Ködös, novemberi este.
Csúszós, nyálkás az úttest.
Autógumik surrogása a vizes úttesten.
Óvatosan vezetek, mert a látótávolság minimális. Szótlanul ülünk egymás mellett, csak a szemerkélő köd miatt beindított ablaktörlő tompa zaja töri meg néha a kettőnk köré teremtett csendet.
- Messze van még? – kérdezi.
- Pár perc múlva ott leszünk – válaszolom. S valóban, nincs idő elkalandozni, már fel is tűnik az épület egy utcai lámpa sárgás fényében, egy bekötőút végén, pár száz méterre a főúttól egy kisebb akácos mellett. Érdekes az emberi elme: ebből a távolságból még kiigazítja a valóságot, elfedi a hibákat.
Aztán megérkezünk. Megállítom a motort.
Kiszállunk az autóból, a csomagtartóból kiveszem a két utazótáskát. Jó nehezek, pedig csak két napra csomagoltunk.
- Nem semmi! – ámuldozik. – Nem ilyenre számítottam.
Emeletes, zömök ház. A vastag, kopott falak valamikor fehérek lehettek. Látszik, hogy felújításra szorulnának. Mögötte néhány düledező gazdasági épület. Jóval hátrább a sötétben is kivehetők a kidőlt kerítés maradványai.
- Szokatlan, valóban. Elég régi ez a ház, valamikor a múlt század elején épülhetett. Állítólag egy dúsgazdag kereskedőé volt, aztán állami tulajdonba került. Pár éve vettem meg. Láttam benne fantáziát. Még egy hatalmas téglaboltozatú pince is van alatta. Egyszer, majd ha ráérek, rendbe teszem.
- Miből épült? – kérdezi.
- Néhol kő, néhol tégla. Meg vályog. Nem is tudom igazán.
- És mi ez a zaj?
- Szajkó. Népiesen mátyásmadár. Jelzi, hogy jövünk.
- Ez komoly?
- Egészen komoly. Lármát csap, ha idegent észlel. Itt fészkelnek valahol a közelben. Nem láttál még mátyásmadarat? Nagyon szép.
A vaskos tölgyfaajtó megnyikordul, de olyan röviden, gyámoltalanul, ahogy egy gyermek sír fel álmában, amikor rosszat álmodik, de anyja rögtön megnyugtatja, hogy lecsillapodjon.
Az emeletre lépcsőfolyosón lehet feljutni, mi is ezen megyünk fel. Odakintről erős fény áramlik be a lőrésszerű, keskeny ablakokon. Hideg van. Még a leheletünk is látszik.
Amikor felérünk, felkapcsolom a világítást. Minden olyan, ahogy legutoljára hagytam. Nyár vége volt, szeptember eleje, amikor utoljára itt jártam.
- Helyezd magad kényelembe! Néhány perc múlva melegebb lesz.
A tágas szoba végében embermagasságú kandalló, be van készítve a tüzelő, de az újságpapír, amivel próbálkozom, nedves. Segít széttépni és összegyűrni a lapokat.
Kis idő múlva felcsapnak a lángok. Először aprócskák, de egyre nagyobbak lesznek. Vastagabb hasábokat is teszek a tűzre.
- Az akác jól ég. És az illata is kellemes – próbálok beszélgetést kezdeményezni.
Az úton egész idáig hallgattunk egymás mellett, most mégis, mintha feloldódna egy kicsit. Örülök ennek, de nem áltatom magam.
Felkapcsolom a többi lámpát is: egy álló- és egy olvasólámpa. Kinyitom a spalettákat, hogy kintről is beszűrődjön némi fény.
Kihúzható ágy, dohányzóasztal, fotelek. Nem divatos már egyik sem. Televízió is van és rádió. Utoljára még működtek, de a nyirkos levegő kikezdhette őket. Aztán néhány kedves tárgy a múltból, hogy a fiatalságomra emlékeztessen. A három kisebb fotográfia az asztalon a szobába varázsolja a fényt, a nyarat, cseppenként adagolva szemlélőjének a régi idők emlékeit. Az egyik falon a házat ábrázoló festmény. Az olajfesték megfakult, a vászon ezernyi helyen megrepedezett, mint egy öregember arca. Illik a szobához, ezért tartottam meg.
Árnyék sétál a falon, ahogy lépked föl és le. Megint feszültnek érzem.
- Miért nem ülsz le valahova? Rögtön felmelegszik a szoba! – kérlelem, de helyette inkább az egyik székre hajítja kiskabátját, majd egy gyors mozdulattal kibújik pulóveréből is. Talán azért, hogy aggodalmat váltson ki bennem? Nem marad más rajta fölül csak vékonyka blúz. – Megfázol! – kezdem újra. – Inkább húzd föl! Látom, hogy remegsz.
Két kezét keresztbe fonva átkarolja vállait, hogy ezzel is csökkentse testének párolgását. Mégis dacosan válaszol:
- Nem szeretem, ha aggódsz értem!
Meglep, hogy ezt mondja, mert azt hittem, örül neki, ha meg akarom óvni.
A kandallóban most már lobog a tűz, a sárga lángok vadul ropogtatják a hasábokat. Lassacskán elérnek hozzánk a melegebb hullámok.
- Van egy cigarettád?
- Van, persze.
Megkínálom, meggyújtja, türelmetlenül szívni kezdi. Mintha nem lenne elég időnk, pedig itt a hétvége előttünk. Félig se szívja el a cigarettát, a tűzbe hajítja.
Valamiért arra gondolok, hogy nem akarom ebben a lehangoló légkörben eltölteni ezt a két napot, és talán ettől indíttatva kiszalad a számon:
- Kedvellek.
- Kedvelsz! Miért nem azt mondod, szeretlek? – kérdez vissza szemrehányóan.
- Talán mert azt még nem mondtam senkinek. Nem azért, mert nem úgy érzek… Hanem azért, mert abban a pillanatban, mintha teljesen kiadnám magam.
- Nem hiszek neked! Te nem szeretsz engem. Kellek neked, azt elhiszem. Úgy kellek neked, mint a levegővétel, de azért, mert levegőt venni, muszáj. Neked szükséged van valakire. De valójában nem rám. El akarok menni innen! – utolsó mondatát már ingerültnek érzem.
- Csak most jöttünk! Két órát autóztunk ebben a ködben. Menjünk máshová?
- Miért akarsz velem maradni, ha nem szeretsz?
Ebben a pillanatban nem tudok válaszolni. Hazudni nem akarok, de a valóságot sem akarnám rosszabbra beállítani, mint ami a valódi helyzet.
Megfogom két kezét, tenyérrel felfelé fordítom; fagyosnak érzem, még mindig remeg. Milyen puha és selymes a bőre a kezén! És milyen szép hosszúak az ujjai!
- Ahogy mi élünk három hónapja egymással, mindketten tudjuk, hogy csak ideiglenes lehet számunkra. Nem lehetünk végállomásai egymásnak. Ezt te is tudod, én is tudom. Te az éjszakákat szereted, amikor minden olyan titokzatos. Amikor a Hold sejtelmes fénye belopódzik a nyitott ablakokon és eltalál a női lélekhez. Ahogy mondtad egyszer. Ellentétben veled, én a nappalokat szeretem. A napon járok, az élők között, a valódi életben. Én otthon ülök és várok. Te felhívsz, én rohanok hozzád, hogy láthassalak. Ki nem mondanád soha, hogy hiányzom neked.
- Nem igaz, hogy még soha nem mondtam! – vágom rá azonnal, de tudom, hogy igaza van. Még soha nem mondtam. Érzem, hogy összeszűkül a torkom. Rég éreztem ilyet.
- Nem sokat tudok rólad. Csak azt, amit látni engedsz magadból. Én viszont teljesen kiadtam magam. Úgy telnek a napok, olyan óvatosan, ahogy az ősz engedi át magát a télnek, aztán az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy leesett az első hó. Az ember ilyenkor megtorpan, felnéz a szürke égre, majd azt mondja: „Hát újra tél van!” – Kis szünetet tart, talán a hatás kedvéért, vagy azért, hogy időt adjon nekem, végül hozzáteszi: – Félek tőled!
- Félsz tőlem? Azt hittem biztonságban érzed magadat velem.
- Tönkre fogok menni melletted.
- Miért nem próbáljuk meg úgy, ahogy elkezdtük? – szegezem neki a kérdést.
- Az nem megy. Ahhoz az időt kellene visszaforgatni.
Megfogja arcomat, két tenyere közé szorítja; valamiért úgy érzem, kétségbeesett a nézése.
Aztán elhúzódik tőlem.
Arcán fagyossá merevedik a pillanat.
Leül a kandalló mellé egy székre, közelebb húzza a tűzhöz, melengeti a kezét; úgy üldögél ott, mintha gondolataiba mélyedne.
Csönd. Majd megint egy madár vijjogása hallatszik odakintről. Nem bírom tovább, megszólalok:
- Ó, istenem! Mennyire racionális vagy te! El tudnál egyszer, egyetlen egyszer rugaszkodni a földtől? – mondom lemondóan.
Meglepetésemre felém fordul, és odarohan hozzám. Átölel, vadul csókolni kezd. Blúza alá nyúlok, és érzem, teste már nem is olyan hideg. Inkább forró, vágyakozással teli.
- Jaj, te! – mondja, és összekócolja a hajam.
- Istenem! Miért tesszük mi ezt egymással?
Időközben felmelegedett a helyiség. Későre jár, fáradtak vagyunk mindketten. Befekszünk az ágyba. Nézem, ahogy a tűz lobogása alábbhagy, és az árnyak már alacsonyabban táncolnak a falon.
Vállamra hajtja fejét, így vagyunk el egy darabig, aztán megszólal:
- Mondd! Szerinted mennyit ér a szavak ereje, a másik gondolataival szemben?
- Nem tudom – válaszolom. – Talán pont annyit, mint amilyen jó szándékkal mondták.
Kissé feltámadt a szél.
A tető szerkezete néha megremeg, és odakint az utcai lámpa tányérja ilyenkor nyikorogni kezd.
Az elmúlt időszakra gondolok. Kapcsolatunk gyermekbetegségeire. Vajon kinőjük egyszer őket?
Pécs, 2007. június 15.
Hozzászólások
Mire ideértem, már kiemelték a többiek a számomra is kézenfekvő lényeget. A jellegzetes, elégikus hangulat természetesen így is erős hatással volt rám. A beszélgetés reményvesztett csapongása, a puritán környezet, fokozza a negatív várakozást. Az előjeleket érzékelve nem tartom valószínűnek, hogy kiteljesedik a rövidtávú kapcsolat, ezért a szakítás sansza kimondatlanul is erősíti a történet melankóliáját.
Finoman kidolgozott olvasnivaló. Gratulálok.
Mindig jó, ha az olvasó továbbgondolja a történetet. Köszönöm szépen, Mira, a véleményt!
A párbeszéd nekem különösen imponáló. Olyan, mintha belelátnánk a nő gondolataiba. A férfi inkább visszafogott, nem akarja magát kiadni. Remekül dramaturgizált történet. Feszült, mégis bennsőséges légkört áraszt.
Kalapemelés, gratuláció.
Köszönöm szépen Gizella az olvasást és a pozitív véleményt!
Nekem is volt anno egy hasonló, kétnaposra tervezett programom egy frissen vásárolt öreg házban. Kimondottan erőltettem a dolgot, mivel már egy éve csak a lány albérletében találkozgattunk, és már nagyon bosszantott, ahogy a szállásadó öreglány folyton vezényelt és leselkedett. Meg akartam mutatni, hogy nálam minden olyan lesz, mint a regényekben. Mit mondjak, nem úgy sikerült, ahogy elterveztem...
Kézszorítás és gratula!
Anyámék önkéntelenül keresni kezdték a kulcscsomót és nem találták, mert szó nélkül elvittem. Így aztán azt okoskodták ki, hogy utoljára biztos nem zárták be a kecót.
Én is nagy igyekezettel készültem, befűtöttem ágybabújás előtt, ám egyszerre csak egy autó fékje csikorgott a kapu előtt, és apám már rángatta is a bejárati ajtót. Sajnos nem zártam kettőre, így a duplaszárnyú ajtót egyszerűen benyomta. Később kiderült, a taxiban már rendesen összeszólalkoztak anyámmal, így ki volt kelve magából. Amikor meglátta, hogy én meg egy nővel romantikázok, még jobban bedurrant az agya, és lerántotta rólunk a takarót. Mivel a barátnőm nem ismerte a fatert, ijedtében kiszaladt a kertbe meztelen. Ahogy bámultam utána, meglepetésszerűen benyomott az öreg két durva sallert a szemem alá. Ha van rajtam gatya, talán le is csapom.
Végül valamennyire mégis normalizálódott a helyzet, de a lányt ki kellett vinnem a vasútállomásra, őket pedig haza. Miután csúnyán leszerepeltem, magam is törlesztettem: az állomáson kiadtam a leányzó útját. Soha többé nem találkoztunk, pedig lehetett volna belőle akár házasság is. Pár hét múlva mesélte egy kolléganője, elköltözött az albérletből, a szülei meglepetésként vettek neki egy lakást. Ők hittek benne, hogy mi majd egybekelünk.
Anyám egy hétig borogatta a szemem és az orrom, miközben egyfolytában szörnyülködött: az a hülye kulcs, az a hülye kulcs, miért is kellett keresnem?
Bocsi a kéretlen párhuzamért, de ahogy olvastalak, ellenállhatatlanul előszivárgott ez a régi emlék.
Szóval ilyenek ezek a régi házak, van nekik egyféle "sugárzásuk" előfordulhatnak váratlan, nyomasztó dolgok, esetleg hirtelen dühkitörések. Nálad is nagyon ingadozott a hangulat. Szerencse, hogy ott nem lett meglepetés.
Melenkolikus, mégis tetszetős az írásod. Ahogy a vége formálódik, még akármi is lehet.
Köszönöm, Milán! Amit elmeséltél, bizony kínos, magam előtt láttam. :) Az én történetem kitalált. Ugyan volt régi ház, nő meg én is, de nagyon nem így, ahogy olvasható volt.
Szuggesztíven tudsz a részletekről írni... Az út, az épület, a szajkó és a szobabelső egymást követő festményként elevenedik meg, ahogy elképzelem. A párbeszédek ebben a történetedben vontatottak, ami arra utal, hogy a kémia nem igazán elsöprő, ezáltal könnyen bizonytalanná válhat a kiruccanás kimenetele. A novemberi hideg nyirkosság rányomja a bélyegét a hangulatra és gondterhelt, kétkedő kérdések merülnek fel. Valóban nehéz lehet úgy élni, hogy a pár egyik tagja éjszakai szender, míg a másik hajnalban kelő konkrét csajszi. Talán nekem is ez volt az első házasságomban a kezdő probléma. Az ex nejem azt állította: "Minden normális ember éjjel alszik, csak a zakkantak taxiznak és írnak éjjel, mint te." Hát lehet, hogy volt némi igaza... Fél hat van, igazán illő lenne már lefeküdnöm.
Elgondolkodtattál, meg kicsit el is szontyolodtam. No, persze nem lehet minden nap csupa ragyogás...
Gratula + ötös pacsi!
Köszönöm, Laci! Én is "éjszakai" voltam, szóval ismerem a szituációt. :)
Három hónap nem nagy idő. Úgy érzem, a pár még idegenkedik egymástól. Talán a hideg is teszi a távolságtartó tompultságot és a zavarbaejtő gondolatokat. Van persze, akivel egy 38 °C-os termálmedencében is fagyos a hangulat. A pillanatnyi magány ellenszereként sosem érdemes kényszerű kompromisszumot kötni. Jobb, ha még az elején megérzi az erőltetettséget mindkét fél.
A hideg, ósdi ház, a szolid enteriőr ellenére novellád hangulata hipnotikus erővel ható, titokzatos és delejes. A beszélgetés szinte drámai. Minden megszólalás után fennáll a váratlan sértődés, a szakítás lehetősége. Hullámzó intenzitású pszichikai hatást érzek, ami a leütés előtt - örömömre - megnyugtatóan feloldódik.
Megkapó olvasmány, tetszett.
Köszönöm Mária! Két ember összeszokása néha nem fájdalommentes. Ezzel próbálkoztam.