SZÉPIRODALOM

6

A kánikula. Mint most: nyáron. Harmadik élete legboldogabb korszaka alatt mindig nyár volt. Örökké sütött a nap, még az esős évszakban is. Jó fullasztó száraz meleg. Tekintete messze hordott a ház előtt. Bozót, mindenütt bozót. A kert előtt elnyúló aszfaltozott úton ritkán gurult más kocsija. Időnként hosszú szári féle színes anyagba csavart fecsegő asszonyok a fejükön bizonytalan egyensúlyban tartott ütött-kopott lavórokban cipelték a banánt, a manióka vagy kukoricalisztet. A jelképes kapu elött álltak meg, — egy hosszú bambusz a bejárat elött, — nem mertek tovább menni Bandit, a farkaskutya miatt. Fülét hegyezve várt mozdulatlan, mint egy Sphinx.

Nyugágyban pihenve olvasott a ház elött a pálmafa alatt. Fiatalon úgy élt, mint a nyugdíjasok, és térben és időben sokkal később, idősen, úgy dolgozott, mint a fiatalok.

Az asszonyok állati türelemmel vártak a bejárat elött. Mikor elege volt látványukból megértve, hogy nem mennek tovább, felkelt, hogy megkérdezze, mit akarnak.

“Banán bwana, banán.”

A régi reklámra gondolt a gyarmati időkből “Jó Banania”, és mindig elmosolyodott mikor az asszonyok banánjaikat kínálgatták. Nem értették, hogy miért nevet, de mindig nagy mosolyal válaszolva tették földre az ütött–kopott tálat a banánnal.

“Mibe kerül?”

Nevetséges összeg volt, mint minden az országban. Átadta a filléreket.

“Akesanti bwana, akesanti”,[1] köszönték és folytatták mezítlábas útjukat az aszfalt széli porban. A banán olyan súlyos volt, mint egy döglött szamár. Annak ellenére, hogy fiatal és erőteljes volt, lihegve vitte a konyhába.

Messze voltak ezek a varázslatos évek.

Miért volt boldog? A kérdést sokszor feltette és nem talált rá választ. Emlékei nem játszottak délibábot mert tudta, hogy soha nem volt annyi ellensége, mint ezekben az években. Teljes bizonytalanságban élt. Géppisztolyal aludt az ágya mellett, mint most az ébresztő órával. És mégis boldog volt.

Úgy képzelte, hogy boldog. Egy ideje kételkedett benne. Arra gondolt, hogy az áldott évek távolsága, a fiatalság gondtalansága, a fiatalság és gondtalanság emléke szépítették a harminc év előtti napsugarat.  

7

A tükörben az arca nem változott, olyan volt, mint minden reggel. Nem változott. Még nem. A környezete különbözött az óra változással. Nem ismerte fel lakását. Otthon volt a bútorai között, de eddig még soha nem látta ebben a fényszögben és órában.

Egy papír házban élt. Öt folyóiratra fizetett elő, heti és havi lapok és egy esti újság. Mindenütt papír volt. Évek óta vette a könyveket, regényeket, lexikonokat, havonta sok pénzt költött erre. Az asszony sokszor szemére hányta kiadásait.

“Azt akarod, hogy egy kocsmába menjek, vagy más nőknek luxus fehérneműt vásároljak? Örülj, hogy könyvekre költöm a pénzem.”

“De soha nincs időd rájuk, te gyűjtöd őket és én olvasok!”

“Igazad van, de majd olvasok amikor lesz időm rá. Amikor nyugdíjba mentem.”

Nézte a könyveket, nézte a lakást. Olvasni mindig reggel kilenctől este hétig, mikor a felesége megérkezik? A gyerekek korábban jöttek de az nem változtat semmit. Élték az életük, hallgatták a zenéjüket. Mikor otthon voltak csengett a telefon majd megállás nélkül, s mikor nem csengetett, ők hívtak éppen.

Évek óta gyűjtötte a lemezeket, a kazettákat és a könyveket. Wagner, Strauss, Stan Kenton, Gerschwin vagy Mozart, hegedű és zongora koncertek, minden, mindent, amit szeretett, amit hallgatni akart de nem volt rá ideje: megvásárolta.

Olyan rögeszme volt ez, mint a mókusok makk gyűjtése télre. Ő is gyűjtött a telére. S a tél megérkezett. Éjfél óta ez volt a kor, az évszak. Kint a napfény elárasztotta az egész világot, de bent, a lelkében tél volt. A sarkok jeges tele és félhomálya.

Fogalma sem volt, hogy mit csináljon a könyveivel. Olvasson minden nap az élete végéig? Hallgatni a zenét, mint egy zenebolond, ami nem volt? Hallgatni, válogatni amikor kedve volt rá, de nem egész nap, reggeltől estig. A megbolondulásig.

A lakás csendjébe beszűrődött a távoli zaj keveredve az órák egyhangú tik-takjával. Fülét hegyezve hallgatott. Falra akasztott órák és ébresztők mindenütt. Háza egy papír ház volt tele újsággal, lapokkal, könyvekkel, s egyben az idő otthona, mert mindenütt ingaórák, kicsi és nagy ébresztők énekelték az idő dicsőségét.

8

Lelkileg összetört volt. Tegnap az irigykedő munkatársak elött bátornak tűnt. “Milyen szerencsés vagy, mondták. Egész nap szaladgálhatsz a nők után amig a nejed dolgozik!”  Egy ostoba mosolyal válaszolt.

Ha tudták volna! Ha tudták volna, hogy más gondjai voltak, más gondolatai, mint szaladni a nők után és kidobni az ablakon fillérenként gyűjtött spórolt pénzét. Jövedelmét amputálni fogják a különböző szociális levonások és más adók. Figyelmét egészen más kérdések foglalták el, mint mesterséges problémák kreálása otthonában, élete naplementéjének hajnalán.

Lelkileg összetört volt. A többiek semmit nem láttak. Semmit.

“A nők, igen. Vigyázniuk kell mert érkezem. Egyszer majd lefényképezel egy lánnyal, Jean-Pierre!” És nevetett a többiekkel és bent a lelke mélyen minden megfagyott.

Összetört volt. Mint egy gépkocsi. Egyszerre értette egy jó állapotban lévő használt gépkocsi lelki állapotát. Soha semmi motorhiba, néha egy gumi csere, rendszeres karbantartás és hálából egyik napról a másikra megszabadulnak tőle. Elküldik a roncstelepre. Még csak nem is azért, hogy egy újat vegyenek helyette! Egy új gépkocsit. Nulla kilométer, hároméves garancia, rozsdamentes festés és minden más újdonság. Az öreg gépkocsinak menni kell a roncstelepre és ott várni, rozsdásodni, lassan korhadni az idő, az engesztelhetetlen idő romboló csapásai alatt.

Még csak ez sem! Elküldték a roncstelepre mert ez volt a divat. Közgazdaság volt. Csökkenteni a bértömeget. Talán még az sem. Senki nem értette, hogy mit jelent a bértömeg. Csak szokásból. Mert ez volt a törvény. 65 év felett menni kell, pihenni, horgászni és pétanquot játszani.  A boldog nyugdíjasok idealizált képe. Egy fehér hajú nevető idős férfi és nő, — köszönjük Colgate és a hamis fogak, — labdázó unokáikkal körülvéve egy fiatal pár kertjében: nevető gyermekek, a háttérben látható a hitelre vásárolt új ház.

Ő maga is milyen hülye volt időnként  Hányszor ismételte sóhajtozva: éljen a nyugdíj! S mikor az elkerülhetetlen pillanat elérkezett s egyedül volt önmagával a világtól elszigetelve, félt.

Nem akart horgászni menni. A három hetes nyári szabadság alatt a magányt kereste az Adour partján, a Marquèze tóparti tölgyek árnyékában, vagy a Saubrigue menti névtelen kis patak partján. Miközben háta mögött az álmos falevelek kavarták a levegőt, ő figyelte a lustán himbálódzó dugót. Megtisztult ezeken a délutánokon.  A tüdő, a szív, az agy. Nem gondolni semmire! Nem volt újság, csak az időjárást nézte: milyen idő lesz holnap a tengerparton? És a dagályok órája. Kihasználni a csendet és hallgatni a madarak énekét, a bogár zümmögést s egy távoli nyári vihar moraját. Hatalmas felhők gyűltek a nap elött, elrejtett ágyuk dörgése a felhők mögött és néhány perces távollét után újra visszajött a nap. A vihar eltávolodott.

Minden nyáron találkozott a patakot ellenőrző kis Jégmadárral, vagy utódjával. Egy kék villanást látott a horgászbot fölött. Gondolatban jó vadászatot kívánt, és esténként otthon büszkén mutatta néhány nyomorult kis halacskáját.

Ez volt a játék. Ez volt a nyár. Mint most. Meggyőződése volt, hogy a jövő ködében reménykedve várta társaival ezeket a nyaralásokat és visszatértük után néhány napig csak ártatlan kalandjaikról beszélnek majd.

Az idő múlt és senki nem érezte szökését. A nyárt a tél követte. Karácsony majd húsvét és újból a nyár. Semmi nem mozdult. Egyedül csak a gyerekek változtak.

“Nézd, a kislányból nő lett!” És a kisfiú sem játszott többé Goldorakot és nem habsíma bőrű arcot csókolt, hanem három napos borostát.

Nem volt kedve horgászni menni. Nem érezte, hogy agyalágyult, ellenkezőleg, intelligensebb volt, mint évekkel ezelőtt. Fizikailag sem volt fáradt. Jó állapotban volt, mint egy jókarban tartott, használt gépkocsi.

De elküldték a roncstelepre.

Haszontalanná válni 24 óra alatt, ez embertelen volt. Talán az ő hibája volt. Nem készítették elő. Nem készült rá. Csukott szemmel nem vett tudomást az időről mintha örökké élne. A hetek hosszú sorban, hetek és hónapok s köztük egy vasárnap, mert nem akart a valósággal szembe nézni: egyszer csak örök vasárnap lesz.

9

Valahol egy lyukat fúrtak a falba. Viszhangzott a beton s a zaj körbefogta és néhány percig nem gondolkozott. A helyreállt csendben újra észrevette, hogy egyedül van. Évek óta soha nem maradt egyedül csak a vakáció alatt amikor horgászott. Vagy a wc-n, amikor könyvet olvasott, különben egész évben mindig volt körülötte valaki.

A munkatársak az irodában. Otthon a család. Soha egy pillanatnyi magány. Mint most. Érezte homályosan a különbséget az önkéntes és az erőszakolt magány között. Magányra ítélték. De ki?

Mindenki. A törvény, a tàrsadalom, egy organizáció. Az emberek azt mondták, menjen tovább! És elment, menni kellett.

Ki kellett töltse napjait. Ez volt a problémája. Foglalkozni valamivel. Mivel? Hogyan? Pillanatnyilag semmit nem tudott. Sétálni, ha szép idő volt. Azt mondták a barátai, hogy sokat kell sétálni, hogy jó formában legyen. Havi metró jegyét már megszüntette spórolásból. Könyvet, lemezt, nem vásárolt többé. Öreg kocsiját egy hónapja eladta, nem kellett biztosítást, benzint, adót, parkolást és büntetéseket fizetni. Sokat fog sétálni, hogy jó formában legyen. Bérelni nyáron egy kocsit olcsóbb mulatság, mint egész évben használat nélkül tartani egyet.

A többiek nem tudták, hogy nem akart másik gépkocsit. Számukra egy kocsi presztízst jelentett. Milyen márkát akar, kérdezték. Könnyű volt a válasz.

“Minden az asszonytól függ. Hagyom, hogy válasszon.”

10

Felesége azt tanácsolta, hogy menjen egy múzeumba. A fia: a kiállítások Papa. A lány, mozit ajánlott. “Mehetsz a moziba! Eleget nyaggattál bennünket, hogy elkísérjünk. Ez egy jó alkalom mondta, és hozzátette. És jogod van kedvezményes jegyre is!”

Csak ezt ne mondta volna! A vermeil kártya.[2] A tiszteletbeli megkülönböztetés! Az élet öreg katonájának joga van hozzá! Ha kevés nyugdíja van, ha nem fizet adót, akkor még az ametiszt kártyát is megkapja, vagy a jó ég tudja mit, hogy olcsóbban utazzon a buszon és a földalattin. Neki nem volt joga utazási kedvezményre Párizsban. Tehát gyalogolni fog, mert ez jó az egészségnek. Hová? Nem érdekes. Sehová talán. Csak menni. L’art pour l’art[3]. Előre, éjjel, nappal. A csillagos ég alatt aludni, öt, tíz vagy tizenötezer kilométert minden határon és forradalmon keresztül, hogy Nepálba érkezzen és visszavonuljon a világtól. Mint egy modern Buddha. Senkit nem látni és senkit nem hallani.

A fotelban ülve remete életre gondolt.

Első életében, amit első életének nevezett nagyon fiatalon erről álmodott. Romanticizmussal volt tele. Kipling írásai, az élet kerekét s az igazságot kereső Kim… Régóta olvasta, majdnem elfelejtette már. Lehetetlen álom volt, de talán nem mindenki számára. Voltak még talán fiatalok az utópiát megvalósítani. Ez nem neki volt. Nem hagyhatta a családját. Elárulni őket. Számítottak rá.

Akkor mit? Mit csináljon? Hogyan szervezze az életét?

Azelőtt egy másik életben ő takarította a lakást. Minden szombaton három órán keresztül porszívózott és letörölte a port. Most ketté kell vágni az időt. Hétfőn a lakás egyik felét, kedden a másik felét. Szerdán a konyha és két fürdőszoba felmosása. Havonta egyszer a hatalmas francia ablakok tisztítása. Kívülről egynapon ha szépidő volt, másnap bent. Több órás munka. Hasznos elfoglaltság.

Egy másik életben ő vásárolt mindent a környező szupermarketekben. El lehet osztani a vásárlást is. A zöldség és a gyümölcs olcsóbb az Aligre piacon. Jó alkalom spórolni és sétálni. Egy nap a zöldség, egy másikon a gyümölcs. Összekötötte a hasznost és a kellemest.

11

Régi birodalma volt a konyha. Szerette készíteni az ételeket, a húst, a tésztát, a levest és a főzeléket. Családja szerint a világ egy kitűnő szakácsot veszített benne. “Papa egy tökéletes férfi” és a felesége kedvesen megcsókolta.

“Ez igaz, de egy összehasonlíthatatlan férjet és apát nyertetek!”

“Csak addig amig nem találkozom Sharon Stoneval.” Basic instict filmje óta, kedvenc színésznője volt és mindenki megértette lelkesedését. Neje és a gyerekek mosolyogva kívántak hozzá sok szerencsét.

Néhány nappal később neje szomorúságot színlelve mondta: “Nincs szerencséd szívem. Sharon férjhez ment.”

“Mindig reménykedni kell,“ válaszolta. Igen, reménykedni. Valóban tökéletes férfivé válni. Fényesíteni a bútorokat, időnként felseperni a három erkélyt! Lemosni a fehér ajtókat. Elkerülhetetlenek voltak az ujjnyomok. Hála Paquita, az edénymosó gépnek, a kínos munka évek óta leegyszerűsödött. Csak a lábosokat kellett kézzel mosni. Ezt megszokta már.

Valóban örömmel segítette az asszonyt. Nem volt tökéletes férfi és férj, de megértette, hogy az asszony dolgozik és senkitől nem lehet kívánni, hogy újra kezdje a napi házimunkát, plusz a szombat és vasárnapi vásárlás s utána elvárni esti hízelkedéseket. Nem lehet ennyit kívánni. Meg kell osztani a munkát.

Mit csinálhat még? Vasalni. A saját és a fia holmiját. A női cuccokat a nőkre kell hagyni. Vasalási ismeretei sok kívánni valót hagytak, de a gyakorlattal biztosan fejlődik majd. Soha nem képzelte, hogy egy felmosórongy csökkenti majd férfiasságát. Nem szégyelte érte magát. A barátok, és munkatársak nagyon jól tudták, hogy segíti a feleségét a házban. Ismerték konyhai talentumát is. Barátok…Hirtelen tudatára jött annak, hogy nincsenek barátai. Annyi év után, négy különböző élet után számára ismeretlen volt a világon a legegyszerűbb kapcsolat, a barátság.

Gyerekkora, a világ minden gyerekéhez hasonlóan túltengett a barátoktól. Életre szóló barátok. Suttogott titkok. Közös onanizmus a padlásokon és az első cigaretta a wc-ben. Barátság szövődött a meztelen nőket ábrázoló tiltott képek felett, ahol egy fehér háromszög segítette fantáziájukat, és elképzelni a világ eredetét.

Eltűntek ezek a barátságok. Egy költözködés, iskola változás, egy nézeteltérés és az örök barátság eltűnt, mint tekintetük elött a színes szappanbuborékok.

Az első élete amikor fiatal volt. A barátok körtánca. A titkos ivászatok miközben versenyeztek, hogy ki hazudik jobban. A hódítások, hogyan szeretkeztek a nőkkel. NÖK nagybetűkkel, valódi, igazi, nem korukbéli pisis kislányok. Hallgatták álmaikat és kielégítetlen vágyaik. Vagy amit később akartak. Élmény elmesélni a barátoknak, a barátnak, a pillanatnyilag életre szólónak, hogyan hódítja meg a világot. Hogyan lesz gazdag, szép és intelligens. Hat nyelven fog beszélni, szereti majd a világ legszebb asszonyait, szmokingban fog élni, Cadillacon fog járni és úgy énekel majd, mint Sinatra és Bing Crosby.
Végül a csodálatos barátok is eltűntek, a történelem és az élet fuvallata mind elhordta őket. Az iskola, a katonai szolgálat véget ért, maradtak az igazi nők, szerelem, házasság, gyerekek, munka, más városok, országok, földrészek…

A barátságok sem vészelték át az időt. Régen elfelejtette a neveket, mint a lányok és asszonyok arcát. Szerette volna megkérdezni valakitől, hogy valóban élt-e? Hogy nem álmodta ezeket a barátságokat? Hogy ezek az álmok és árnyékok nem a képzelete játékai voltak, mint Sharon Stone ártatlan csodálata?

De kit lehetne kérdezni? Senki, nincs már sehol - senki. Végeredményben minden ember gondolata tele van hozzá hasonlóan titkokkal. Mindenkinek vannak eltűnt, örökre elveszett, holt barátságai.

[1] Köszönöm uram, köszönöm.

[2] A nyugdijasok kedvezményt biztosito kàrtyàja.      

[3] Franciàul a szövegben.