SZÉPIRODALOM

35

Soha nem felejteti el, ahogy egy virágzó bougainvillea betakarta a Marineli kápolnát a hegyoldalban, a végtelen erdő fölött. A levegő rezgett a napsütéstől s majdnem megfoghatóvá vált, de bent friss és enyhe volt. Mindenütt a csend. Valahol az árnyékban egy nagy légy döngicsélt, különben minden félhomályban és csendben maradt, s csak a nyitott gótikus ajtón keresztül láthatta rezegni a fényt a bougainvillea lila virágain.

A tökéletes nyugalom. Egyedül volt a földön. A francia kápolnák és templomok mindig emlékezetébe idézték az elhagyatott, a buja természet ölén mára már valószínűleg romokba dőlt, afrikai kápolnát.

Időnként nyitott templomokat talált Párizs szívében, ahol jólesett megpihenni. A gyertya és a tömjén parfümének megmagyarázhatatlan keveréke jó közérzettel töltötte el. S mikor egy gyenge hang emelkedett az orgonából, elragadtatása végtelen volt. A zene egy patakhoz hasonlóan dagadt újabb akkordokkal és a levegő megtelt egy méltóságos folyam zengésével. Boldog volt mikor az orgona Bachot vagy César Frankot játszotta. Boldog volt a tömjén illatában és az alkonyati fényben úszva. Később, visszatérve a normális életbe, az átélt élmény hatalmában maradt.

A pihenés pillanataiban semmire nem gondolt.

36

A tél volt a legnehezebb. A hideg miatt nem ment sétálni, csak vásárolni a kinti szélrohamokba. Különben csak az ablakok mögül nézte a rossz időt. Végül mégis csak megérkezett a szép idő, a fény, és a langyos levegő kellemes volt.

Kimehetett nézni a világot, egy padon ülve olvasni az újságot a zöld sétány virágai között.

Most sokszor ült az ablak elött nézve a változatlan városképet és irt.

37

 - Miért írsz, kérdezte a felesége?

- Nem tudom. - Időm és kedvem van hozzá. - Rögzíteni akarom a gondolataim. - Tudom, hogy nem tudok írni, csak magamnak szánom, összeszedni gondolataimat és valamivel kitölteni a magányomat -válaszolta.

38

Egy szép napon nem írt többet. Nem volt értelme. Semmi nem ért semmit. Egyik napról a másikra élt. Egymást követték és keresztezték a napok. Vasárnap s már újra péntek. Élete részévé vált a megszokás. Az új szokások között a reggel volt a legnehezebb amikor elment a család.

- Kellemes napot!
A visszhang válaszolt a jókívánságokra. Egyszer a felesége észrevette, hogy soha nincs egyedül reggelenként. Azelőtt egyedül volt a lakásban. Nyugodtan öltözködött, utolsónak ment a többiek után.

Most a férje folyton ott volt.

- Reggelenként, tudod… Jólesik ez a néhány perc… Később egész nap egyedül vagyok - próbálta közelségét magyarázni.
Annyira nehezére volt reggel a fotelban ülni, olvasni és a nő indulását várni, hogy elkezdje napi foglalatosságát.

Ha mehetne ő is! Elsőként menni, mint azelőtt. Megtalálni az elfelejtett szokásokat, a régi arcokat, mozdulatokat. Úgy élni, mint azelőtt. Hinni, hogy még fiatal és jövője van. Terveket szőni, kártyavárakat építeni, utakról álmodozni, hódításokról, a két végén égetni a gyertyát, mert annyi idő van még hátra az életből! Sok ideje van még az álmokra és a vágyakra. A vakációra várni és bután nevetni és mondani a többiekkel: éljen a nyugdíj!

39

Az álmok. Nem voltak ábrándjai, nem álmodott többé. Csak az emlékek maradtak. Egész életében arról panaszkodott, hogy nincsenek emlékei s egyik napról a másikra a dolgok lelke támadta meg és nem maradt semmi más csak a múlt. Az emlékek csatornája elöntötte egész életét.

Igy volt ez mindenkivel? Vagy a többieknél másként? Senki nem mondott semmit. A világ féltékenyen őrizte létezése titkait. Mindenki elégedettnek tűnt. Az ezredes, évek óta reggel-este sétált a kiskutyával s a nap többi részét a feleségével összezárva töltötte. Vasárnap délutánonként látta őket karonfogva sétálni a sugárúton. Egy összeforrt pár volt. Valóban ezek voltak? Mire gondoltak? Gyerek nem volt csak egy kiskutya. És az álmok? Voltak álmaik? Boldogok voltak?

40

Észrevette, hogy csökkent a jövedelme, de a jövedelmi adó változatlanul magas volt és a különböző közterhek is. Csökkentette kiadásait. Nem ment többé a kávéházba süteményt enni a kávéjával. Otthon készítette a presszóját. Kevesebb cukorra volt szüksége, mert kevesebb energiát használt fel és nem akart meghízni sem. Könyveket sem vásárolt többé. Annyi volt a könyvtárában, annyi olvasatlan könyv! Moziba sem ment többé, mert változatlanul nem szerette egyedül nézni a filmeket.

A többiek. Hogyan viselték el a nyugdíjas életet? A reggeltől-estig összezárt házastársak. Egész nap. Senkinek a titkát nem ismerte. Senki nem mondott semmit. Vagy a férfi hogyan viselte el a magányt otthon egyedül, mert az asszony még dolgozott? Sokan egy barátnőt kerestek. Hallott különböző dolgokról. Mások elváltak s más nővel álltak össze. De sem a barátnő, sem a válás és az újabb házasság nem érdekelte. Még Sharon Stone sem, és elnevette magát mert egyedül volt, távol mindenkitől a négy fal között, mint egy rab. Még Sharon Stone sem jelentett semmit nem a lehetetlenség miatt, hanem mert késő volt. Elmúlt az idő. A mesterséges módszerek, a Coué módszer, ismételni, hogy fiatal vagyok, fiatal vagyok, előttem a jövő, gyerekeim lesznek, nem változtatott a valóságon, hogy az út végére ért.

Egyetlen lehetősége maradt, megőrizni egészségét hosszú ideig. Elmenni kínos betegség nélkül, kórház nélkül, anélkül, hogy vagdosnák és csövekkel szurkálnák, élni a gépek ritmusára, elkábítva haldokolni és kérve a semmit, hogy fejezzük be végre már. Elmenni hirtelen s megnézni, hogy van-e egy másvilág egy másik galaxisban. Ha volt egy másvilág. Lehet, hogy semmi nem volt. Szétolvadás abban a reményben, hogy a semmiben, az eltünésben nincs nyugalomba menés, nyugdíj, emlékek, remény, sem jövő, sem vágy, sem másnap, semmi.

Végeredményben önmagukon sírnak a hátramaradók. A magányukon. A múlttá vált jelenen. Az elveszített szokásokon, hogy képtelenség az eltűnttel beszélni. Megszakadt egy kapcsolat, csak a mély, áthatolhatatlan csend marad. Sírnak a hátramaradottak, mert újabb kapcsolatokat kell teremteni, ismeretséget, érzelmeket, hogy elfelejtsék az elmenőt, az eltüntet. Őrökké ismételni, ismételni sokáig ugyanazokat a mozdulatokat, szavakat, más emlékeket elcserélni, és újabbakat kreálni saját, végleges indulásukig.

41

E véglet elött még volt vakáció. A kibontakozó tavasz, a nyár fullasztó melege és a viharok.

A Landes-i tengerpart. A végtelenbe nyúló homok. A Pireneusok a távol ködében. Néhány Bayonne elött horgonyzó hatalmas hajó. Északon Capbreton világító tornya és a piros cserepes házak. A Pireneusok és Capbreton között a végtelen óceán. A hullámok örökké támadják a homokdombokat és az Atlanti fal már a vízben mosta lábait. Fél évszázad alatt a vízbe csúsztak a tengerpartra a dűnékről a félig elnyelt és elfelejtett betonerődítmények.

A Pireneusoktól Capbretonig éjjel és nappal követték egymást a végtelen hullámok milliárd színes cseppekben törve szét a homokon. Sirályok kiáltoztak az égen és a hullámra szálltak távolabb, majd elrepültek, másutt keresve élelmüket.

A világítótornyot megkerülve vitorlások hagyták el a kikötő nyugodt vizét és siklottak a semmi felé a kék láthatáron kiterítve fehér háromszögük. A nap visszatükröződött a vízen. Néhány fehér felhőbóbita az ég kékjén, a sétahajók, a tengeri madarak kiáltásai, az örökmozgó óceán lélegzetvétele, s a végtelen hullámok suttogása a nedves homokon. Az óceánon túl Amerika. Ezek a hullámok nyalták a partot, ez a széttört víz zaja, a zöld üveg színű átlátszó fal suttogta utolsó elhaló sóhaját Coney Islandon.

Családjával a homokra terített gyékényszőnyegen feküdtek, lábujjaik a homokba fúrva s ujjaival szitálta a púder szerű port, ami a víz koptatta kavicsokból maradt.

Az Óceán zaja. Egy kis reklámrepülő húzta a part felett az Angleti Mammouth hirdetését, a motor zaja eltávolodott. Mikor a csendőrök helikoptere érkezett, mindenki bámulta a Capbreton és Hossegor felé eltávolodó nagy szitakötőt.

Telve volt jóddal a levegő. Az Óceán illata, a moszatoké és halaké. Fejük fölött sárkányok vetélkedtek a sirályokkal. Klik-klak, fiatalok kemény gumilabdákkal teniszeztek, egy apa és fia a frizbit hajítottak és néhány csavargó kutya harapdálta a lábuk elött elhaló fodrokat.

Napsütötte délutánok boldog órái teltek, amig a nyaralók nem mentek el vacsorát készíteni. Az úszómesterek leengedték zászlójukat és kocsijuk egy utolsó ellenőrző út után felment a dűnére. A tengerpart kiürült. Kissé távolabb néhány fiatal összegyűlt egy a homokban ülő gitáros körül. Nézték a közeledő dagályt, az Óceán visszahódította az ideiglenesen elhagyott földet.

Ők is elindultak. Lassan felmásztak a dűnére és fent, még egyszer megálltak csodálni a tengert. A hatalmas nap a csillogó hullámok fölött lebegett. A vitorlások régen eltűntek már és a végtelenségben csak egy halászhajó sietett egy találkára a halakkal.

42

De a nyári örömök elött még itt volt a tavasz. Május. Tervbe vettek, hogy két hétre lemennek édesanyájához. Egy fürdővárosba. Mennek majd ebéd után fürödni a termálfürdőbe. Elnyúlni a füstölgő meleg vízben s körülöttük százados öreg fák. Pihenve szótlanul hallgatni, amit az ismeretlen szomszédok meséltek. A gyerekek “Papa múzeumnak” keresztelték a jó métermázsa súlyú öreg urat. Öreg barátaival fecsegett. Fiatalkori emlékeit morzsolta mikor még vékony és mozgékony volt, kócos barna hajjal a néhány fehér hajcsomó helyén.

Vagy a “tengeralattjáró”. Egy jó formában lévő vékony férfi víz alatt úszta át a medence nyugodt vizét és fujtatott, mint a fókák előttük felmerülve. Tízszer vagy hússzor kezdte megállás nélkül.

Itt vagy ott, a tengerparton vagy a termálban felejthetetlen órák. Egyenlő volt mindenkivel. Egy nyaraló, mint a többiek a nyugalomba süllyedve. Senki sem csinált semmit, ő sem. Az asszony álmodozott, a gyerekek is csendben álmodtak, mint ő. A víz himbálta karjait és ujjait.

A gyönyör. Nem gondolni semmire, semmit nem mondani, a természettel egyesülni. Az alkotó elembe, a nyugalomba süllyedve. A szellő és néhány szétszakadt felhő mögül kibúvó napsugár simogatta és hallgatta a madarakat és a közeli fák suttogását. Ez volt a nyaralás.

Ő, akit a társadalom örök vasárnapra és nyaralásra ítélt, minden hátsó gondolat és szégyen nélkül pihent szerettei körében.

Nyaralás. Várta ezt a nyaralást. A kispolgári semmire nem gondoló dolce vita, a jó bor és jó ételeket. Az év egyetlen pillanata, új élete egyetlen pillanata, amikor sajnálta, hogy olyan gyorsan múlik az idő. Ha visszatarthatná az idő elmorzsolt perceit! Ha meghosszabbíthatná a napokat, az eseménytelen létezést; mert valóban ez volt a test és szellem pihenése. Egy fagylalt a fürdő után, egy eszpresszó vagy egy sütemény délelőtt, séta a piacon és saláta vétel, néhány retek, valami főzelék. A boldogság az unalomban.

Várta a vakációt, mint az asszony és a gyerekek. Mert ők is szerették ezt a néhány napot egy másik bolygón tölteni, mindenen kívül, elszigetelve hétköznapjaiktól.

43

Kereste a múltévi listát, hogy mit kell vinni. Az ingek és fehérnemű. Egyes dolgot hozzátett, mást csökkentett. A fejében kezdte az utat előkészíteni. Egy héttel az indulás elött a bőröndök a szalonban voltak és a holmikat a kanapéra készítette. Az utolsó este, mikor a felesége foglalkozik majd az úttal, valószínűleg változtat majd és hozzátesz más dolgokat.

Nagyon örült a készülésnek. Elindult már, messze volt. Az utazás izgalma mindennél erősebb volt. Mint mindig, mint egész életében az utazás, a változás, kalandot jelentett. Egy ugrás az ismeretlenbe még akkor is ha tudta, hogy hová megy. Igy született. Szerette az újdonságot még ha időnként sajnálta is amit maga mögött hagyott. A múlt és a jövő között tétovázott.

A napokat számolta. Egy hónap, három hét, tíz nap. Az indulás és a visszajövet is közeledett. Mert képtelenség elfelejteni, hogy van egy hazatérés. Olyan jó volt visszajönni, megtalálni a holmikat, a környezetét és sajnálni a nyaralás semmilyében eltöltött órákat.

Elutazni, egy kicsit olyan volt, mint az elmúlás. Minden a helyén maradt. A városok, a házak, az utcák, a fák, a szobák, a bútorok, az emberek. Minden folytatta létezését miközben indultak, a vonat gurult vagy repült a repülő. Valami eltűnt és valami megjelent. Egy másik varos, házak, utcák, szobák, bútorok és emberek. Újabb életekkel találkoznak, más környezetek, de az emlékek életben tartották, amit maguk mögött hagytak. Tudta, hogy elhagyott lakásában az ébresztők és a többi órák őrölték az időt. A kaktuszok is növekedtek és vártak. A könyvek és a beléjük zárt történetek várták a feltámadást, a percet mikor ismét lapozgatja és felfedezi őket.

Ez jó volt. Ez volt az élet. A sajátja és a többieké. Egy kaland volt. Még a nyugdíjába zárva örökös vasárnapját élve is, egy kaland volt. Vakáció itt, vakáció ott, gondolatai, álmai, múltja és vágyai, minden egy kaland. Még az ismétlések is, egy csésze kávé, a holnap bizonytalansága. Hogy milyen lesz az idő, reményei és reménytelenségei, mindig minden egy kaland.

44

S már itt volt. Az annyira óhajtott és álmodott vakáció. Indulás, holnap reggel. Korán kell kelni és menni a reptérre, taxit rendelni mikor mindenki elkészült, s az indulás elött újra ellenőrizni a jegyeket, a pénzt, hogy semmit nem felejtettek el.

Szokás szerint elsőként kelt elkészíteni a reggelit. Holnap, indulnak holnap. Az ébresztő ötkor csenget majd.

Fekve hallgatta az asszony lélegzését és fényfoltokat látott a falon. Aludni kell. Holnap indulás. Szemeit becsukta.