Nagyot sóhajt. Érzem a tüdejéből távozó égett szagot.

– Képzelje, Walter. Esther meghalt – mondja nekem szomorúan.

– Sajnálom. Őszintén sajnálom – válaszolok, és reménykedem, hogy utoljára.

Miközben babrálok a felszereléssel, szemeim megakadnak a lábain. Kukacok járkálnak perzselt húsában. Mohón falják a szennyezett szöveteket, miközben gonoszul mosolyognak rám. Mindig ezt csinálják, és sajnos nem tudom nem észrevenni. Esther is négyszázadik alkalommal tért örök nyugalomra, de ezt elég, ha én tudom. Táskámból egy üveg békebeli pezsgőt húzok elő, és a magasba emelem.

– Ma ünneplünk, barátom! – mondom büszkén.

– Nocsak, netán sikerrel járt? – kérdi reménnyel telve, mire én csak ingatom a fejem. – Akkor? Mit ünneplünk? – érdeklődik tovább, miközben a pezsgő hangos pukkanása visszhangzik a kihalt utcákon.

Megtöltöm poharainkat, majd az egyiket átnyújtom neki. Már nem figyelek szénfekete kézfejére. Négyszáz alkalommal láttam már.

– Tudja, a négyszáz egy gyönyörű szám! Szerencsét hoz! – mondom neki büszkén, miközben poharamban táncoltatom az alkoholban fürdőző apró buborékokat.

– Ha maga mondja, Walter!

Arcára ismét gyengéd mosoly húzódik, mire én megemelem poharam.

– Estherre, barátom! Estherre és mindenkire!

Poharaink hangosan koccannak. Mellettem a készülék úgy próbálja befogni a jelet, mintha egy idegen lélegzetet keresne a világ peremén.

Előttünk izzik a világ. Ezernyi lélek bízik bennem. Tudom, hogy az éter előbb-utóbb megszólal.