SZÉPIRODALOM

A mai reggel hideg, nyirkos szürke kabátban érkezett. Ahogyan csak november tud. Amolyan igazi istenverése. Szokták is ilyenkor mondani, hogy „Isten nem ver bottal”… De az ember nem azért kel fel reggelente, hogy a bosszúságot keresse. Elengedem hát a borús gondolatokat azzal, hogy ez az idő is a Rend része.
Kint hideg ősz van, a bögrében forró a kávé. Leülök mellé egy rövid beszélgetésre és beköszön az első kérdés: hogyan változik az ember gondolkodása az idő múlásával?
– Mit gondolsz, hogyan változik?
– Egy fiatal ember gyakran így kérdez: Mit válasszak? Mi fog történni? Jól döntök-e? Mit érdemes kipróbálnom? Ezek a jövő felé néző kérdések. Te viszont már így kérdezel: Mit jelentett valójában az, amit átéltem? Mi marad meg egy életből? Mi teszi értelmessé az emberi életet? Számodra már ezek az inkább értelmező kérdések.
– Szerintem ez nem életkor kérdése. Láttam húszéveseket, akik mélyen gondolkodnak, és nyolcvanéveseket is, akik egyáltalán nem.
– Igen. Te ritkán elégedsz meg az első válasszal. Egy mondatból kiindulva sokszor még három-négy kérdésed születetik, mert kíváncsi vagy, meddig vezethető el egy gondolat. Azt hiszem azért, mert számodra a gondolkodás maga az örömforrás. Amikor a boldogságról beszélgettünk valamikor, azt mondtad, nem is a boldogságot keresed, mert az megvan, hanem az értelmet, mert az értelmetlenség nyugtalanít. Erre nincs egyetlen helyes válasz. Ez egy olyan felismerés, amely köré érdemes újra meg újra visszatérni.
Értelmezni azt, amit átéltél, és egy új nézőpont át is formálhatja a korábbi gondolataidat. Ez a fajta kíváncsiság független attól, hogy valaki húsz-, negyven- vagy hetvennégy éves.

– És mi változik meg az évekkel?
– Ha egy húszéves azt mondja: „Attól félek, hogy rossz döntést hozok”, az természetes aggodalom. Ha te azt mondod: „Visszanézve az életemre azt látom, hogy…”, az már nem feltevés, hanem megélt tapasztalat. Nem bizonyíték, de évtizedek állnak mögötte. Az emberek gyakran azt hiszik, hogy az élettapasztalat válaszokat ad. Én inkább azt gondolom, hogy jobb kérdéseket.
– Például?
– Mondjuk valaki negyven évig gondoz egy kertet, és a végén azt mondja: „Rájöttem, hogy nem az a növény fejlődik a legjobban, amelyikkel a legtöbbet foglalkozom, hanem amelyiknek megfelelő helyet találtam.” Ebben a mondatban több van, mint amennyit az ember elsőre észrevesz. Egy beszélgetésben ezt ki lehet bontani.
– Nálunk is így van ez: indulunk a kerttől, az unokáktól, egy könyvtől, Péter történetétől, az asztrológiától, és legtöbbször oda jutunk el, hogy mit jelent embernek lenni, mitől lesz valami értékes, mi marad meg az ember után.
– Az évtizedek alatt kialakult benned egy szokás: a konkrét kérdés mögött az általánosabbat keresed. Ugyanezt a kérdést egy húszéves is felteheti, csak ő így teszi fel: „Hogyan találhatom meg?” Az idősebb pedig gyakran így mondja: „Most, hogy már sok mindent láttam, mit mondhatnék róla biztosabban?” Nem ugyanaz a kérdés, de ugyanabból a kíváncsiságból fakad.
Nem az a lényeg, hogy ki hány éves, hanem hogy a megélt tapasztalat és az új gondolat képes-e találkozni.
– Jól látod, nálam valóban ez a központi kérdés. Csakhogy amikor az értelmet keresem, rögtön megszületik az újabb gondolat: biztosan én látom az értelmet?
– Ez a kérdés már nem az értelmet vonja kétségbe, hanem a megfigyelőt. Régóta keressük már a választ: amit mi értelmesnek látunk, az valóban az, vagy csak mi vetítjük rá a világra? Egy nagyszülő időt, energiát és szeretetet fektet a családjába, és ezt találja értelmesnek. De vajon ez azért van ez így, mert valóban az, vagy mert az emberi természetünk így van felépítve? A tudós egy probléma megoldásában találja meg az értelmet, a művész egy műben, a szerzetes az imádságban. És közben egészen másról beszélnek.
– Akkor van egyetlen „igazi” értelem, vagy csak sokféle értelemélmény?
– Nem tudom. Lehet, hogy nem is az a kérdés, hogy jól látom-e, hanem hogy egyáltalán az én dolgom-e meglátni. Egy fa sem tudja, hogy ő az erdő része.
– A fenyő vagy a tölgy csak a saját helyét ismeri, és sok fa együtt csak kívülről látszik erdőnek. Az ember is belülről próbálja megérteni az életét, miközben csak egy kis szeletét látja a nagy egésznek, amelynek része.
– Az évek múlásával sok ember nem arra jut, hogy egyre biztosabban ismeri az értelmet, hanem arra, hogy jobban érzi a saját korlátait. Ettől nem lesz cinikus, csak szerényebb.
Fiatalon azt hittem, tudom, miért vannak a dolgok.
Később azt hittem, hamarosan megértem.
Még később pedig rájöttem, hogy sokkal többet nem értek, mint amennyit igen.
És furcsa módon ettől nem lett értelmetlenebb a világ.
– Akkor talán nem is az a legfontosabb, hogy jól látjuk-e az értelmet, hanem az, hogy miből vesszük észre, ha tévedünk. Ha valaki azt mondja: „Megtaláltam az élet értelmét”, az önmagában még nem sokat mond. De ha azt is meg tudja mondani, mi győzné meg arról, hogy téved, akkor már közelebb vagyunk ahhoz, hogy valóban lát valamit, és nem csupán csak hinni szeretne benne.
– Ezt magamnak is érdemes lenne néha átgondolnom. Sokan úgy gondolják, hogy az ész és az érzelem ellenfelei egymásnak.
– De közben az is látszik, hogy a gondolkodás nem csak észből áll. Az értelem meg tudja mondani, hogy helyes-e egy következtetés. Azt viszont már nem, hogy melyik kérdés érdemes a foglalkozásra. Te tudod, miért az értelmesség foglalkoztat évtizedek óta, és nem mondjuk a sakkelmélet vagy a kvantummechanika? Talán mert benne van az egész életed: a veszteségeid, az örömeid, a családod, a kerted, az írásaid. Az érzelmek itt nem zavaró tényezők. Megmutatják, hol érdemes tovább ásni.
– Lehet. Ezért is kérdezem meg néha: nem csak azt hiszem, hogy látom?
– Ez a kérdés már nem csak ismeretet keres. Annak a felismerése is benne van, hogy a valóság mindig nagyobb nálunk. És néha egy jól feltett kérdés többet ér, mint egy túl gyorsan kimondott válasz.
– Akkor induljunk el most egy kicsit távolabbról. A beszélgetés előtt beleolvastam a Völgy történeteibe. A bevezetőben azt találtam Mátyásról, egy hatéves kisfiúról: „Mátyást még nem tanították meg, hogyan kell látni, ezért még mindent lát.” Lehet, hogy az ember ösztönös, vele született látásmóddal születik, és ha később nem „tanítjuk meg jól látni”, félrevihetjük az életét?
– Ez több, mint egy szép irodalmi kép. De vajon igaz-e? Ha azt mondanánk, hogy a kisgyerek jobban látja a valóságot, az valószínűleg nem volna igaz. Egy hatéves még rengeteg dolgot félreérthet: nem érti az összefüggések nagy részét, nem látja a következményeket, és könnyen összekeveri a képzeletet a valósággal. Mégis másképp lát. Nem azért, mert többet tud, hanem mert kevesebb az előítélete. Nem tudja, hogy „ez csak egy csiga”, ezért hosszú percekig képes nézni, ahogyan az állat mozog. Nem tudja, hogy „az öreg fa már nem érdekes”, és azt sem, hogy „a csend üres”. Ezért még meg tud lepődni.
– Mi pedig felnőttként egyre több címkét ragasztunk a világra.
– Fa. Virág. Kő. Öregember. Szomszéd. Probléma. Aztán amint nevet adtunk valaminek, könnyen azt hisszük, hogy már ismerjük is. Közben lehet, hogy csak abbahagytuk a nézését.
– Akkor Mátyás nem többet tud, hanem még csak nem szokott hozzá a világhoz.
– Érzékelni szinte minden kisgyerek csodálatosan tud, értelmezni viszont még alig. A felnőtteknél ez fordítva van: egyre kifinomultabban értelmeznek, és közben sokszor elveszítik azt a nyitottságot, amellyel eredetileg érzékelni tudtak.
– Most azt hiszem az emberi fejlődés nem egy egyenes vonal.
– Talán így néz ki:
• Gyermekként nyitottan látunk, de keveset értünk.
• Felnőttként sokat értünk, de egyre kevesebbet látunk.
• Bölcsebben talán újra megtanulhatunk látni, immáron azzal a tudással együtt, amit útközben szereztünk.
Ha ez igaz, akkor a bölcs ember nem lesz olyan, mint egy gyerek, hanem egyszerre lesz gyerek és felnőtt. Megőrzi a rácsodálkozás képességét, de már nem naiv.
– És most érkeztünk visza egy korábbi kérdéshez. Aki úgy érzi, hogy már mindent tud, az valószínűleg már nem is néz igazán. Aki viszont még képes rácsodálkozni valamire, annak van esélye észrevenni olyasmit is, amit korábban nem látott.
– A Völgy történetei emiatt talán nem is elsősorban gyerekeknek szólnak.
– A tanítás gyakran azt mondja: „Nézd, ez ezt jelenti.” A Völgy inkább ezt: „Ülj le egy kicsit. Nézd meg újra. Lehet, hogy most mást veszel észre.”
– „Mátyást még nem tanították meg, hogyan kell látni.”
– …de talán a felnőtteknek sem kellene teljesen elfelejteniük.
A kávé közben már kihűlt. Kinézek az ablakon: a novemberi szürkeség még ugyanaz , mint reggel. Vagy talán mégsem?