szemedből
könnyzuhatag
zúdul rám
cseppenként
koppan
szívemen
egyenként
fúródik befelé
egyre beljebb
majd hirtelen
mint a kés
megállnak bennem
kimondatlan
szavaid
egyedül vagyok!
egyedül vagy!
hiába kereslek
el sosem érhetlek
távolból
nézek rád
anyunak nevezlek
nézel
nem ismersz
nem ismerlek
nem is merlek vigasztalni
már nem is mersz
megszólalni
csak nézzük egymást
kapaszkodunk
a megszokásba
állunk egymással szemben
egymásra várva
panaszkodnál
fáj hogy élsz
fáj a lábad
fáj benned mindaz
ami fájhat
hallgatsz bár
de üvölt belőled
hogy már rég beláttad
eladott álmaidon túl
nem marad
semmi utánad…
Megjegyzés: szépírások
Hozzászólások
Így van ez bizony. Akivel gyakran van együtt az ember, annak élesebben tapintja ki a gyenge pontjait, míg másokkal - sima tekintetű idegenekkel - előzékenyebb tapintatosabb. Szinte úgy véljük néha, hogy az ismeretlen, magasztos bálványt nem szabad megkarcolni sem. Idővel azonban általában elérkezik a bálványdöntögetések ideje is. Csak nagyon kevesen élik le az életüket fátyolos "alulnézetben".
Az az alapismérv ötlött elsőre fel nekem, hogy a drága muttit nem analizáljuk. Ő olyan, amilyen-akármilyen. Az idegenek néha jobban megérdemlik a kritikát - talán már első látásra is. Ez annyira biztos, mint mint ama egyszerű felismerés, hogy a férfi szívéhez az aortán keresztül vezet az út. :)
Szuggesztív, erős verset hoztál. Van benne némi elidegenedést sugalló, generációs ellentét.
Gratulálok!