SZÉPIRODALOM

18

Volt ideje. Szerda vagy vasárnap, ez egyre ment. Mielőtt elhagyta az aktív életet, azzal bátorította magát, hogy keres majd munkát. Akármit. Csodálatos idea volt. Csak a hirdetéseket kelleti elolvasni. Néhány pillanat alatt a múltban találta magát abban a boldog korban amikor a munkanélküliség áldozatként, reggelenként az apróhirdetéseket böngészte. Mindég csak nagy gyakorlatú húsz-harmincéves fiatalembereket kerestek, ha hinni lehetett a hirdetőknek, jó referenciával. Neki majdnem minden volt, gyakorlat, referencia, csak éppen 46 éves volt.

“Ha látják a születési dátumot, meghalnak a röhögéstől,” - magyarázta a feleségének.

Valóban semmire nem volt már jó csak köztársasági elnöknek, vagy a Szenátus, vagy az Alkotmány tanácsi elnöki címre. Másutt, más munkakörben, valódi mesterségben mindég csak fiatal dinamikus kádereket kerestek. Valami ajánlással talán még egy éjjeli őri állást találhatna, mert a hirdetések nem ajánlottak mást, mint a gazdagságot, ha borítékot ragaszt az otthoni jó melegben, vagy egy taxi sofőri állást tíz lecke után. Minden teljesen reménytelen volt.

Hónapok óta, mióta a nyugdíjba menetel dátumát ismerte, egyetlen idegesítő kérdést tett fel: mit csinálok később?

Most volt ideje. Annyi amennyit akart. Ma reggel óta. Idő és semmi idea, mivel töltse ki az órákat. Amit ezerszer elképzelt, elhatározott, hogy mit csinál majd otthon, tudta jól, hogy önmagának hazudik, áltatja magát. A gyerekeknek megvolt a saját egyetemi munkája, mert a tanulmány az munka. A felesége is dolgozott csak ö nézte az idő múlását.

Ösztönösen tudta, hogy benne van a probléma. Az volt a problémája, hogy fiatalnak érezte magát. Mindég fiatal. Fiatalabb, mint a többiek. Szerencséjére soha nem volt beteg. Egy napon megbetegszik biztosan, de még nem érkezett meg ez a pillanat. Látta a súly többletüket cipelő embereket, elfulladva lihegni néhány lépcsőfok után amig ö kettesével rohant, lélegzetvétel nélkül tudva jól, hogy tíz, tizenöt év különbség van közöttük, az volt a benyomása, hogy fiatal még. A fiatalabb. Szellemileg is fiatalnak érezte magát. Soha nem gondolt az életkorra azelőtt. A korára. Soha közvetlenük csak közvetve a prosztatáját figyelve.

A kollégák minden éjjel rendszeresen felkeltek kiüríteni hólyagjukat, alig 47 évesen. Közel húsz évvel fiatalabb, miközben ö nyugodtan aludt egész éjjel, reggelig. Valóban boldog volt! Titokban félt attól, hogy egyszer majd operálni kell és problémai lesznek. Igaz, hogy néhány óra után szükséges volt wc-re menni, s amikor valóban fiatal volt, a kérdés nem merült fel. Mégis csak idös volt. Talán lassabban használódott el, mint a többiek, de használódott. Azért néhány évvel tovább dolgozhatott volna.

Sok példát ismert. Egy régi elnököt többször operáltak. Orvosságokkal tartották életben és nem ment nyugdíjba. Természetesen, mindenki azt mondta, hogy egy “nagy ember” és a hétköznapi emberek számára készült torvények nem érvényesek a “nagy emberekre.” Hitler is egy “nagy ember” volt. Es Sztálin és Mao és Tito és Saddam és Nkrumah, a végtelenségig ismételhette a “nagy emberek” listáját. Az volt a probléma, hogy senki nem ismerte a valódi nagyság kritériumát. Rengeteg különböző szinten álló embert ismert, szellemileg képesek voltak egy “nagy ember” helyét elfoglalni. A lényeges feltétel a szerencse volt, a környezet ostobasága és jó helyen lenni a jó pillanatban. Ha egyszer jó pozícióban volt, még egy ostoba ember is “nagy emberré” vált, történelmi személyiséggé, mint Néró, Caligula és a lova és a történelem annyi más borzalmas személyisége.

Soha nem hitt az emberi egyenlőségben. Soha nem hitte, hogy a valóban vagy látszólag tisztelt történelmi nagyjaink felette és mindenki felett voltak. Hogy nála jobbak voltak. Mindenki képes elveszíteni egy háborút, mint Hitler. Mindenki képes népét kiirtani, mint Sztálin vagy Mao és annyi más. Mindenki képes megrohasztani maga kőrül az államéletet a kedvezményekkel, a korrupció és a baksis rendszerrel.

Az egyetlen különbség, hogy a híres, történelmi személyek életük végéig dolgoznak, amig ö és a többiek tétlenségre kárhoztatnak. Ez volt a sorsa, akiket egyenlősítettek.

19

Óráját nézte. Ideje volt hazamenni. Miközben úgy sétált, mint soha azelőtt, elrepült a délután. Élvezni a napot egy padon ülve. Körülötte újból megváltozott az utca képe. Egy fáradt, elcsigázott, kimerült tömeget hányt ki magából a földalatti. Merev nézésű, szótlan férfiak és nők siettek s úgy szóródtak szét minden irányban, mint megzavart verebek.

Elindult és megvette a kenyeret majd felment vacsorát csinálni. A gyerekek szokás szerint később érkeztek, majd egyidőben az asszonnyal. Mindég ö volt az első ot és hat között. Volt annyi ideje, hogy megfürödjön és elolvassa az újságot és visszatértük elött megfőzze a vacsorát.

Újra megtalálta az utca annyi év óta ismert megszokott arcát.

Az üdvözlő csók után a asszony kutatva nézte. “Minden rendben?”

“Minden rendben”, válaszolt és majdnem hozzá tette, szokás szerint. Szerencsére időben észrevette, hogy a szokások megváltoztak. Nehéz volt az első napját elmesélni. Hogy mit és mit nem csinált. “A helyem kerestem.” Arra a kérdésre, hogy keresett e munkát, válasza negatív volt.

“Tudod, ez nevetséges. Ha a koromról beszélek és megtudják, hogy nyugdíjas vagyok, halálra nevetik magukat.”

Szerencsére a felesége nem erőltette a kérdést, s amikor elnyúlt az àgyban fáradt volt, mint minden munkanap után.

20

Szokása szerint reggelenként az asszony mindég elmesélte, mit álmodott. Mert álmodott és részleteiben emlékezett a butaságokra és rémàlmokra. O soha nem álmodott. Még azt sem tudta, hogy álmodott-e pedig tudta jól, hogy ez szükséges és mindenki álmodik, de érthetetlenül soha nem emlékezett éjszakai kalandjaira szemeit kinyitva.

Nem ma reggel. Nyugdíjas élete második reggelén egyedül volt az ágyban amig az asszony öltözött, hallgatta a híreket és emlékezett. A kollégákra gondolt, a munkahelyre. Nem tudta, hogy mit csinált, de ismét ott volt.

Borotválkozás közben tette fel a kérdést, hogy a regényhősök miért nem öregszenek? Elképzelni Sean Conneryt 007 szerepében amint egy kocsmába megy és mondja: My name is Bond, James Bond. Where are the toilets, please” és siet mert hólyag problémai voltak neki is. Vagy Hubert Bonisseur de la Bath, alias OSS 117, vagy Françis Coplan, vagy San Antonio. Az egyetlen szemérmesen öregedő hős Maigret, mint mindenki, nyugdíjba ment.

A délelőtt gyorsabban telt mert kitakarította a lakás felét. Majd lement gyümölcsöt vásárolni a piacra mert ott olcsóbb. Abba bízott, hogy lent nem találkozik a házmesterrel és szerencséje volt. Valahol másutt volt és szégyenkezve, mint egy tolvaj úgy lopakodott el.

21

Lassan lépegetni. Vigyázni a lépésekre mert megszokásból majdnem mindég szaladt. Sietett.  Lassított, hogy a ritmust tartsa és eltöltse az időt miközben mindenki rohant ismeretlen célok felé.

Útközben tanítónő kísérte kis elemistákkal találkozott. Nyaraló kislányok és kisfiúk, mint kis ördögök, úgy zajongtak. Látásukra gondolatai saját gyermekei felé kalandoztak. Mikor még kicsik voltak.

Már elfelejtette milyenek voltak három, négy vagy hatéves korban. Szerencsére, voltak képei. Születésük óta fényképezte és albumokban gyűjtötte őket. Ezek az évek olyan gyorsan teltek.

Soha senkinek nem vallotta be, hogy mennyire sajnálta, hogy soha nem volt, mint apa, a helyzet magaslatán. Nem volt jó apa. Képtelen volt kapcsolatot teremteni a gyermekekkel. Titokban csodált egyes férfit mert képesek voltak játszani egy pólyással, megnevettetni. Képtelen volt játszani a gyerekeivel.

Mikor nyaraltak és a tengerparton sütkéreztek, irigyelte a fiúkkal négykézláb homokvárakat építő apákat. Kis vödörben hordozták a tengervizet, hogy nedvesítsék a kiszáradt homokot vagy elàrasszàk a várárkot. Egyszer-kétszer a fia is kérte, hogy segítsen a vár építésben, de különböző kifogásokkal megszabadult ettől a munkától. Az idő telt s az évek eltűntek. Most sem a fiú, sem a lány, egyikük sem kérte, hogy kastélyokat építsenek.

Vasárnap délutánonként sokszor sétált velük mert a gyerekek “nagy” vonatot akartak látni. A Gare de Lyonba vezető TGV sinei tőlük nem messze, alig tíz perces ut a lassú kisgyerek lépésekkel s már rue Coriolis voltak s ott nézték a vasrácsokon keresztül a vonatokat. Mozdonyok vagy hosszú szerelvények.

Télen vagy a tavasz kezdetén. Hűvös volt. Hogy jobban lássak a szerelvényeket, a hónuk alatt tartva felemelte őket egymás után és kis kezükkel kapaszkodtak a rácsba.

A “nagy vonat” csodálata néhány évig tartott. Még nyáron is nyaralás közben sétálva a vasút menti uton. Lelkesen integettek s időnként egy megértő masiniszta dudált és nagy örömöt okozott.

“Papa, papa, meglátott bennünket, és dudált, tű…tű… »

Ez volt a boldogság.

A vonatok mentek és az idő múlt. Az évek gyorsabban mentek, mint a vonatok Parisban vagy vidéken. Az évek múltak és nem mentek többé a “nagy vonatot” nézni sem Párizsban, sem vidéken.

Születésük után pólyázta őket, a dudlis üveget adta éjjel mert felesége képtelen volt felébredni. Később az asszony foglalkozott az iskolával, ellenőrizte a házi feladatokat, magyarázta a nehéz problémákat, mint az összeadás vagy szorzás, vagy a nyelvtan. Erre képtelen volt. Sem játszani, sem tanitani. Végeredményben nem volt jó apa. Számára elképzelhetetlen volt, hogy válás esetén küzdjön értük vagy elrabolja őket. Az újságok tele voltak ilyen válási katasztrófákkal. Igaz, hogy erre soha nem gondolt. Elképzelhetetlen volt, hogy elhagyja egy nőért az asszonyt és a gyerekeket. Ezt egy jó pontnak tartotta, de ennek ellenére meggyőződése volt, hogy ne volt egy jó apa.

Nézte a távolodó kis iskolásokat és sajnálta, hogy ennyire érzéketlen és képtelen volt lemenni a gyerekek színvonalára. Sajnálta az elveszített időt, a visszahozhatatlan időt, amit nem tudott és akart a gyerekeivel tölteni.

Csak a fényképek maradtak, hogy megtalálja a multat. Megtalálni ártatlan kis pofijukat, a természetes mozdulatokat. A vasárnap délutáni sétákat miközben felesége vasalt. A kis kezeket kezében tartva. Nem sétálhatott többé gyerekeivel kéz a kézben.

Saját karácsony előtti sétáira gondolt anyja kezét fogva, úgy nézték a csillogó kirakatokat. Mindég vettek sült gesztenyét és megpucolta neki mert forró volt. Heteken keresztül vágyakozva csodált egy órát, egy karórát a kirakatban. Ez lett első órája, a karácsonyi ajándék. Elénk emlék volt - pedig távoli, - maga elött látta a fekete óralapot az aranyozott számokkal és mutatókkal. Egy emlék, emlékek az idő limbusában; gyermekkora és gyerekei gyermekkora. Furcsa volt, minden furcsa volt és telve sajnálattal.

Milyen jó volt egy kis emberke kezét tartani. Fizikai kapcsolatot létesíteni és elképzelni, hogy önmaga tipeg mellette öt vagy hatévesen, egy visszahozhatatlanul elveszett korban.

Régóta eltűntek a kis iskolások, és öntudatlan léptei a piacra vezették a kirakott gyümölcs és főzelékek elé.

22

A második napon megbarátkozott a magánnyal. Előnyei is voltak a magánynak. Soha nem volt ideje az élete mérlegére  - mindég volt valakivel, barát vagy ismeretlen, - s most néhány nap alatt megvalósította.

Kezdetben még arra is gondolt, hogy vesz egy televíziót, hogy kitöltse napjait. Nem volt Tévéjük. Körülötte mindenkinek volt legalább egy. Hogy ne találják excentrikusnak, mikor a többiek egy előadásról beszéltek és kérdezték, hogy látta-e, - mindég kibujt a kérdés elől és nem vallotta be, hogy nem nézte mert náluk nem volt televízió. Nehéz volt megmagyarázni, hogy a gyerekek miatt nem vettek. Ez mindenkinek érthetetlen volt, pedig a pozitív eredményt mindenki láthatta. A gyerekek sikeresen végezték tanulmányaik.

Egyszer megpróbálta magyarázni, de túl hosszú volt minden oldalról megvilágítani a kérdést. A többiek nem tudtak vagy nem akarták megérteni. Szerintük lehetséges volt lezárni a gépeket, hogy a fiatalok ne használják amikor egyedül voltak. De képtelenek voltak megértetni, hogy sem az asszony, sem o nem akart a kis ablak rabszolgája lenni és a többiekhez hasonlóan minden estéjüket a képekre szegezve tölteni. Ebben az esetben nem maradt idő egy újságra vagy könyvre. Beszélni sem, kicserélni a gondolatokat és elmesélni a napi eseményeket a munkahelyen. Egyszerűen nincs idő a kapcsolatok fenntartására.

Időnként a nővére és a férje meghívták őket egy televíziós estére. Minden az asztalon volt, ételek és italok s az asztal kőrül ülve tekintetük a képernyőre meredt s néztek egy enregisztràlt színdarabot. Egész este nem váltottak el két tucat szót mert nem volt elég idő, hogy életük különböző eseményét elmeséljék.

« Minden jól van? Egy kis whisky? Igen, koszi,” és újra a csend, csak a színész tirádája hallatszik a szalonban.

“Még egy kis sütemény? Köszönöm, nem.” Igy volt ez éjfél utánig s a búcsúzáskor kölcsönösen gratuláltak egymásnak, hogy milyen kellemes este volt!

Mikor vendégek jöttek hozzájuk, kivétel nélkül mindenki meglepődött és megjegyezte: “Nincs nálatok TV?” Es a jó ég tudja hányadszor magyarázta, hogy miért, és látta az értetlenséget csodálkozó tekintetükben.

Gyanúja beigazolódott. Mindenki egyértelműen excentrikusnak tartotta őket mert nem volt televíziójuk és egy csomó újság és folyóirat volt az asztalokon. Mindketten sajnáltàk, hogy nem láttak egyes előadást vagy filmet. De hamar elfelejtették ezt a hiányt jó könyveket olvasva lakásuk biztonságos csendjében.

Most élvezte a magányt. Egész nap egyedül mielőtt megtalálta a családot este, minden figyelmét a fiatalok és az asszony fecsegésére fordítva. Szerencséje volt, sokkal több szerencséje, mint szegény anyja, örökké, teljesen egyedül, egész nap, húszéve már. Hogy minden idejét a televízió elött töltötte, ez érthető volt. Minden délután öt és hat között leült a foteljébe, lába a kisszéken és egy álomvilágba temetkezett. Két adás között mikor a hirdetések mentek, gyorsan főzött egy teát, vágott egy szelet hidegtűst vagy felvágottat, egy darab kenyér, az orvosságok s az adás pillanatában a kis kerek asztal elött ült a tévé ernyővel szemben. Minden nap éjfélig szemét a mágikus ablakra szegezte, mint annyi más millió ember megosztva magányuk a kis ablakban mozgó árnyékokkal.

23

Néhány nap elegendő volt ahhoz, hogy fizikailag és szellemileg eltávolodjon múltjától. Reggel nem gondolt többé sem az utra, sem a napi útitársakra, a farkaskutyára sem. Minden egyre jobban eltávolodott, ködbe veszett. A munkahely, irodája, a munkatársak, minden messze volt, többé nem gondolt rájuk. Elidegenedett a problémáktól. Azelőtt sokszor idegeskedett valóban lényegtelen dolgokért mert lényegesnek találta őket.

Rájött, hogy a világ forog még ha nem dolgozik akkor is. Arra is rájött, hogy azelőtt éppen olyan hiábavaló, haszontalan volt az élete a közösség címekkel élénkített szürkeségébe olvadva, mint most, pedig mindég az volt a benyomása, hogy hasznos, és fontos volt. A lényeg, az elfoglaltság volt. A múltban dolgozott. Most nem. Éppen ilyen haszontalan, mint most, de most a tétlenség kinyitotta a szemeit s végre megértette, hogy mindég hiábavaló volt. Önmaga és a többiek.

Most, hogy ideje volt gondolkozni és soha el nem képzelt mélységből feljövő gondolatait hallgatni, nyugdíja fényében megértette életét. Hogy minden erőfeszítése sorozatos félsiker és félsikertelenség volt. Minden hiábavaló volt. Hiábavaló, mint a halva született gyerekek, mint a később lemészároltak születése, mint azok, akik éhen halnak, mint a bársonyban élők, akik elképzelik, hogy valami végleges, érvényes dolgot csinálnak.

Nem lett belőle anarchista, sem keserű, sem idegbeteg. Nem történt más csak megàllapitott. Elismerte létezése haszontalanságát, amit eddig napi elfoglaltsága rejtett. A metró-munka-alvás hintázása adta a hasznosság hitét, mert megfizették érte. Amint a hintázás a gondolat-magány-alvás, bizonytalan mozdulatlan egyensúlyává változott, a tétlenség feltüntette hiábavalóságát.

Végetért az önámítás. Küzdő felek híján megszűnt a harc és észrevette a rejtett valóságot: haszontalanságát. Mindenki a saját nívóján, az utcaseprőtől a pápáig egy edényben sürgött-forgott, ugyanazokat a problémákat, ideákat és megoldásokat hajtogatva. Majd mindenki eltűnt és mindent elfelejtett.

Mikor majd rákerül a sor és eltűnik, egyidéig emlékszik majd a család. A kezdeti emlékek után minden eltávolodik s mikor a gyerekek megöregednek, rájuk kerül majd a felejtés sora. Később, még az emlék emléke is teljesen eltűnik az emlékek romhalma alatt.

Csak néhány valódi alkotóra emlékszünk még. Ritkán…Egy csodálatos szimfónia, vagy egy szonette szükséges, hogy az emlék a feledés óceánja felszínén maradjon.

Mióta nem dolgozott, hiábavaló létezése nyilvánvalóvá vált. A munkanélküliség, a tevékenység korlátozása láthatatlan falként vette kőrül. Természetesnek találta, hogy börtönben van. Falak, rácsok, zárka, ítélet nélkül börtönben találta magát. Rosszabb börtön, mint a Santé, Lefortovo vagy a Sing-sing. Az ott elzárt raboknak voltak még reményeik. Akiket nem ítéltek halálra ábrándozhattak egy ellenállhatatlanul közeledő jövőről s álmodhattak arról, hogy mit csinálnak majd egy szép napon. Álmodni a jövőről, a jövő szabadságáról.

Nyugdíjba menve minden reménye eltűnt. Maga mögött hagyta jövőjét. Nem volt több lehetőség álmodozni. Nem volt több cél. A mindent tudó társadalom elvette a jövő lehetőségeit, a reményt, a vágyakat, az álmokat. Befalazták a középszerüségben. Hogy élete középszerű volt, hogy mindenki élete szürke volt nem akadályozta meg a reményt. Bolond reményeket, hogy talál egyszer egy jól fizetett állást. Nagyszerű pályafutást. Mint a beválhatatlan reményt, hogy csodálatos nőket ismer meg. Történelmi szerepet játszani. Nem tudni hogyan és miként, de elérni valamit. Az utolsó pillanatig, az indulás pillanatáig él az emberekben a remény, az elképzelés, hogy van jövő!

Az induláskor, elhagyva az aktív életet, jövője bezárult. Az ajtó bezárult. Nem mondhatta többé, hogy ezt vagy azt csinálom a jövő hónapban, vagy a jövő évben. Nem voltak tervei.

Most ez volt a terv: “jövő szerdán felmosom a konyhát és a fürdőszobákat.” Mint minden szerdán. Évente 52 heten keresztül.

24

Minden reményét az egészségére összpontosította. “Remélem, hogy jó egészségben leszek a jövő héten, vagy a jövő hónapban.” Nem mert messzebbre nézni a jövőben, egy évnél messzebbre. Hivatalosan nem volt már alkotó. Hivatalosan nem volt fiatal. A fiatalok mindég jó egészségben vannak. Azt gondolják, hogy jó egészségben. Örökké élnek még betegen is. Az idősebbeknek a betegség, a betegség gondolata lesz az egyetlen valóság még akkor is, ha az egészség egyensúlya bizonytalan.

Még a középszerüségben is, egy szürke életben is, minden ember egy bizonyos mértékben alkotó. Még Bakir is a paraszt eredetű török segédmunkás, aki úgy beszélt franciául, mint egy spanyol tehén, még Bakir is alkotó volt. Állandóan küzdött, megállás nélkül. Küzdött az asztma és a fulladásos krízisek ellen. Azért küzdött, hogy biztosítsa csalàdja szürke életét, hogy az asszony és a gyerekek repülőn menjenek nyaralni. Küzdött, hogy függönyt vegyenek, egy televíziót és a parabolikus antennát. Ötven kilós zsákokat emelve küzdött, hogy legidősebb fia iskoláit fizesse mert autószerelő akart lenni. Baskírnak még voltak reményei mert dolgozott. Neki nem.

Ez volt a legrosszabb börtön, amit elképzelni lehet. Egy rab, a falon vagy egy füzetben húzott vonalakat és számolta hány nap marad még hátra. Minden elmúlt nap közelebb vitte a normális élethez. Ö semmihez sem közeledett csak az elmúláshoz. A nyugdíjasoknak, az öregeknek nem volt más cél és remény csak az elmúlás. A halál.

Ez reménytelen volt és alkalom érteni, hogy a nagy emberek miért nem mennek nyugalomba soha. Valamivel foglalkozni, vitatkozni a parlamentben felélesztette a szenvedélyt, célt adott az idös képviselőknek. Ügyködni, terveket szőni, ez volt az aggastyánok jövője.

A munkában mindég voltak célok és küzdelmek. Irigykedések, tervek s amikor az emberek semmit nem csináltak, nem volt többé küzdelem s az élet céltalan volt.

Napról napra létezett. Az első hetek után a napok elképesztően gyorsan múltak. Mikor az asszony és a gyerekek otthon maradtak, jelenlétük volt az egyetlen különbség az ünnep és hétköznapok között. Az idő múlásával a valódi vasárnapok - a családdal egész nap, - a hét legkellemetlenebb napjává váltak mert nem volt egyedül. Hét közben mindég csinált valamit, vagy úgy tett, hogy dolgozik. A számítógépen bütykölt, teljesen haszontalan elfoglaltság volt. Rendbe hozni a lakást, vásárolni, kávét inni s az ablakon keresztül nézni a zajló életet. Soha többé nem ment sétálni. Mindég talált valami célt, mint vásárolni, vagy meglátogatni öreg barátját. Csak vasárnap sétált a feleségével, de azt sem mindég. Időnként az asszony nem akart felöltözni, igy otthon maradtak.

Vasárnap semmit nem csinált. Mindketten olvastak s mikor az asszony elaludt a fotelban s a könyv a térdére esett, mozdulatlanul csendben maradt és unatkozott.

Nem volt mit mesélni. Nem volt mit mondani. Az események megdermedtek az életében. Csak politikáról beszélt. Nem maradt semmi más. Sok ideje volt analizálni az eseményeket és látni, hogy körülötte minden lassan tönkremegy.