SZÉPIRODALOM

12

Második élete is adott új arcokat, mélyebb, érettebb barátságokat. Már nem mérték a szexük hosszúságát. Férfiak lettek s az ilyen játékokat szeretőjük langyos ágyában játszották.

Filozofikus barátságok voltak. Ismert egy “öreget.” Ebben az időben Louis sokkal fiatalabb volt, mint most ö, de súlyos beteg. Auschwitzból szabadult, s miközben tüdőjét köpte, színes krétákkal absztrakt képeket rajzolt. Louis a világról beszélt neki. A materializmusról, a történelemről, monoteizmus, Buber, Mammonidé, Marx, a zsidók és keresztények, s miközben köhögött, Ágnes a feleség száz kilós testét cipelte a Beaux-arts, Kunst Museum és más galériák között, hogy haldokló férje képeit eladja. Olyan kaotikus képeket, mint az élete.

Ez egy valódi barátság volt. Egy középkorú férfi és egy öregedő fiatal között. Valódi barátság mert emlékezett rá, de a kapcsolat megszakadt harmadik élete kezdetén. Újból messzire ment. Mint a bolygó hollandit a szél fújta kelet, észak, dél, nyugat, minden irányba, tetszése szerint.

Néhány levélváltás és semmi más. Harmadik élete nagyon elfoglalta, a nap, az imádott nap és a végtelenség.

Ebben az időben egy másik barátságot is elhagyott. Egy valódi kalandor volt a barát. Elég jól beszélt több nyelven és egyik kontinensről a másikra, egyik országból a másikba költözött minden papír nélkül. Menekült volt ebben az időben. Egy a sok millió gyökértelen, a háború elesettjei közül. Lezüllve, egyik határtól a másikig dobálták az ebben az időben nem létező humanitárius ligák az emberi jogvédők közbelépése nélkül. Nem volt afféle luxus-menekült, mint akiket napjainkban látni. Valójában hontalanként, hit és törvény nélkül élt, és mint a matrózok, minden kikötőben, minden országban volt egy-egy szeretője. Nem tudta pontosan, hogy hány gyereket hagyott hátra, de amikor a fiatal anyák beperelték, elismerte a gyermeket és fizetett, mint egy katonatiszt.

Együtt nyomorogtak. S amikor egy vasuk sem volt, az utolsó karitatíve segélyen két kiló makarónit és cukrozott tejet vásároltak. Akkor ez jó volt, egy valódi lakoma! Nagyon jó. Még ma is emlékezett rá mintha tegnap lenne, annak ellenére, hogy az élet órája szerint több mint ezeregy éjszaka múlt el.

Ezzel a baráttal nem filozofáltak. A barát minden két, három hónapban Párizsból küldött több kiló újságot, össze-vissza, amit talált, havi és hetilapokat. Minden évben hívta, hogy jöjjön Afrikába, de soha nem jött. Egy nagykövet, majd egy luxus bérautó társaság sofőrje lett, s a végén, egy hamisítatlan császári hercegnőnek dolgozott. Minden pénzét képtelen technikai tervekbe ölte.

Mikor végleg visszajött és negyedik életét kezdte, újra összejöttek. Havonta egyszer liter szám itták a kávét, és csapongva, fesztelenül beszéltek vagy emlékeik közt kalandozva hallgattak. S ez a csend minden fecsegésnél beszédesebb volt. Sokszor hozták szóba a múltat. Barátja Dél-Amerikát emlegette, az Altiplanot, a forradalmakat, a szúnyogokat és a káprázatos napfényt. Ő Afrikáról mesélt, a feketékről, az esős évszakról, a Tanganyika tó hullámairól, varázslatos estekről a tűz kőrül egy csodálatosan csillagos ég alatt, illetve a lázadásokról és mészárlásokról minden civilizációtól távol. Emlékezett, hogyan hallgatta az elalvó torokhangokat mágikus történetek regélése közben, amelyekben kivételes állatokról és természetfeletti lényekről volt szó. Emlékezett, milyen a feledhetetlen nap, az örök nap és a tündöklő csillagok. Emlékezett, milyen nézni a csillogó Dél-keresztjét, átvenni az éj végtelen rezgését és érezni a vágyat: utazni a csillagok között.

Barátok voltak, testvérek. Húsz évvel ezelőtt barátja legyőzte a rákot, ami elvitte a perzsa sahot. Most viszont egy titokzatos betegség áldozata lett. Az orvosok nem tudták, mi az alattomos baj oka. Elveszítette egyensúlyát és a lábai nem vitték tovább. Kicsi, bizonytalan lépések, tíz centiméter, öt centiméter, slup, slup, a papucsok siklottak a parketten. Néhány percre megállt pihenni egy széktámlába vagy az asztalba kapaszkodva. Borzalmas volt a látvány. Ismerve barátját fiatalon, teljes erőben, s most látni ezt a majdnem tehetetlen aggastyánt, igazán borzalmas volt, szinte elviselhetetlen. Barátján a felesége sem tudott segíteni, mivel megvakult.

Hátborzongató volt mindez a váratlan és hihetetlen változás. Átélni a megállíthatatlan rombolást és elképzelni, hogy barátja egy szép napon elindul egy számára fenntartott titkos Altiplano felé, s ez annyira elfogadhatatlan volt, hogy kedve volt sírni. Sírni a fiatalságukon, sírni a több mint negyven éves barátságon, álmokon és kudarcokon. Különösen kudarcokon.

Nem voltak már más barátai. Egyetlen barátja volt, aki készült egy másik galaxisba utazni. Semmi más nem marad utána, csak ismerősök. Véletlen találkozások, nyomtalan villanások az éjszakában.

13

Gondolataiba merülve ült a karosszékben és nem vette észre az idő múlását. Dél körül járhatott. Szokása ellenére éhes volt, valószínűleg mert kevesebb kávét ivott.
Mint egy örökkévalóságra révedett vissza: pontosan minden délben a helyén ült a cég kávézójában. Délben kiürültek az irodák és a műhelyek, mindenki jött ebédelni. Tegnap ugyanúgy, mint aznap, hetenként ötször. Egyedül enni, egyedül ebédelni... képtelen volt visszaemlékezni, hogy mikor volt az utolsó hasonló alkalom. Ma azonban egyszál magában volt odahaza. Mit egyen? Szombaton komolyan magyarázta a nejének, hogy néhány konzervet előre vásárolt a hétre, de egyhez sem volt semmi kedve. Talán majd holnap felmelegít egyet a mikrohullámon, de most nem. Valami mást akart, másra vágyott. Egy tésztát. Mákos tésztát. A családban senki nem szerette a mákot, igy soha nem készített. Pedig tartogatott belőle fél kilót egy kivételes alkalomra, mint a mai nap volt.

Néhány évvel ezelőtt karácsonyra meglepte önmagát egy olyan kávédarálóval, amilyet még a nagyszülei használtak régen. A kézi daráló gyönyörűen fénylett. A felesége nem értette, miért vette meg.

“Van már egy villanydaráló.”

“Igen de ez nem kávét, hanem mákot darálni.”

A cukorral összekevert mák lassan őrlődött miközben a víz melegedett. Néhány percre visszatért gyerekkorába. Havonta egyszer tésztát készített az édesanyja, de abban az időben még nem volt kész tészta zacskóban. Összekeverte a lisztet és a tojást, amig a kisfiú elbűvölve nézte a tésztát gyúró kezet. Hogyan változott át tésztává a fehér liszt. Az átváltozás megtörténte után két sima kerek gombóc volt a gyúródeszkán, sima, mint egy bébi feneke. Édesanyja vékonyra nyújtotta a tésztát, majd négy-öt centiméter szélességre vágta és egymásra tette őket, majd hasonló szeletekre vágta, mint a lasagne.

Milyen jó volt. Talán kevésbé jó, mint emlékeiben, de finom és egy pillanatra elfelejtette, hogy egyedül eszik, amíg a többiek az üzemi étteremben együtt ebédeltek. Szabadon hagyták-e a helyét? Vagy valaki elfoglalta?

Mielőtt asztalhoz ült, kiválasztott egy Chopin kazettát kísérő zenének. Imádta az e-moll zongoraversenyt. A második tétel az egyszerű majd gyermekes dallamával, a zongora vezérfonalával, olyan volt, mint egy eltévedt kis lélek egy napsütötte mező vadvirágjai fölött. A virágokat simogatva táncolt majd halál fáradtan elaludt a szirmok között. Pa-pam, pa-pam…A torka összeszorult, a villa mozdulata félbeszakadt, olyan gyönyörű volt a zene mintha másvilágból jönne. Úgy szeretett volna játszani, zongorázni, beleolvadni a zenébe. Nem lehetett, nem zongorázott.

Ebéd után szokás szerint bezárkózott az irodába egy rövid sziesztára. Nem több mint húsz perc. Amióta Afrikában volt, a szieszta törvényszerűvé vált. Ebéd után pihennie kellett. Ellenállhatatlanul elálmosodott, s ha valami okból nem pihent le harminc éves szokása szerint, akkor a délutánja borzalmasan alakult. A feje fájt, rosszkedvű volt, nem érezte jól magát. Az irodában mindenki ismerte ezt a titkos szenvedélyét.

Nagyon gyorsan evett, egy negyedóra alatt mindent elfogyasztott. “Egyszer megbetegszel”, mondták a barátai.

“Valamiben meg kell halni egyszer”, válaszolt sietve és ment sziesztázni. A túl rövid öreg kanapén nyúlt el és azonnal elaludt.

Ma nem volt álmos. A változás talán, az újdonság, hogy otthon ebédelt, nem tudni. Lemenni akart és abban reménykedni, hogy nem találkozik majd Da Silva úrral, a házmesterrel. Nem akarta, hogy valaki feltegye a kérdést: mi történt, beteg, vagy nyaral már?

Lopakodva hagyta el a házat és nem nézett semerre, hogy senkit se vegyen észre. Mintha láthatatlanná változna, ha senkire nem figyel.

14

Kint minden megváltozott. A nap más szögben világította meg a várost reggel és este, amikor elindult és megérkezett. Eddig csak szombaton volt változás. Tíz és tizenkettő között ment le vásárolni, illetve kivételesen délután öt elött. Vasárnap nem mozdult, otthon töltötte idejét a feleségével.

Benézett a szupermarket ajtaján. Az ebédidő alatt majdnem üres volt és a pénztárosnők láthatóan unatkoztak. A kávéházak és kis éttermek telve voltak. Az újságárus bódéja elött meggondolatlanul megállt. Évek óta ismerte. Minden délután öt és hat között nála vette az újságot.

“Ma nem dolgozik?”

“Nem, nem dolgozom. Soha többé.” Kereste a szavakat és bosszankodott, hogy ilyen korán ment el a bódé elött.

“Nyugdíjba mentem.”

“Mit nem mond? Ez nem létezik, nem elég idős ahhoz!”

“Megköszönöm, de sajnos igen.”

"Gratulálok! Nekem még van hat hónapom." 

Jólestek az öreg hölgy szavai. Fizetett és köszönt.

“Viszlát.”

Sokan voltak körülötte. Kik voltak ezek az emberek? Minden újdonság volt. Reggel hétkor tudta, hogy miért sietnek az emberek. Munkába mentek. Most annyi mindenféle volt. Fiatalok és idősebbek itták a sőrt a bárpult mellett, mások bifszteket ebédeltek sült burgonyával, a sofőrök kiürítették a teherautókat, a fogadóiroda elött fiatal feketék hangoskodtak, míg a dohányáruda elött a lottójátékosok és a dohányosok sztoikusan álltak sorban.

Nem találta helyét. Mindig volt valami célja. Ment valahova. Sietett, mint mindenki. Egy jóember beleütközött és nem kért bocsánatot, mert zavarta a sietőket, mert ott állt a forgalom közepén és nézelődött. Úgy sétált, mint negyedszázaddal azelőtt, amikor Párizsban nyaralt. A trópusokon Párizsi sétáról álmodott. Párizs levegőjét, atmoszféráját szívni magába, nézni az épületeket, a boltokat, az embereket, férfiak és nőket. Egy kávéház teraszán inni a kávét, tekintetével simogatni a meztelen combokat és a pincérnő ruhájának kivágásába bekukkantani. Egy parkban járkálva csodálni a virágok színes foltját, lélegzeni, élni Párizst. Egy hónapon keresztül realizálta a trópusi nap alatt álmodott vágyait. Sétált és nézelődött. Azóta soha többé.

Miután végleg visszajött és nekikezdett negyedik életének, soha többé nem volt alkalma flangálni, az orra után menni akárhova. Örökös elfoglaltság jellemezte, mindig egy-egy cél érdekében, örökös sietés a perceket, az órákat figyelve karóráján. Egy találka, egy filmelőadás, egy meghívás, egy üzlettárs, mindig valami elkötelezettség, sohasem megállás.

Vàratlanul teljesen szabad lett, minden kötelezettség nélkül vagy majdnem. Céltalanul, egyedül egy nyüzsgés közepén. Teljesen ismeretlen városban találta magát.

15

A kis tér padján néhány öregember és öregasszony és egy szundikáló csavargó emlékeiket őrölve nézték egymást. Öregek. Kénytelen volt megállapítani, hogy még mindig különbséget tesz közte és a többiek között. Pedig ő is megöregedett. Mert a nyugdíjasok idősek. Tegnap óta öreg volt. Joga lett a padokon egy ülőhelyre, egy csavargó és más elveszett között rágódni emlékein, mivel jövője már régen mögötte volt.

Miképp lehetséges, hogy soha nem gondolt arra, egy szép napon megöregszik? Az egész olyan váratlanul érkezett, akár egy betegség. Mindenki tudja, hogy vannak kikerülhetetlen betegségek, hogy a kórházak telve vannak szenvedőkkel, mint ahogy látni idős embereket a semmiből előkerülve átmenni az úttesten - aszfaltra szegezett tekintettel - anélkül, hogy néznék a vörös lámpát. Elgázolják őket vagy nem? Ők már teljesen időn kívül élnek, nem tűnődnek minden földi kérdés fölött. Totyognak és megpróbálnak elképzelni különböző célokat. Az öregség olyan, mint a betegség. Senki nem gondol rá a végzetes percig, csak, amikor már elesetté válik. Egész életében, mint mindenki, csak keresztezte az idősek útjait, és nem érzékelte, hogy ő is jelölt. Úgy nézte őket, mint más csillagról érkező érthetetlen idegeneket, akik képtelenek gyorsan arrébb állni és szabaddá tenni a járdát elötte és más fiatal elött.

Ma beállt a sorba. Beállt az öregek és jövendő betegek szürke csapatába. Azelőtt még elképzelni sem tudta, mi a betegség! Most az aktuális problémája a kettősség volt, hogy minek is érezze magát, mi lett belőle. Nem volt időskorú benyomása, nemigen érezte magát öregnek. Semmiképp sem öregebb, mint tegnap.

Az újságárusitó hölgy nem hitte, hogy nyugdíjas korba érkezett. Nehezen tudta elfogadni, hogy megkötötték papírokkal, születési bizonyítvánnyal, nyugdíjpénztári iratokkal és egyebekkel, hogy elítélhessek: “megöregedett, munkára alkalmatlan.” Amióta létezett, az állami nyugdíjrendszer mindig elküldte azokat, akik átlépték a korhatárt. Nem is olyan régen egy Nobel díjast utaltak a roncstelepre. Átlépte a korhatárt, mivel “öreg” lett. Akkor az “öreg” elment az Egyesült Államokba, ahol "aranyhíddal" várták, hogy újra dolgozzon. Olyan abszurditás volt, mint az ő visszavonulása. Nem volt fáradt, nem volt beteg; nem csak érezte, de meggyőződése volt, hogy hosszú éveken keresztül képes még dolgozni minden fáradtság nélkül.

Nem akart még sétálni. Nem akart horgászni vagy pétanquot játszani. Természetesen, senki nem igért neki aranyhidat mert hiányzott a Nobel díja, de a munkaterületén éppen olyan hozzáértő volt, mint a fiatalok.

Tegnap elment és ma senkit nem szerződtettek a helyére. A munkanélküliség nem csökkent. Hamis volt a magyarázat.

16         

Megállt a kirakatok elött nézegetni. Elnyújtotta a sétát, hogy hosszú ideig tartson. Máskor, hosszú lépteivel tíz perc alatt bejárta a negyedet, ahol lakott. A Casino kávéház elött egy pillanatig habozott, de még sokan ebédeltek. Kissé később, délután beül majd egy kávét inni egy tortaszelettel, mint szombat délutánonként, amikor a felesége dolgozott.

Szerette itt a hűvös nyugalmat, a halk zenét és a kakaót vagy teát fogyasztó öregek mormolását.

Mindig az öregek, mindenütt őket látta. Azelőtt soha nem vette észre őket, de most már közéjük került. Mostanra érdekeltté vált. Természetesen, a koros emberek nagy része nem tudott és nem is akart dolgozni. De miért nem hagyják a szabad választást, hogy mikor akarja abbahagyni a munkát? A kerület polgármesterére gondolt, a régi polgármesterre. A feleségére támaszkodott - aki éppen olyan beteg, mint a férje -, s igy vonszolta elnehezedett testét. Közel nyolcvan éves volt és nem akart nyugalomba vonulni. Úgy kellett kitolni azzal az ígérettel, hogy helyébe a fiát választják majd, a jó ötvenéves férfit. Ismert és látott bőven aggastyán szenátorokat, minisztereket. Az ország fontos funkcióit aggastyánok foglalták el. Az Elnök is vele egyidős volt...

Semmit nem akart összekeverni, de képtelen volt elképzelni, hogy egy politikus felsőbbrendű ember. Nem olyan, mint a többiek. Mint például ő. Talán műveltebb, mint sokan mások, de biztosan vannak nála is pallérozottabb emberek. A politikusok ezt a foglalkozást választották, ha foglalkozásról lehet beszélni, amig ő más területet, elfoglaltságot a karakterének megfelelően. Nem szeretett kezet fogni ismert vagy ismeretlen emberekkel. Nem szeretett haszontalan értekezleteket este nyolckor, de délután négykor sem, mert soha semmi értelmes dolog nem sült ki ezekből a fecsegésekből. Mindenki köröket vagy háromszögeket firkált az elötte levő papírra, amig az egyik résztvevő feltételezésekről, soha meg nem valósított tervekről és ígéretekről szónokolt. Elképzelni, hogy lefényképezik amint kezet rázz egy másik nagy, tiszavirág életű politikussal, s egyenesen a gép lencséjébe néz az alkalomnak megfelelő, arcára fagyott mosollyal, számára nem volt érdekes. Szeretni kell jobban ezt az életet, mint az értelmetlen, nagy frázisokat.

Időnként elképzelte, hogy ezek az emberek történelmi személynek képzelik magukat, akik titokban kivágják a róluk szóló újságcikkeket és képeket. Képeket olyan személyekkel, akik talán valóban történelmet csináltak, hála nemzetük súlyának. Képeket, amint valamilyen kitüntetést tűznek egy gyönyörű színésznő vagy manöken estélyi ruhájára pihegő melle közelében.

Otthon lenni az otthonában, ő viszont leginkább azt szerette.

17

Mindig a semmiből kezdte újra. Minden országban és városban ahová az élet elsodorta, újra vásárolta a másutt, elhagyott könyveket. Mindig ugyanazokat a dolgokat. Képek, bútorok, csecsebecsék, kaktuszok, virágok, haszontalan apróságok. Mindig egy útizsákkal érkezett és néhány év múlva újra kezdte egy másik bőrönddel maga mögött hagyva egy csomó holmit, amit a szél össze-vissza fujt s csak az emlékeiben maradtak életben.

Különös volt a négy élete. Öt országban huszonöt lakásban élt. Mindez már mögötte volt és mindenütt élete jó darabját hagyta ott. Most az volt az benyomása, hogy az életét hagyja el a jelenlegi útszakaszon, ami meggyőződésévé kezdett válni. Nem volt, nem lesz újabb megállóhely. Egy ember fejlődési szakasza befejeződik amikor nyugdíjba megy. Amíg dolgozik, csinál valamit, mindig fejlődik. Vásárol, sokszor haszontalan dolgokat, megpróbálja megszédíteni környezetét. Tanul, vagy megpróbál tanulni szellemi fejlődése érdekében. Ez volt a titka annak, hogy a politikusok miért nem mentek nyugdíjba. Folytatni akarták fejlődésüket az örök élet reményében.

Minden megáll a nyugdíj pillanatában. Az újságok, a politikusok, mindenki egy idillikus képet akar adni a nyugdíjas életről. Képek jelennek meg hamis fogsorukat mutató jóképű öreg férfiakról és eltűnt szépségük nyomát hordozó koros hölgyekről. A Carita fésülte fehér hajak kéz a kézben sétálnak, bízva a jövőben mert temetésüket az XY cég biztosítja. Most beutazhatják az egész világot! Van idejük, rendelkeznek az örökkévalósággal. Halálos komolyan próbálják velük elhitetni, hogy van jövőjük, a jövő hatvan év felett kezdődik! Minden politikai párt, a szélsőségesek kivételével, az idős korosztályra építik választási programjukat. Szavazócédulájukat a jövő, egy csodálatos öregség ígéretével kívánják megvásárolni.

Pedig nincs jövőjük. Amint az aktivitás ajtaja bezárult mögöttük, megszűnik a jövő. Nincs jövő, amikor a naplopás silányítja a maradék időt. Hurcolni az órákat, a napokat az elkerülhetetlen vég felé. Mert a vég mindenképp elkerülhetetlen. Mindenki tudja ezt, de senki nem gondol rá, mert dolgoznak, terveik vannak. Mit csinál majd holnap, és mit vásáról holnapután. A különbség az ember és az állat között, hogy az embernek tervei vannak. Tervek, vágyak, ez a kielégíthetetlen kíváncsiság biztosította Európa fejlődését és az egész világét rajtuk keresztül. Ám ha semlegesítik a kutatót - kijelentve, hogy elhasznált és öreg -, ha négy fal közé zárják, hogy hallgassa monológját, kérődzőn emlékein, tervei lendületét brutálisan megállítják. Szelleme légüres térben őröli gondolait holmi semmiségekért, meggyőződve teljes haszontalanságáról.

Természetesen ő nem afféle kutató elme, precíz alkotó. Valójában igen kevés alkotó szelleme van. Mégis úgy vélte, hogy egész életében hasznos volt a társadalom számára. Minden gesztusa és munkája láthatatlan és kézzelfogható nyomott hagyott más földrészeken és távoli országokban is. Mostanra lényegi tevékenysége nem maradt. Semmi láthatatlan rezgés. Bezárták egy elszigetelt selyemgubóba mondván, itt az ideje, hogy pihenjen és kihasználja az élet örömeit.

Azok, akik biztosították a boldog nyugdíj végtelen örömeiről, soha nem mennek nyugdíjba. Meglepő ellentmondás. Azelőtt nem gondolt erre. Minden politikus eltűnik egyszer, még ha nem is élvezik a jogos nyugdíjukat, hogy “kihasználják az életet!”

Nyugdíjba kellet menni és szembenézni önmagával, hogy ilyen gondolatai legyenek. Hogy átérezze a dolgokat.

Soha senki sem gondol a nyugdíjra, a nagy változásra, ami mindig csupán idea marad, egy elvont esemény. Talán azért, mert soha nem gondolnak rá, soha nem veszik észre, hogy majdnem egész életüket ugyanazok a politikusok kísérik végig. Ismert vagy kevésbé ismert képviselők, miniszterek, polgármesterek. Ha ezek az "örökké fiatalok” meghalnak 85 éves korukban, csak akkor derül ki, hogy már tíz-tizenkét éves korukban politikusok voltak, amikor az első hosszúnadrágot kapták a szüleiktől.

Ezek az emberek haláluk napjáig dolgoznak. Nem gondolt arra, hogy mennyit keresnek, sem a hatalomra, amit a munkájuk biztosit számukra. Csak azt jegyezte meg, hogy dolgoznak. Megállás nélkül, nyugdíjkényszer nélkül.

Persze mindenki beszél ingyenes, humanitárius munkáról. Lehet segíteni a szegényeket és a betegeket. Különböző egyesületekben dolgozni, reggelivel szolgálni, vagy patronálni az analfabétákat, és akad sok más ezer jótékonysági foglalkozás. Ezek mellett lehet rejtett művészeti tehetséget fejleszteni, festeni vagy rajzolni, kerámiát, fuvolát tanulni, vagy könyvkötészetet, könyvtárban kutatni Franciaország középkori életéről, vagy a csillagokat nézni holdtalan és felhőtlen éjszakákon abban a képtelen reményben, hogy egy ismeretlen üstököst vagy bolygót fedez fel valahol a naprendszerben.

Miért nem foglalkoznak nonprofit munkával a politika aggastyánjai? Miért nem akarnak haszontalanná válni, mint ő és a többi nyugdíjas? Mert lényegében ők haszontalanná váltak.

Az élet burjánzott körülötte, az autók megálltak, megindultak, fordultak, dudáltak, mindenfelé emberek rohantak ki-be az üzletekbe, vásároltak, eladtak és fogyasztottak, telefonáltak, barátságot kötöttek és megharagudtak, a szomszédos kis hotelbe mentek egy növel titokban szeretkezni, vártak egy klienst a sárhányón ülve, kábítószert használtak, testvériesen elcserélték a fecskendőt és átadták vele a HIV-et, szomorkodtak egy szakítás után, ittak és berúgtak, hírnévről, szépségről, pénzről és szerencséről álmodoztak, buzgón imádkoztak egy templom csendjében; loptak, megbecstelenítettek és kínoztak.
Kíváncsian figyelte a tevékeny életet. Ö viszont alig élt már. A nyugdíj bugyborékjában fuldoklott bezárva - magányosan.