– Doktor úr, sürgősen jöjjön! Nagy a baj! – ziháltam a készülékbe.
– Ember, mi történt? – kérdezte az ügyeletes IT-s szakember.
– A telefonom! A telefonom... beteg!
Néhány perc múlva már ott is állt a küszöbömön, laptop a hónalj alatt, vállán USB-kábel lógott, úgy nézett ki, mint egy középkori vándorgyógyító, csak piócák helyett powerbankkal.
– Hol a páciens? – kérdezte hűvös profizmussal.
– Itt – suttogtam, és remegő kézzel a nappali asztalra tettem a mobilt. – Már nem nyitja meg a levelezést. A Spotify akadozik. És... és reggel nem ébresztett!
A férfi komoran bólintott, majd óvatosan felvette a készüléket.
– Hm... iPhone SE időszámításunk előtt egész szép darab volt.
– Ugye... ugye meg lehet menteni? – kérdeztem kétségbeesetten. – Az életem van benne! A naptáram, a to-do listám, az alvásmonitorozásom! A vérnyomásom reggeli görbéje!
– Nyugalom – mondta, miközben ujjával simította a kijelzőt, mint egy szakorvos, aki a beteg pulzusát vizsgálja. – Próbálok egy újraindítást. Ha nem reagál, factory reset... de az drasztikus lesz.
– Ne! – kiáltottam. – Az emlékek, a Caminó szelfik a, TikTok draftjaim!
– Értem... – mondta halkan, s közben bekapcsolta a saját tabletjét, hogy konzultáljon a Google-lel. – Volt mostanában trauma? Leesett? Víz érte?
– Csak egy kis zérókóla a múlt héten... de azt gyorsan letöröltem mikroszálas kendővel!
A férfi felnézett.
– Akkor ez pszichoszomatikus túlterheltség. Burnout, tipikus 21. századi eset.
– Mit tehetek? – zokogtam. – Én... én… úgy hozzám nőtt.
– Pihentesse, kapcsolja ki, majd sétáljon egyet nélküle. Vegyen egy könyvet a kezébe, kizárólag valódit papírból!
– De hogy fogok Insta és fészbuci nélkül létezni?
– Ahogy régen, hiszen ön még emlékszik rá, ugye?
Csend lett, csak a telefon halvány pittyegése hallatszott, mint egy életfunkciót őrző kórházigép hangja.
A férfi felállt, és újra megsimogatta a képernyőt.
– Felgyógyul, csak adjon neki és saját magának is időt.
És én kezemben a lábadozóval ott ültem, e zajos világ asztalánál, s néma nosztalgiával tekintettem a kulcscsomómra fűzött ósdi tantuszra.
Hozzászólások
Számos szerző panaszkodik, hogy nincs új téma, a korábban születettek mindent kiaknáztak már… a mindennapjaink ezernyi szállal diffundálnak belénk sejtszintig, csak nyissuk meg bátran a lélek-csakráinkat!
Köszönöm szépen a hozzászólásodat, Laci!
Valóban hozzánőhet egy emberhez a telefon, szinte a részévé válhat, mint a csatolt interface. Jómagam mindig igyekeztem elhatárolni magam a telefontól, bár idővel képes voltam okosítani, hogy a technikai applikációkat tudjam kezelni. Azonban így is (csökkentve az elektroszmogot) folyton kikapcsolom, és ha egyedül megyek valahová, úgy kell figyelmeztetni, hogy ne feledkezzem meg róla. Szóval esetemben biztos nem fetisizálódik a telefon. A burnout szindrómát jó, hogy szóba hoztad. Így már értem, hogy mi a háziorvosom baja.
Modernkori problémáinkat megvilágító sallangmentes, lényeglátó írás.
Gratula + ötös pacsi!