SZÉPIRODALOM

1.

New York tompa zaja nem csillapodik éjjelre sem. Ahogy kinéz az ablakon, az autók, közlekedési lámpák, reklámok fényei. A toronyházak ablakainak mozaikjai érdekes, számára mégis megszokott látványt nyújtanak. Egyik nap ugyanolyan, mint a másik, mint ahogy minden éjjel is egyforma. Mentők, rendőrautók szirénázása; az éjszakai élet velejárói. Talán csak a bűnözés erősödik fel a nappalhoz képest.
Második hete jár a bárba, amikor nem tud aludni. Mostanában gyakran előfordul. Megszokottá vált a hely, s már ő is megszokottá vált a hely számára. De most új lány serénykedik a pult mögött, elmossa és fényezi a poharakat, majd megfordítva a helyükre függeszti mind. Ahogy nézi a mozdulatait, azon tűnődik, vajon milyen sorsok fordulnak meg itt, éjjelente? S mi készteti ezt a lányt, hogy itt vállaljon munkát olyankor, amikor a legtöbb ember alszik. Mennyire más, fordított létforma ez!
Tovább nézi a lányt. Ilyen érdekes arccal akár címlapon is lehetne a Vogue-nál vagy akár a Vanity Fair oldalain. De ő itt szolgál fel. Italokat töltöget férfiaknak. Olyanoknak, mint ő. Kiszámíthatatlan az élet. Ez a lehetőségek városa. Itt minden lehet az ember. Vagy semmi.
A rádióból lassú, kellemes dzsessz szól, pont olyan, amire töprengeni lehet, elgondolkodni az életen. De most mégis a lány forog a fejében:
Náluk, a szerkesztőségnél dolgozott egy lány, hozzá hasonló. Talán gyakornok lehetett. Már nem emlékszik. Aztán eltűnt, nem látta többé.
Vagy inkább tavaly, amikor Chicagóban járt egy riport kapcsán, és visszautazás előtt sétahajózott még a folyón, látott egy fiatal párt. Nagyon kimerültek voltak, valószínűleg az együtt átvirrasztott éjszaka után lehettek. A lány a fiú vállára hajtotta fejét, és édesen, leesett állal elaludt, olyan kisimult arccal, amilyen csak egy húsz év körüli lánynak lehet. Tetszett neki. Ő volt ilyen megmagyarázhatatlanul érdekes. És ez a lány most arra a lányra emlékezteti.
Lehajtja a maradék italt. Kellemesen elzsibbad tőle a szája. Úgy dönt, kér még egyet, de a lány ekkor feléje fordul, megelőzi:
- Kér még egyet?
- Jöhet! Kösz.
- Mivel foglalkozik? - kérdezi a lány. Közben a háta mögül leemel egy üveg whiskyt, s tölt a férfi poharába.
A beszélgetés zavaró tényezői mindig jelen vannak, ha valamelyik fél hirtelen nem találja a szavakat, illetve nem tudja továbbgörgetni a beszélgetést, és persze, ha az illetőnek nincs elég rutinja ebben. A férfiról mindezt nem tételeznénk fel, mégis úgy érzi, zavarba jött a lány kezdeményezésétől. Vagy csak egyszerűen nem várta a kérdést. Azért válaszol ilyen sután:
- Mire gondol? Ha eltalálja, meghívom egy italra.
A lány elmosolyodik, kissé összecsücsöríti a száját, majd mintha biztos lenne a dolgában, így szól:
- Ügyvéd.
- Ezt miből gondolja?
- Maga olyan kimért, a mozdulatai megfontoltak, mintha mindent eltervezne. És drága zakót visel.
- Szóval ilyen egy ügyvéd. De nem talált.
- Akkor?
Milyen szívesen tárná fel történetének menetét, ívét, milyen szívesen mesélne magáról, ha tudná, hogy valakit, s most a lányt valóban érdekelné, de nem biztos ebben, s talán se a hely, se az időpont nem alkalmas erre, így elintézi egy rövidke magyarázattal:
- Írok. Pontosabban cikkeket írok a New Yorkernek. Kulturális rovat.
- Oh! Szóval akkor innen a drága zakó.
Pedig nem diadalmas élet az övé, ne higgye bárki is, hogy annyira könnyű a feljebbjutás. Ha ezt valaki tudja, akkor ő, igen. Meg kellett küzdenie, hogy azok közt lehessen, akikre figyelnek. Milyen egyszerű lenne az élet, ha az ember bemenne a megfelelő hivatalba, és csak felírnák a sikert receptre, mint az orvosnál a gyógyszert, és megoldódna minden. A világot sok oldalról lehet nézni, de az biztos, hogy az egyik legfontosabb a pénz kinyerésének oldala. Ez a lét egyik rendezőelve. És közben le kell győzni az időt, hogy egyáltalán még legyen értelme az egésznek.
- De azért fogadjon el egy italt! - ajánlja fel a lánynak.
A lány tölt magának valami alkoholmenteset. Majd a férfi kérdő pillantására így szól:
- Munkaidőben soha. És messze még a fél négy.
- És mit szól hozzá a barátja?
Úgy látszik, mégis csak szorult belé egy kis kezdeményezőkészség, ámbár az is lehet, hogy csak a második whisky hatása.
- A barátom?
- Tudja, akivel jár. A hajnali hazakerüléshez.
- Nem szól semmit. Mert nincs senki.
Egy fiatal pár lép be, majd letelepszik a pult túlsó végéhez. Jókedvük van, látszik rajtuk, már megalapozták valahol az éjjelt.
A lány teljesíti a rendelést, majd folytatja napi rutinját.
Nézi a lányt, de nem feltűnően. Hogy lehet, hogy ezt az arcot még nem fedezte fel senki? Akkor legalább meg kellene írni! Minél tovább nézi, annál inkább átvált érdekesből, egyre szebbnek találja.
Meg is kívánja. Eljátszik a gondolattal, hogy a lakásán a lány és ő... De most nem akar konkrétabb lenni.
Tovább hallgatja a dzsessz lassú, meditatív dallamát.
Mintha a felszolgáló és a vendégek között fennállna valami cinkosság. Van bennük valami közös. Különböző okokból, de itt vannak. A szép lány, a fények, az illatok, az ital, ez a kései óra, mintha misztikussá tennék az egészet. S mindennek tökéletes aláfestése ez a kellemes, lassú dzsessz.
A pultra támaszkodva ül, kezében a pohárral.
Milyen barátságos ez a bár! Mintha megóvná őt a külvilágtól, a New Yorknak nevezett dzsungeltől, ahol a világ minden tájáról sok millió ember él, ahol ennyi itt töltött év után is néha idegennek érzi magát. De mégis van benne valami ragaszkodás a város iránt, amely befogadta ugyan, mint idegen anyagot, de néha emlékezteti is, hogy igazából nem való ide.
Hátrafordul. A lágy fényű lámpák alatt elmosódott arcok: beszélgetnek, unatkoznak, vágyakoznak. Történetük van, ahogy neki is.
Újabb vendégek érkeznek, a lány nem ér rá foglalkozni vele, ámbár küld felé egy barátságos pillantást.
Kizár mindent, külvilágot, csak ő van most és ez a bár, ez a hangulat. De ez a hangulat különböző gondolatok felé kényszeríti. Sorra jelennek meg előtte: a gyerekkora, az otthona, ahonnan eljött, az egyetemi évek, az első lap, ahol dolgozott, aztán a többi, a küzdelmei, ahogy megjelentek a cikkei, aztán emberek, akiket megszeretett, végül olyanok is, akik idegenek maradtak a számára. 
Érzi, hogy megbolydul benne a múlt, de ekkor az órájára pillant, indulnia kell. El is fáradt, lassan két óra. Csak pár sarokra lakik, de amíg hazasétál, lefekszik, fél három lesz.
A pulton, a pohara mellé tesz néhány dollárt, többet is, mint kellene. Már nem látja, de a lány pillantása az ajtóig kíséri.
Hazafelé csak egy halvány derengés, ami az eszébe jut, még nem tudja megragadni, legalább gyenge vázzá szilárdítani a történetet, amely majd a lányról szól és az arcáról.

2.

A lány a Chambers Streeten száll fel a metróra. Brooklynba megy. Ilyenkor rendszerint nem sokan utaznak. De igyekszik a középső, biztonságosabb vagonba szállni. Csak egyetlen lány támasztja a kocsi oldalát fülhallgatóval, üres arccal, tekintetével mintha az egész vagont befogná, a múltat, a jelent és a jövőt, kiszakítva magát valóságából. Bizonyára zenét hallgat. Egy idősebb férfi pedig a fejét hátrahajtva, mintha aludna. Vagy tényleg alszik is. Az időn kívülre helyezte magát. Az alvás mindig valami időnkívüliség.
Ha most nála lennének a rajzeszközei, óvatosan lerajzolná a lányt és a férfit, mert megfogta ez az elcsigázott vagy inkább már melankolikus jelenet, de hiába, majd holnap, ha kipihente magát, és emlékezetből persze, de akkorra már elmúlhat az a vágy, amit most a téma iránt érez, és nem lesz belőle semmi.
Ez a nap sem volt jobb, mint az előző. Ezen elmosolyodik: napnak nevezi az estét és az éjjelt.
Fáj a válla és a nyaka. Körkörösen megmozgatja a fejét, hogy szűnjön a fájdalom. Szeretne már ágyban lenni.
Talán mégsem kellett volna elvállalnia az éjszakás munkát. Túl kimerítő. S arcára rögtön kiül a fáradtság, ahogy erre gondol. Kell a pénz, mert az élet nem olcsó. De csak két hónapról van szó. Esetleg háromról. Utána visszakéri magát délutánra. Az éjjel könnyebb, lényegesen kisebb a forgalom. Csak nehéz fennmaradni. Ebben az évben kénytelen többet vállalni. Be akarja fejezni a tanulmányait, amit félbe hagyott. És haza is kell utaznia Wisconsinba. Megígérte, rég volt otthon. Mindig várják haza. Nem halogathatja sokáig. De neki már nem olyan egyszerű visszahelyezkedni abba a tájba. A hazaút mindig olyan, mintha visszalépne az időben. Legutoljára fél éve szánta rá magát. Mintha egy másfajta valóságba kerülne, amikor leszáll a New York-i gépről és autót bérel. Utána még bő ötven perc az autópályán hazáig. Egy hétnél kevesebb időre nem is érdemes megtennie ezt a távolságot, kifizetnie a költségeket. Ha máskor nem is, legalább az ünnepekre haza kell térnie.
Fulton Street - mondja a hangosbemondó, majd elismétli a megálláskor és induláskor szokásos szöveget. Néhányan felszállnak.
Eszébe jut a férfi. Talán holnap is eljön. Aztán ki tudja... bármi lehet belőle. Össze is jöhetnek. Újságíró. Kulturális rovat. Akkor színházakba jár? Koncertekre? Különböző rendezvényekre? Ilyen kérdések merülnek fel benne.
Elképzeli magát vele az ágyában. Ahogy szerelmeskednek. Vajon milyen lehet vele?
Hallgatja a metró zajait. A gyorsulásét majd a lassulásét. Ahogy a kerekek sikoltanak a síneken. A beton alagút dübörgését. Közben az alagút felvillanó vészfényei, az állomások kivilágítása.
A High Streetre érnek.
Ajtók nyitódnak és záródnak. Csak néhányan szállnak fel.
Megint a férfira gondol. Egy éve nem volt senkivel. Holnap is jöhetne! Megszakadt a beszélgetés, amikor megjelentek a fiatalok. Bár nem volt túl beszédes. Inkább olyan magának való. Vagy inkább szerény. Az újságírókról az agilitás, a nyomulás a kialakult kép. Na de nem is a Times-nál dolgozik!
Nem kellene róla fantáziálgatnia! Még azt sem tudja, tetszik-e neki. Nem tett semmi utalást. Kettő felé fizetett, és elment. Pedig volt még tartalék a beszélgetésükben.
Aztán megérkezik: Jay Street - figyelmezteti a hangosbemondó. Itt kiszáll.
Az állomáson néhányan lézengenek, talán olyanok, mint ő, talán olyanok, akiknek nincs hova menniük. Háta mögött csukódnak az ajtók, a szokásos figyelmeztető szöveg, betölti az egész állomást. Végigmegy a peronon, majd az egyik kijárat felé fordul, néhány lépcsőfok, és ismét a felszínen lesz. 
Most itt lakik, nem túl messze a metróállomástól. Ez Brooklyn nyugodtabb környéke. Kis lakást bérel. Nagy váltás Wisconsin után, ahol egész életét töltötte. És ott volt az első szerelme is. Egy évig tartott. Nem volt túl nagy történet, nem voltak drámai fordulatok, újrakezdések, katarzisok, inkább csak számára volt jelentős, mert a fiúnak évek óta más is volt, akitől nem tudott, vagy nem is akart szabadulni. És ezt nagyon jól tudta, mégis megpróbálta a lehetetlent. Aztán úgy döntött, új tapasztalások kellenek, új kalandok. Egyetemre jelentkezett, felvették, elköltözött. Új barátokat szerzett. De az első pár hónap habzsolása után a realitások következtek: az önálló élet.
Egy történetben addig vagyunk benne, ameddig fáj. Ő már semmit nem érez. Az emlékek távolodóban vannak, lassan elmúlnak. Az emlékezés mindig fikció, és ha fel akarná eleveníteni a fiút, mondjuk az arcát, ez az arc ma már ellenállna neki, úgy kellene kitalálnia. Mintha az a múlt az előző élete lenne. Milyen érdekes, hogy az a lány is ő volt, csak más térben és időben!
Már csak néhány lépést kell megtennie, és a házához ér, ahol most lakik.
Legutóbb az anyja megkérdezte: "mikor jössz vissza?" Hangjában szemrehányás érződött, de csak épp akkora, hogy észre lehessen venni és utólag majd el lehessen gondolkodni rajta. Ez a vissza azóta is vonzza a gondolatait, a választ, amiről maga is tudja, hogy nem odázhatja el sokáig. De a válaszig még kell idő. Már nem biztos, hogy vissza akarja helyezni magát a térben. Mert neki már New York a valósága. Csak ehhez valami még hiányzik: szeretne eljutni a nyugalomig, a tiszta lelkiismeretig.
Eszébe jut az az idős férfi álmodó arccal a metrón. Bizonyára a végállomásig utazik. Vagy mintha számára mindegy lenne, hol száll le.
Nemsokára az idő neki is jelentéktelen lesz. Csak kerüljön be az ágyba!
Autók, közlekedési lámpák, reklámok fényei. Messzebb Manhattan toronyházai. Beton, acél és üveg. New York tompa zaja. Morajlás, amit megszakít egy-egy mentő- vagy rendőrautó ideges szirénája.

2020. augusztus 12.